Sonkamámorból lassan, de biztosan kigyógyulós, tavaszi napsütéstől leégett fejjel nonstop pironkodós utolsó márciusi szép nagyot kívánok mindenkinek. Remélve, hogy a gyerekek tavaszi szünetét hasznosan töltitek és nem blogokat olvasgattok, ma visszaülök kedvenc vesszőparipámra, a TV elrejtésére, illetve az emberi élettérben való humanizálásának lehetőségeire. Mielőtt azonban a górcső erre a zsibbasztóan izgalmas témára nem irányul, sorrendet cserélek, és előveszem a mai MÁSt, ami természetesen a hosszú hétvégi menekülésről, pontosabban annak helyszínéről, a horvátországi Losinj szigetről szól. Aki volt már ott, vagy megrögzött Isztria-rajongó, az nyugodtan ugorjon néhány bekezdést, aki viszont szereti a kevésbé nyüzsis, viszont sajátlábú kirándulásokra mértéktelenül lehetőséget biztosító helyeket, az nyugodtan figyeljen. Mi Nerezine-ben voltunk (mert decemberben, amikor a foglalást intéztem, az eredeti úticélként kinézett Mali Losinj lényegében már megtelt) és azt kell mondjam, hogy megint irtó nagy mákunk volt. Elképesztően jó szállásunk volt, a Galboka Residence, ahol nem csak minket, embereket, de a Rendkívül Kíváncsi Ámde Egyáltalán Nem Túlsúlyos Kutyát is szokatlanul nagy vendégszeretettel fogadtak. A tulajdonosok (nevük alapján általam holland származásúnak gondolt család), miután bejárták a világot, Nerezine-ben teremtették meg a maguk kis Béke Szigetét, az utazók nagy szerencséjére is. Ha azt írom, hogy nagyon igényes és stílusos a kert is, a lakások berendezése is, akkor üres, koppanós szavakat írok. Azt a szeretet és játékos józanságot, ami az egész helyet jellemzi, azt a lazaságot és természetességet, amivel a dolgokat kezelik, nem nagyon lehet leírni. És nem lehet leírni a sziget illatát sem, a mindenütt termő gyógy- és fűszernövények tavaszi burjánzásának szagát, a délelőtti halpucolás, a borókaligetek és a forrón izzó kopár kövek szagát sem… És nem lehet szavakba formázni a látványt sem, a hosszú, keskeny sziget magaslatairól ezer helyen előbukkanó panorámát, a mindenütt előbújkáló kis öblök kékeszöldjét, az erdők alját borító ciklámenek rózsaszínjét, a termés súlyától roskadozó városi citrusfákat, a nagybetűs Tavaszt, amiben nekünk részünk lehetett. (Halkan persze bevallom, hogy elinduláskor volt bennem némi para, mert az időjóslások szerint elég pocsék időnknek kellett volna lenni, miközben idehaza tomboló tavaszt ígértek… Aztán közben pont fordítva lett, és én nem győzök ezért eléggé hálás lenni mindenkinek, akinek ráhatása van a napsütésre és a felhők járására…). Nerezine-re nem nagyon lehetne rámondani, hogy egy nyüzsgő kisváros, mert valószínűleg inkább csak falu, előszezonban pedig kifejezetten nem népes. Viszont rendkívül tiszta, a környéken – és az egész Losinj szigeten, illetve a szomszédos Cres szigeten is - rengeteg a túrázási/kirándulási lehetőség, és nem csak a sziklamászás ördögeinek. Ha pedig az ember néha-néha lekanyarodik a két szigetet hosszában átszelő, elképesztően jó minőségű (bármelyik hazai autópályánk sírva könyörögne az útépítés receptjéért…) főútról, csodás meglepetés-panorámákba botolhat, mi például a kb. 10 házból