Kalapucca: projekt-státusz 73 nap után

Az újabb, közel kéthónapos csendesség időszakában – ami normális emberek számára egyébként a nyári szünetet, ad abszurdum a nyaralást, vakációt is jelentette – jó sok minden történt a Kalapuccában, persze ezek többségének valamilyen módon köze volt a festéshez (vagy a virágültetéshez).

A múltkori posztban mutatott fürdőszoba végre elnyerte végleges formáját (a csempefestés sztoriról itt írtam), amiben nagy szerepe volt a méretre készített, meseszép zuhanyfüggönynek (ez utóbbi a paksi Rita Függönydizájnt dicséri), illetve annak, hogy viharos gyorsasággal sikerült beszereznem a létfontosságú csecsebecséket. (A fürdőszekrényt már csak a teljesség okán ismétlem ide, végül is ő is beletartozik az elmúlt 73 nap ecsetezéseibe).

​Az internet népe jóvoltából a budiajtóra felszavazott, Antus Marcsi által dekupázsolt szívecskék unalom ellen kaptak a szomszédságukba egy előszobafalat, amit egy régi, Sóskútról átmentett spalettából és néhány öntvény fogasból készítettem.

Mivel a házban két hálószoba van, mégpedig az épület két végén, első perctől tudtam, hogy az egyik majd inkább lányos, a másik pedig inkább fiús lesz – így stimmelni fog a ying-yang sztori és én is kiélhetem mindkét agyféltekém vágyait.

A nőiesebb stílusú hálószobába készült egy tükrös pipere polc, amit egy sötétbarna parasztbútorból készítettem – és lett egy barokk stílusú komód is. Ha pedig barokk és stílusok: korábban már pöfögtem ezen a témán egy kicsit,  de nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg újra, mostanában ugyanis újfent bútorvadászatban vagyok („lábfetisiszta festőnő keresi 150 cm-nél nem szélesebb, neobarokk stílusú komódnak álcázott végzetét”), így van szerencsém nagy dózisban kapni a hülyeséget. (Elnézést a hülyéktől…)-

Minél erősebben hullámzik felfelé ez a bútorfestés dolog, minél hevesebben tombol a shabby chic és a DIY, annál több „ónémet”, „barokk”, „reneszánsz”, „neobarokk”, stb. „antik” tárgy jelenik meg a piacon (a „szecis”-ről már nem is beszélve… Mármint szecessziós… Már várom, hogy a barokkból mikor lesz „baris”, a reneszánszból „renis”… Az empire-re meg gondolni sem merek…).

Kedvenceim a barokk tévészekrények és az antik műbőr garnitúrák (na meg a helyesírás-tudás maximális hiánya, de ez már legyen az én gondom), illetve az önjelölt művészettörténészek, akik egymást gyilkolják, ha valaki lefest egy intarziás bútort…  Ami jellemzően egyébként a 60-as években készült, bútorgyári sorozatban, és bár valóban jó minőségű és állapotú tud lenni - főleg, ha vigyáztak rá -, akkora nagy értéket azért nem képvisel, antikvitásnak meg majd csak úgy száz év múlva lesz tekinthető. Nem, mintha én olyan rohadt nagy szakértő lennék ebben a témában: a bútorok hátoldalára ragasztott címkéket viszont el tudom olvasni… És ha nincsen címke, józan ésszel akkor is ki lehet matekozni, hogy fizikailag sem létezhet ennyi eredeti ónémet ruhásszekrény és barokk karfás szék egy országban, de még egy kontinensen sem – arról már nem is beszélve, hogy a 20-80 ezer forintos ár is elgondolkodtató kéne legyen .

A „probléma” (ami persze csak vihar a biliben, teljesen feleslegesen berregek itt rajta) egyébként a „stílusú” szó hozzáadásával röhögve megoldható lenne, és lényegesen korrektebbé is tenné ezt az egész piacot. A többségükben amúgy a flamand részekről (főként Belgiumból, Luxemburgból és Hollandiából) származó, illetve az 50-60-as évek hazai stílbútor-gyártásából megmaradt cuccokat, amelyek valóban törekednek korábbi korok stílusjegyeinek felidézésére, annak kellene nevezni, amik: neobarokk stílusú komód, ónémet stílusú asztal, empire stílusú etrüszk, Thonet-jellegű szék, stb. 

Na, mindegy, szóval valahonnan Kecskemét környékéről nekem is sikerült beszerezni a barokkot, úgy kábé húszezerért – de hogy a valóságban milyen lett szegény, azt soha az életben nem fogom tudni normálisan megmutatni, mert egyrészt örökös ellenfényben áll, ami a jó fotó legnagyobb ellensége függönnyel (még) nem bíró bloggerek számára, másrészt a színe (Lignocolor Shades) sok-sok árnyalatot egyesít magában, így hol barnának, hol szürkének, hol lilának mutatja magát. (És igen, direkt látszik koszosnak, és nem, nem azért ilyen nagy divat a shabby meg az antikolás, mert így nem kell többé takarítani...)

