Bohóságokról és az emberek jóságáról

Közismerten nem vagyok egy barátkozós ember, sőt: nem kell hozzá semennyi rosszindulat sem, hogy mizantrópnak tituláljon bárki. Vérbeli Bak lévén nem kevés távolságtartás és gyanakvás van bennem, nem könnyen mutatkozom meg senkinek (és ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy kommunikációval foglalkozom, és elég gyakran ki kell álljak nagyobb mennyiségű ember elé, mint dizőz vagy megmondó… ).

Hát ehhez képest most hetente többször is kiteszem az életem az ablakba, és néha olyan dolgokat is megosztok mindenkivel, amit eddig nem nagyon mondtam el senkinek. Szóval ezzel a bloggal kábé akkora lépést tettem a változás makadámköves (hahaha, Kovács Kristóf, ugye érted...?) útján, mint amikor 42 évesen megtanultam úszni, persze féltucatnyi sikertelen kísérlet után. Ebből - mármint az úszásból - kifolyólag míg élek, hálával fogok gondolni Adorján György Tanár Úrra (ESZI, Paks), rendíthetetlen idegzetű és türelmű úszásmenedzseremre, aki gigantikus víziszonyom ellenére sem adta fel a velem való kínlódást.

Tudom, hogy ciki ennyi idősen sellőt játszani, főleg, hogy az egyéni oktatásom a paksi tanuszoda teljes közönsége előtt zajlott (de legalább mindig volt, aki szurkolt az életemért), korábban azonban nem nagyon jött össze nekem ez az úszás dolog. A 70-es években Bakonyszombathelyen nem csak nem volt divat úszni hordani a gyereket, de úszható víz sem volt 40 km-es körzetben, így maradt a dohány- meg a kukoricaföld, mint napi szintű body art. Ez a helyzet a középiskolában is kitartott, így 18 éves koromig nagyobb vizet csak a faluszéli Békás-tóban láttam, persze azt is csak abban a kábé két hétben, amikor az nem volt kiszáradva.

A fekete leves végül az Államigazgatási Főiskolán jött szép nagy adagban, '89-ben ugyanis nagyjából ez volt az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény (a Testnevelési Főiskolát leszámítva), ahol kötelező volt a testnevelés/sport óra!!! Hogy ez mennyire komoly volt, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy néhány évfolyamtársunk, azért nem kapott diplomát, mert nem volt meg az aláírásuk tesiből…

A kötelező sporttal amúgy nem lett volna semmi baj, mert a hozzám hasonló dagi lányoknak kifejezetten jót tudhatott volna tenni, csak hogy a gólyákat egy tesikápó az első órán rögtön két csoportra szelektálta: azokra, akik tudnak úszni (ők olyan sportot választottak, amilyet csak akartak), meg azokra, akik nem. Tette mindezt úgy, mint anno a boszorkányok felderítése során szokták volt: aki nem ugrott be magától a vízbe, az kapott egy kis segítséget, a vízben lévőket pedig néha megsimogatta a mentőpálcával, hogy biztosan elsüllyedjenek… Ezt látva nekem nem is kellett több, rögtön allergiás lettem az amúgy a Gellért Fürdőből importált vízre, és onnantól fogva a gyógytornának nevezett aerobicra jártam, persze totális sikertelenséggel: a dagiságom még sokáig velem maradt.

Az úszás megtanulását minden esetre sikerült megúsznom, a tudatlanságom azonban nem akadályozott meg abban, hogy az első esküvőm előtt egy héttel pancsoljak kicsit az egyik délegyházi tóban, miközben az aktuális vőlegény 2 méterrel odébb horgászott. Az uszikálást persze elbénáztam, elsodródtam a zátonytól, ami felett zubogtam, és amikor le akartam tenni a lábam, mert elfáradtam, már indultam is lefelé, ahogy egy nyeletlen baltának azt kell… Kapálóztam, persze, meg próbáltam segítségért kiabálni, de ettől csak még több vizet nyeltem, a parton sátorozó turisták pedig visszaintegettek, mert azt hitték, hogy csak üdvözölni akarom őket, miközben hadonászom és gluggyogok… A leendő férj végül persze kiszedett a vízből („Inkább kihúztalak, mert senki nem mosta volna le rólam, hogy nem akarlak elvenni, hahahaha…”), de akkor már eszméletlen voltam, kellett némi segítség a víztelenítéshez. Na, ettől a naptól fogva én már attól is fuldokolni kezdtem, ha a tévében víz alatti képeket mutattak…

Hát ebből a nem túl kedvező pozícióból indultunk a sokadik úszástanulás kezdetekor, de szerencsére Pakson a tanuszodában már-már meleg víz van a medencében, és a főnököm (Kovács Atom Antal dzsúdófenomén) is nagyon-nagyon biztatott (továbbá én is rettentően bizonyítani/imponálni akartam Valakinek), így hetente kétszer cuppanós sapkát és gumipapucsot öltöttem a legnagyobb télben, önként (pedig kifejezetten előnytelen számomra mindkettő).