álló Ustrinébe jutottunk el így, mondván, nézzük meg, a Panorama Buffet nyitva van-e (természetesen nem volt, már vagy 10 éve…). És így találtunk rá Artatore településre is, ami valószínűleg valamennyire olasz (is) kell legyen, mert az a pár ember, akivel ott találkoztunk, lényegében csak ezt a nyelvet beszélte. Viszont friss volt a kagyló, mesésen tiszta az öböl vize, és harapható a napfénnyel töltött csend… És persze meg kell nézni Cres-t, Mali Losinj-t és Veli Losinj-t is, meg nyilván a Cikat-öblöt is, ahol van homokos part... Hát ez a mi előszezoni családi lepirosodásunk hiteles története, amiben persze volt némi Kruskovac, az utakon ötletszerűen átugrándozó birkák, Gombócot csúnyán lepofozó agresszív macska Cres egyik sikátorában, sok-sok óriási kutyatej, némi csevapcsicsa és persze dzsuvecs is, mindezt tévé, rádió és hírek nélkül. Ezzel a briliáns átkötéssel meg is érkeztünk mai témánkhoz, a korábban a tolóajtók kapcsán jelzésértékűen már tárgyalt TV-elrejtéshez. Ha valaki abból, amennyire ez a téma nálam becsípődött esetleg arra következtetne, hogy tévéellenes fanatikus vagyok, esetleg kütyüfóbiám lenne, jó nagyot tévedne. A technika vívmányaival nőhöz méltatlanul jól bánok (bár az egyszerűbb dolgok néha valóban kifognak rajtam), masszív hírfüggőként és aktív filmnézőként pedig néha még hiányozni is tud a tévé. De bármennyire is fejlődik a formatervezés és a technológia, vannak stílusok, amikbe egyszerűen nem illik bele a képernyő. És hát valljuk be őszintén, ha egy helyiségben tévét látunk, óhatatlanul is keresni kezdjük a távirányítót... Annál pedig mit sem utálok jobban, mint amikor mondjuk vasárnapi ebéd utáni családi programként az unokalátogatásra érkezett rokonság abban gyönyörködik, ahogy a járni épp megtanult bébi a Muzsika TV sztárjait tapicskolja a plazmán és Balázs Palira rázza a pelust... Sajnos a tévé, illetve a mozgó képek és a zaj nagyon korán függőséget alakít ki, ahonnan már rettentő nehéz lesz visszajönni és rávenni a gyereket, hogy inkább olvasson... Hát ezért hiszek én a TV - meg lehetőség szerint minden más, a térbe nem illő dolog - elrejtésében. Aki megengedheti magának, az nyilván motorizálja az elrejtést: Olyan is akad, aki a kandallóba teszi a plazmát: Ha van nagyobb koffered, abba is beteheted: A takarás is rengeteg módon történhet: Ha nincs kedvünk takarni, rendezzük bele a tévét egy házi galériába: Ha már elé nem akarunk tenni takarást, tegyünk mögé dekort, és ezzel tompítsuk a tévéségét: Van egy ilyen forgathatósági trükk is, nekem kicsit idegen, de hátha...: A tolóajtós elrejtés mellett nekem a képkeretezés az, ami nagyon bejön:
1 Comment
Háztáji dolgaim hibernálódása alatt – és pihentetésül az elmúlt pár hét őrülete után – ma megint csupa nem fontos misMÁSsal foglalkozunk, először is természetesen a nyakunkon toporgó, megkerülhetetlen Húsvéttal. Szégyen ide, tojást tojó nyúl oda, nekem ez az ünnep sajnos nem a kedvencem – és mint minden normális defektusnak, nyilván ennek is gyerekkori gyökerei vannak. Mivel az utcánk a falu legvégén van, meglehetős távolságban a bakonyszombathelyi high life epicentrumától, mifelénk