Szintén a lányos hálószobába készült egy szék, amit éjjeli szekrény helyet szántam: arra, amire kell – vagyis rápakolni a távirányítókat meg az egyéb apróságokat - ugyanis pontosan megfelel. Ez momentán egy kísérleti darab, ami sajna nem igazán sikerült jól (kicsit nagyon túlfestettem, sok lett a folt) – pedig az alkalmazott felületképzési technika nekem nagyon ígéretesnek tűnik: a festékbe ugyanis konyhasót tettem. (A sótól a festék rücskös/érdes lesz, így nagyon jó kis hepehupás vagy érdes felületet lehet csinálni vele, ugyanakkor megmarad a csiszolhatósága is, így az antikolásnak semmi akadálya.).

​Mivel az alapanyagul szolgáló szék olyan szinten volt szúnyomos (egymilliárd lyuk per négyzetcentiméter), hogy azok eltüntetésével próbálkozni sem volt érdemes, jobbnak láttam, ha inkább egy érdekes felülettel vonom be az egészet. Az biztos, hogy valamikor kapni fog egy (két-három) újabb réteget a drága.

Ugyan ebből a szék-kontingensből - immáron tanulva a korábbi tapasztalásból - készítettem el a bútorfestők/újrahasznosítók lényegében kötelező alapdarabját, a szék-virágtartót. A receptúrán annyit változtattam, hogy itt az egyik festékrétegbe gletteléshez használt gipsz, a másikba só került, ezekkel alakítottam ki a bútor felületét. 

Még mindig a csajos szobánál maradva: készült ide egy hatalmas tükör is, aminek a kerete szintén Sóskútról jött, eredetileg szentkép tartózkodott benne, a tükröt már Pakson tettem bele. A valahai, műanyag hatású csúnya arany színt jó sok réteg festékkel (mert hát ezt is túlfestettem) és metálpasztákkal tüntettem el.

Következzék az étkező-konyha-nappali tengely, ahol egyetlen Singer varrógép volt az összes asztal donorja: a lábából étkezőasztal lett, az asztalka részéből dohányzó asztal, mostanra csak maga a varrógép test maradt – ami egyébként az ajándékozás kiindulópontja volt. (Mert hogy fali lámpát szeretnék készíttetni belőle, amit egy korábbi bejegyzésben mutattam is.).

Az étkező asztal lapja a raklapok tartó/elválasztó elemeiből készült, mégpedig úgy, hogy a különböző méretű és színű fa kockákat/téglákat az ügyes kezű paksi raklapbútor-készítő Váradi Lacika (némi noszogatásra és erős kétkedéssel) összeragasztotta, majd lecsiszolta (kérésemre benne hagyva a szegeket, mert kicsit indusztriális jelleget akartam adni neki), majd lenolaj kencével (ami csodát tud tenni a faanyagokkal) beengedte és végül lakkozta.  Az asztal köré háromféle, egymástól radikálisan eltérő szék került, ezzel pedig ismét valóra vált egy régóta dédelgetett lakberendezési vágyam (mondjuk maradt még elég…).

Szintén saját terveim alapján készült a dohányzó asztal is, aminek a lapját a Singer-asztalka adja – ezt azonban először ki kellett hámoznom a repedt politúrozás fogságából, így bukkant elő a felső rész mintázata is, amit nem festettem le, csak csudatévő lenolaj kencével kezeltem.

Az asztal lába – ami lényegében egy vas kosár – építési betonrácsból (HD háló) készült: a paksi Partner Kft. vasudvarában kiszabták az általam készített stancrajz alapján a formát, meghajlították, apukám pedig összehegesztette. A rozsdás vasat direkt nem festettem le, csak matt lakkal fixáltam.

(Azt csak halkan mondom, hogy mindkét asztal kapcsán voltak percek, amikor férfiemberek finoman szólva is furcsálkodva nézték a hülyeségét intenzíven magyarázó szőkét – de végül mindenütt sikerült eltáncolnom, mihez és miért kell úgy minden, ahogyan azt kérem. Ezekkel a képekkel most köszönetet is mondok mindazoknak, akik nem hajtottak el a jó fenébe, amikor hozzájuk fordultam: remélem sikerül bebizonyítanom számukra az épelméjűségemet.).
​
A ház másik végén lévő fiús hálószobába már robosztusabb, sötétebb darabok kerültek, például a Sóskútról átmentett dögnehéz szekrények, amikből apus kiszerelte a zárat, helyükbe pedig oroszlános fogantyúkat tettünk és kész. (Eredetileg fehér-fekete-arany színt szántam nekik, kicsit a szecesszió vagy az art nouveau jegyében, de aztán meggondoltam magam. Ebbe a miliőbe, ami a házban lett, valahogy mesterkélt lett volna az elsőre jónak gondolt megoldás).

Az éjjeli szekrény egy bumfordicska fenyőbútorból készült, és átfestődött (1881 aranyra) az ágykeret egyébként cseresznye színű fa része is. 

​A sok-sok-sok átfestett képkeret és kaspó közül csak a szintén Sóskútról elhozott régi ablakkeretből készített dekorációt nevesíteném, de a képeken látható többi dolog is találkozott az ecsetemmel.

