Ebédlő

Miről is ábrándozzon háztémában az ember így Karácsony közeledtével, mint a nagy családi együttlétek és evészetek epicentrumáról, az ebédlőről…

Furcsa dolog ez az ebédlő, mert szerintem az elmúlt 35 évet sikerült úgy leélnem, hogy nem volt kifejezetten ezt a célt szolgáló helyiségünk. Bár anyukámék az 1976-ban épült bakonyszombathelyi kockaházuk típustervének egyik kiskockáját ebédlőnek álmodták, az élet elég gyorsan úgy hozta, hogy az ebédlőből fiúszoba lett.

Ha valaki esetleg nem találkozott volna a kockaház intézményével: e házak típustervei – főleg a kisebbeké – az utcafronti homlokzatra tettek két bazi nagy szobát, valahová középre egy nappalit, befért még egy pinduri fürdő, egy szintén picurka konyhácska, egy közlekedő, a már említett kiskocka, amiből szinte bármit nem lehetett csinálni a hülye mérete és alakja miatt, no és a padlásfeljáróval kombinált éléskamra. Ilyetén körülmények között a 2 db kölök jó ideig kényszerből együtt cseperedett a Réka elemes bútorok lágy ölén, aztán amikor eljött az idő, a gyerek (=fiú) volt a szerencsésebb, ő kapta az „új” szobát (igazából egy kis lukat… Én viszont rettentő irigy voltam jó sokáig erre a saját szobára – nem, mintha nekem nem lett volna saját szobám… Hát, a gyerekek néha nagyon furák....).

Szóval az étkező és a nappali viszonylag gyorsan eggyé váltak, és így van ez a mai napig, amivel a világon semmi baj nincs. Leszámítva azt, hogy ha négynél többen akarunk asztalhoz ülni, először el kell mozgatni mindent a faltól, amit persze egyedül nem lehet megcsinálni, mert az asztal túl nehéz. És ha mindenki le tudott ülni, akkor viszont felállni már csak ketten tudnak, mert egyszerűen nem marad hely… Lehet, hogy ezért is tartanak nálunk akár több órán keresztül a vasárnapi ebédek…?

A nappaliba oltott ebédlő a mostani lakásomban is adottság – mondjuk cígölni szerencsére már nem kell a bútort. De valahogy nem az igazi az egész. Úgy hogy a sóskúti házban egy régi nagy álom valósul meg azzal, hogy dedikált étkező részleget fogunk kialakítani, ami kapcsolatban áll majd a konyhával és a nappalival, sőt, a télikerttel is! de mégis önálló rész lesz. 

Hogy mi kell egy ebédlőbe? Hát, szerintem nem túl sok minden. Kell egy jó nagy asztal, néhány kényelmes – de tényleg kényelmes! (nyáron nem a seggünkre cuppanós, jóllakva kényelmesen hátradőlős, lehetőség szerint inkább karfás) – szék, világítás és esetleg egy tálalószekrény, ha másnak nem, hát a ritkábban használt ünneplős étkészletnek meg eszcájgnak. Nagyjából ennyi. 

A jó nagy asztal lehetőség szerint masszív legyen és ne olyan origami-jellegű, összecsukhatós-kihajthatós-lapozós, mert az összes eddigi ilyennel mindig jó alaposan megjártuk. Az álomasztalom egy vastag deszkákból vagy gerendákból ácsolt afféle hastok-asztal, stabil lábazattal. Ha szerencsém lesz, és a régi tetőgerendázat nem lett bogaras, valószínűleg fogunk tudni házilagosan is ácsolni egy olyasféle asztalt, amilyet szeretnék: aranykezű apukám tisztára biztos, hogy meg fogja tudni csinálni. 

És ha esetleg mégsem, láttam a DIY hölgyek-urak berkeiben olyat, aki erre alkalmas lehet, úgy hívják Wind&Beer és nem csupán szuper lámpákat csinál rézcsőből, de például ezt a szépséges polcot is ő követte el:

A megfelelő székek majd biztosan az utamba fognak akadni, egyelőre külön keresést erre nem indítok. Nem bánnám, ha többféle székből sikerülne összerakni az áhított 6, de inkább 8 személyes szettet, és a legjobb persze az lenne, ha mindent újrahasznosítással/felújítással tudnék megoldani.

És akkor kellenek majd még lámpák, amik vagy a most oly divatos – lehetőleg jó nagy! és természetesen használt – ipari lámpák, vagy egyedileg, újrahasznosított anyagokból készített szépségek lesznek. Eszméletlen jó dolgokat lehet ebben a témakörben is találni:

Utóirat gyanánt: ha valakit érdekelne, mibe is kerül a múltkor mutatott dombormintás Cevica csempe, nos, az ár 17.100 Ft/m2. (A kézzel készített Pataki Tiles mintás csempéjének ára emlékeztetőül: 35.000 Ft/m2.)

(Képek szokás szerint - a most már határozottan szégyenletes - házinspirációs Pinterest táblámról...)

A végére ma egy verset teszek: mert arra jöttem rá, hogy rettentő ritkán olvasok verseket. Szégyen ide vagy oda, de a középiskola befejezése óta lényegében csak akkor volt verseskötet a kezemben, amikor kerestem valamit. Önmagáért a versolvasás öröméért igazából csak tegnap vettem újra a kezembe ilyet, mégpedig  Lackfi János 100 vers című válogatását, és persze azonnal találtam benne egy olyan költeményt, ami akár rímelhet (?)/ reflektálhat (?) is a közéletben momentán zajló, szerintem egyébként rendkívül lealacsonyító és méltatlan acsargásra. Legyen bárhogy, ez csak egy vers. Amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar, vagy tud. 

Ben Johnson

DAL ARRÓL, HOGY AZ ASSZONY NEM MÁS, MINT A FÉRFI ÁRNYA

Kövess egy árnyat – elrepül,
bújj el – máris nyomodba vágtat.
Kerülgess asszonyt – elkerül,
fuss előle – s szalad utánad.
Bolond, ki rá másképp tekint:
a nő a férfi árnya mind.

Éjjel az árnyék nagyra nő,
s nappal mintha el vágyna tűnni.
Ha gyenge vagy, erős a nő,
ám elvész, ha naggyá leszünk mi.
Bolond, ki rá másképp tekint,
a nő a férfi árnya mind.

EÖRSI SAROLTA fordítása