már csak a tökmindegycsakpialegyen ifjak jöttek – nagyjából négykézláb, lényegében a nap legvégén– locsolni, illetve a közelben lakó, Erdősor utcai illetékességű alkeszek, akiknek egyébként is egyetlen nagy bögrecsárda volt a falu vége. Jó, persze, jöttek még kapatos nagybácsik imbolygó kerékpárokon (haladva, nem tolva!) és persze a sajnálatos családi udvariasságból (miszerint a már avítosabb, vagy kevésbé jól, pl. pattanásosra és nagyorrúra sikerült nőrokonokat is megilleti az ünnepen kötelező szánalom és büdöskölni) odapofozott/vonszolt uncsitesók is, akiket az ilyenkor kötelezően kiosztott pénzösszeg nyilván jobban motivált, mint a minden háznál beléjük tömött hatlapos-zserbó-dióskifli ellátmány és a halálosan unalmas szülői csevegések (...naigyámégegypohárralsógor-jóvannacsakazasszonymegnetuggya...). Meg persze jöttek még azok a csak ritkán, vagy soha nem látott legénykék is, akik felül (vagy alul?) tudták múlni a mi szegénységünket is, és úgy járták végig a falut, ismeretlennél ismeretlenebb családokat, hogy számukra ez az út étkezési és bevételi forrás is volt (a pénzt a sarkon várakozó felnőttek persze rögvest elkobozták…). Nem jöttek viszont a menő legények: nem jött akkoriban örökös szerelmem, Akolonicsdzsini, nem jött a Dákaiferi és persze nem jött a Kovácsdénes sem. Mondjuk ez utóbbi tökéletesen érthető, mert ő felettünk járt és tényleg szuper menő volt és idősebb lányokkal járt, meg mondjuk ezek a csajok szépek voltak és szintén menők… Bár ha jól emlékszem, a Nagyerikáékhoz, akivel először ellenségek voltunk – főleg én -, de aztán barátok lettünk, és aki pont osztálytárs volt velem világéletben, na, hozzájuk átment Bakonybánkra locsolni, pedig az nem is a mi falunk volt. Mondjuk Azerikának seggig érő haja volt, meg szép szeme, meg szája, meg volt lábszárra felkötős saruja is (amit nyilván én is eszkábáltam magamnak deszkából és madzagból, de ez nem volt jó konstrukció, így szivacsból és bálamadzagból csináltam meg újra, de sajna ez sem működött, mert a szivacs szétszakadt), és volt neki Balaton márkájú telitalpú papucsa ÉS szandálja is, pedig még csak általános iskolások voltunk. Ja és volt melle is, ami a saru és a Balaton lábbelik mellett aztán tényleg brutál igazságtalan dolog volt. Hát nagyjából ezért nem szeretem a Húsvétot, és amióta csak tehetem, mindig menekülőre fogom. Ezt a szokást a családom is átvette pár éve, így mostanság együtt menekülünk a Húsvét elől (persze némi főtt füstölt húsárut és vagy kétezer darab főtt tojást meg újhagymát mindig viszünk magunkkal a menekülésre…). Menekülni pedig azért muszáj, mert a nemmegyünkkihiábacsengetnekésrázzákakiskaput megoldás sajnos viszonylag gyorsan becsődölt…). Ha viszont Húsvét, akkor persze kötelező a tojás, illetve a tojás-díszítés (mert az, ami manapság a tojásokkal történik, messze túlmutat a festés fogalmán.). A dekupázsolt tojás annyira trivialitás, hogy először nem is akartam ilyet mutatni, de aztán megtaláltam A Kicsiház bloggerének Herendi stílusú tojásait, amik tényleg nagyon ízlésesek és a legrosszabb indulattal sem lehet rájuk fogni, hogy giccsesek volnának. Szerencsére