A tudásom persze most is erősen korlátos, mert továbbra is kerülöm az élővízben, nagy mélység felett való úszást (a medencével nincs bajom, annak látom az alját…), de legalább van egy oklevelem és néhány szép emlékem azokról az időkről.

Nnnna. Ezt a terjedelmes litániát annak szemléltetésére adtam elő, hogy érzékeltessem, milyen horderejű változást jelent az életem másoknak való megmutatása (nem, nem vagyok sem jellemfejlődési hős, sem szegény kis későn érő lelki sérült), amit eddig nem bántam meg, sőt! Elképesztően jó érzés megtapasztalni az emberek jóindulatát, segítőkészségét, azt, hogy szurkolnak nekem, figyelemmel követik a házam és az én sorsom… Persze kapok kritikákat és fanyalgást is, de hát olyan soha nincs, hogy valaki/valami mindenkinek jó/pozitív legyen.

A blog kapcsán nagyon érdekes emberekkel kerültem kapcsolatba és olyan dolgokat tudtam/tanultam meg tőlük, amitől több (okosabb?) lettem. Nem is kezdem el sorolni, ki mindenki adta jelét az irántam való jóindulatának, nehogy valakit megbántsak azzal, hogy kihagyom. Inkább időről igyekszem kiadni magamból azokat az információkat, amiket tőlük, tőletek kaptam, és amiért nem tudok elég hálás lenni.

Kezdem is mindjárt ezekkel a meseszép fakádakkal, amiket Pozsi, a majdani fa mosdótálaimat gyártó aranykezű esztergályos mester küldött nekem:

(És nem, nem szeretnék ilyet, ez csak egy eyecandy, hátha valaki gyönyörködni akar...)

Pozsi egyébként elképesztő dolgokat csinál fából, nézzétek meg a FB-profilját, mert ilyeneket láttok:

(Aki esetleg nem tudná: nem annyira egyszerű egy darabból kiesztergálni ezeket a formákat, az pedig, hogy a kéreg is rajta tudott maradni, nem kicsi bravúr…)

Azoknak, akik újabb alkalmazás-függőségre vágynak, ajánlom a Houzz-t, aminek sajnos applikáció-verziója is van, így lényegében bárhol és bármikor lehet szívfájdítani az ötletkeresőknek és lakbermániásoknak. Köszi, Dóri :-)

Itt van aztán Kincsfelfokozó Bea (egyelőre sajnos csak virtuális) barátném is, aki csodákat csinál Franciaországban:

A kis tükör – ájulj el! – beton hatású festékkel készült… (Ebből fogok kérni én is, mert van néhány csodás fekete-fehér Mandúrom, amik most még fekete keretben vannak, na de majd Sóskúton...)

A most következő kis szöszi szék pedig már nekem készült, és a nyáron elvileg haza is jön :-):

A Fess’n velem (zárt) Facebook csoport-tagságomat kolléganőmnek, Nettinek (amúgy a Vintage Lakberendezési Ötletek gazdájának) köszönhetem, meg az ezzel járó napi minimum egy, de inkább több irigységi epegörcsöt is. Korábban már áradoztam a bútorfestés-felújítás tengelyének előnyeiről és szépségeiről, azóta ez az ária azonban többszólamú kórusművé dagadt: ezek a hölgyek és urak ugyanis olyan dolgokat csinálnak, amiktől szó szerint leesik az állam.

Az aktuális nagy kedvencem a csoportalapító Kmetyó Krisztina folyamatban lévő padlófestése, ami szerintem sokak számára fog példát és tapasztalatot, esetleg megoldást is jelenteni a „csúnya a padlóm, de nem tudom felszedetni és újat rakatni helyette” problémára. Kölcsönöztem Krisztinától néhány képet annak illusztrálására, hogy némi festékkel és elszántsággal miből mit lehet kihozni.

Erről a padlófestési projektről többet is megtudhattok, ha felkeresitek a Vintage velem blogot.

A legvégére megint én jövök a MÁSba, vagyis a személyi kultusz már megint/még mindig folytatódik (elkapcsolni/baltát vágni a monitorhoz ér!).

Korábban már mutattam néhány fotót önmagam korai, viszonylag emberi alakzatairól, ennek kapcsán azonban pótanyámnak hiányérzete támadt, amit most gyorsan orvosolok és egymás mellé teszem az 1995-ös és a 2015-ös esküvői képeimet (igen, úgy tűnik, húszévente megyek férjhez...).​

A legdurvábbat azonban a végére tartogatom: 20 éves önmagam és mostaniságom párosa... No more comments.