​Nem akarom viszont kihagyni a teraszbútort, mert időrendi sorrendben igazából ez volt az itteni legeslegelső festésem.  A birtokbavétel harmadnapján a házzal kapott Mundlos varrógép-lábú asztallal együtt gyorsan megfestettem a sóskúti kárpitos székek lábát, így két nap padlón ülve evés után végre volt hol vacsorázni a házfelújítás során. (Az olíva színű székek már később készültek, de velük lett teljes a kép és a kényelem.) A beltéri tárgyakhoz képest ezeket  a holmikat zománcfestékkel csináltam, amiről annyit ugye muszáj tudni, hogy csiszolással nem antikolható, így az egyes rétegek egymásba mosásával, illetve kézi festéssel kellett „díszíteni” őket.

​Jó nagy munka volt a főbejárati ajtó és keret elkészítése is (újfent zománccal), ezzel két teljes – reggel 6-tól este 8-ig tartó – napot biztosan eltöltöttem. (És amikor benne voltunk a közepében, akkor nem hittem el, hogy két hónap múlva már nem fogunk emlékezni, mennyire kikészültünk mindannyian fizikailag – pedig már tényleg nem emlékszem…).

Nem volt egyszerű a tornác farészeinek felújítása sem, mert egyrészt elég nagy részeken kellett kipótolnom a fát (május 31. óta legjobb barátom a Mestertapasz… Bocsi, csajok…), plusz délután, munka után, nappal szemben ezer fokban tériszonyosan létrán állva festeni nem egy leányálom… A festéket azonban, amit itt használtam, ajánlom mindenki figyelmébe: a Tikkurila nekem megint bebizonyította, hogy tud valamit.

Már a fürdőben használt falfestéktől is oda voltam, meg vissza, a Valtti Opaque nevű kültéri fa fedőfesték azonban egyszerűen lenyűgözött. Csodásan terül, remekül fed, gyorsan szárad, szuper színei vannak: imádom.
​
A festés után családom összes férfitagjának összefogásával bronz színű polikarbonát fedés került a tornácra, így végre védve vagyunk az eső ellen, még ha egy erős kompromisszumot is kellett tennem (alapvetően ugyanis nem igazán szeretnék műanyag dolgokat magam körül…). Ebben az esetben azonban meg kellet alkudjak, a cseréptető ugyanis teljesen elvette volna a tornác, és a ház minden helyiségének természetes megvilágítását is (a Kalapucca egyik sajátossága ugyanis, hogy az összes ablak az udvarra/tornácra néz, a többi homlokzaton nincsen nyílászáró…).

Nem festés ugyan, de számomra fontos: a nagyobb volumenű felújítások sorát a korábbi fadeszkás kültéri burkolat cseréje zárta, ezzel pedig egy újabb vágyálom teljesült be, mivel az új burkoló anyag a már a sóskúti házhoz is kinézett Fabro Deszka Stone lett. 

Tudom, hogy sokan gondolják úgy, hogy a fa csak fából az igazi, és minden más megoldás kizárólag gagyi tud lenni - az esetek egy jelentős részében valóban igazuk is van. Ez az anyag azonban – szerintem legalább is – remekül imitálja az öreg fadeszkát, csodásan illeszkedik a házhoz és a többi kültéri anyaghoz (antik tégla, folyami kavics, szikladarabok), és ami nem elhanyagolható, hogy vagy 20-30 évig kábé semmi dolgom nem lesz vele. A rendkívül gyors és csodaszép és virágbarát lerakás Acseripisti kezét dicséri, az pedig, hogy belefértem Paks legjobb burkolójának az idei évezredre már teljesen betelt naptárába, szintén a Fabro Stone-nak köszönhető.

Hát nagyjából ezek az elmúlt két és fél hónap főbb darabjai, amelyek többsége krétafestékkel készült. A haza piacon elérhető márkákat én egy-két kivétellel már kipróbáltam, és mindegyikkel jól tudtam dolgozni: a választásaimat leginkább a színek határozták meg. (Mióta viszont rákaptam a saját keverésű színekre, lényegében mindegy, mivel dolgozom. Lehet, hogy a forgalmazók nem fognak megdicsérni érte, de én bizony simán egymásra festem az eltérő márkák festékeit, és képes vagyok össze is keverni őket…). Mondjuk az nem titok, hogy a leggyakrabban  Lignocolor-t és Vintage Paint-et használok (utóbbinak hatféle színű waxa van!), illetve a Pentart dolgait (effektek, metálpaszták, repesztő lakk, ilyesmik…). A munkáimat másokéval összehasonlítva azt kell mondjam, hogy én a nagyon sok réteget festő, sokszor a túlzásokba is belemenő (teátrális???) festési stílust csinálom (egyelőre) – bár ha nagyon muszáj, azért tudok teljesen homogén színeket is festeni. És hát van egy csomó technika – pl. transzferálás, dekupázs, stencilezés -, amiket még egyáltalán nem csináltam, de majd eljönnek egyszer ezek is.