nagy szerelmem, a cement is remekül alkalmas dekortojás készítésre: És ha már műtojások: naná, hogy műgyantából szuperszépeket lehet csinálni: Otthonkommandó Ditta is összegyűjtött egy csomó tojásfestési tippet, nekem ezek közül a dekortapaszos a kedvencem: Merci és Ancsa idén farmerkékkel márványozott, mégpedig temperával: (Őket egyébként újfent szeretném figyelmetekbe ajánlani, mert remek stílusban írnak és szuperjó képeket csinálnak – arról már nem is beszélve, hogy természetesen saját maguk készítik a tárgyaik jelentős részét és remek jó sztájlisztok is…). A Napi Boldogság blogon a türkiz-arany tojásokat imádom: A legelvetemültebbek akár egy speciálisan ezt a célt szolgáló robottal is elvégeztethetik a pingálás tényleg botrányosan fáradalmas és megterhelő munkáját: A borzalmastól a bravúrosig terjedő tojásdekorálási tengelyen nekem idén a fém(hatású bevonatok) és a beton az, amit tetszik – hát ennyit a hagyományokról. És akkor tényleg a téma lezárásaként: mint szinte minden, a tojáshéj is lehet konténer egy minikert számára: Amiről még nagyon gyorsan beszélnünk kell, az a „mit lehet kezdeni egy ablakkal, főleg ha van neki jócskán mélysége is, vagy épp totálisan nem nyitható?” témaköre. Nos, aki van annyira szerencsés, hogy az ablakfülkéjét a Jóisten meglehetősre méretezte (vagy a seggét olyan kicsire, hogy elférjen a meglévő ablakpárkányon), az nyugodtan alakítsa ki olvasó zugnak az ablakát. Aki nem tartozik a fenti körbe, az még mindig tehet polcokat az ablakába, vagy lógathat bele mindenféle holmikat, mondjuk növényzetet. A jó nagy ablakfülke praktikus társa a jó kicsi ajtónyílás, amit vagy az ajtó leakasztásával és további nélkülözésével (jobbik megoldás), vagy harmonikaajtóval oldanak meg (hát, én ennek nem vagyok annyira nagy híve, bár tudom, hogy néha valóban nincs megoldási lehetőség…). Pedig hát itt van nekünk a lengőajtó – lásd még: pincérajtó, western-ajtó – ami szerintem sokkal ajtóbb képet mutat, mint mondjuk a harmonika-ajtó, és az elkészítése sem egetverő, hiszen a szükséges zsanér pár ezer forintért megvásárolható. Ha van egy pincuri helyiségünk – mondjuk egy kamra vagy a mellékes -, egy kétszárnyú lengőajtóval minimalizálni lehet az ajtónyitás helyigényét, ugyanakkor biztosítani tudjuk az állandó takarást. Ha pedig még tovább akarjuk édesíteni a mézet (Pakson tanultam ezt a kifejezést!!!), akkor a lengőszárnyakat is kettéoszthatjuk, mint a spalettákat szokás. Tadaaaammmmm… Végezetül már csak egy kérés: lécci ne vegyetek élő nyulat Húsvétra ajándékba, ha amúgy nem gondoljátok komolyan a dolgot (mert a nyúlhoz nagyon lehet kötődni, viszont - és ezt is tapasztalatból mondom - előszeretettel szarja le a férfi moher pulóvereket és rágja le a távirányítóról a prímszám nyomógombokat… A nyúlnak továbbá változatos műsorigénye van a tévén, lehetőség szerint színvonalas zenei és hírcsatornák iránt, továbbá a táplálása is erősen speciális, amelyben a Túró Rudi meglepően nagy szerepet tud játszani. Mivel az Állatkertben minden évben nagy nyúlsimogatási lehetőség van, meg persze örökbe is lehet fogadni a tapsikat, szerintem inkább válasszátok ezt…).
Drága Embertársak, mérhetetlenül szégyenlem magam, de a hosszú hétvége alkalmából rendezett háromnapos Falusi Köredzés- és Fanyűvő Fesztiválon olyan brutál mennyiségű izomlázat sikerült beszereznem - szerencsére totál ingyen -, hogy három napja azon gondolkozom, honnan a fenéből is van nekem ennyi izmom... Családi csapatunk, amely 5 db felnőttből és 1 db - eleinte még szép fehér, a végére viszont kegyetlenül mocskos - hosszú szőrű, és továbbra sem túlsúlyos, ámde rendkívül érdeklődő kutyából állt, 3 napon keresztül cipelt, húzott, vágott, tépett, tört, rángatott, talicskázott, vasvillázott, fűrészezett, lomolt, hajolt és emelt, aminek következtében elmúltak a nagy fák, egyik helyről egy másikra költözött a lomok egy része, mi pedig tényleg embertelenül elfáradtunk. Nem is dumálok tovább, mutatom, mi lett. (A rút kiskacsa korábbi állapotáról bejegyzés is született, aki borzongani akar, csak nyugodtan...). A legfontosabb, ami lett, az a BUDI, igen, klasszik, pottyantós budi a hátsó kertben, mégpedig némi deszkából, egy régi ajtóból és hullámpalából, valamint egy hordóból. A komfortot az oldalára szerelt felültöltős víztartály adja, alatta földdel töltött csöpögésfelfogóval, mert ugyebár adunk a tisztaságra. Lett egy új - és a nap végére lényegében egyetlenné vált - kerti kerítés, immáron a telek közepén, így talán nem fognak majd bejárni a többi kerteken át a kóbor kutyák, de legalább is a mi Gombócunk nem jut ki a dzsindzsásba (ez utóbbi várakozás egyelőre nem teljesült...).
Lett sok fény is, mert a nagy fenyők jobblétre szenderültek, ráadásul anélkül, hogy zuhanás közben tönkretettek volna bárkit vagy bármit. Apukám egyszerűen zseniális... (aki kért már favágási árajánlatot, főleg alpintechnikával, az tudja, hogy ötvenezerről indul a sztori, a határ pedig a fa teteje vagy a csillagos ég...). Kimentettünk néhány növényt is, ők most karanténban várják a jobb sorsukat, illetve a melléképületekből kihordtunk olyan ezer tonna fa- és műanyaghulladékot, és hasonló mennyiségű fémet is (felénk a Bakonyban ezt úgy mondják nagyon szofisztikáltan, hogy - vigyázat, tizennyolcas karika következik! - "volt ott még az öregisten fa.za is...". Próbáltuk esztétikus halmazokba rendezni a cuccot, de a végeredmény egyelőre sokkal kiábrándítóbbnak látszik, mint az, ahonnan elindultunk. Szerencsére azért lett egy kis tavaszunk is, és egyelőre az utca lakói sem koncoltak fel bennünket a vasárnapi egész napos láncfűrészelésért... Nőnapivirágnakmásnapisörülős-Zoltánokkalegyüttérzős-Végrenemesikazesőderohadjonmegahajnalihideg összeállítású érzéscsokorral köszöntök mindenkit, egyidejűleg pedig szeretném megnyugtatni az értem aggódókat, hogy nem, nem szenvedek zöldhályogban, agyelmenésben és leprában sem, továbbá nem, életem hátralevő részét nem egy szürke betonkockában fagyoskodva képzelem leélni. A fenti bevezetőt és a menet közben hozzám beérkezett aggodalmakat valószínűleg az elmúlt napok-hetek fényhiánya okozhatta, amit ma megpróbálok színekkel kiegyensúlyozni. A rólam eddig kialakult képpel ellentétben én ugyanis épp úgy látom a színeket, mint bárki más, és nem csak látom, de szeretem is őket. (Az egy egészen más kérdés, hogy néhány éve most pont olyanom van, hogy a szürkét, feketét és fehéret, valamint a nude-ot leszámítva ősztől tavaszig lényegében nem viselek magamon más színt… De nekem is voltak színes korszakaim és nyilván majd még lesznek is.). Biztos vagyok benne, hogy a házban is lesznek majd színek, de ezeket főleg a textileken, kárpitokon, szőnyegeken, kiegészítőkön szeretném viszont látni: a padlók szürkéje és a falak fehére, illetve a nagyobb tárgyak szintén neutrális/kopottas/visszafogott színvilága remek háttér/környezet lehet egy-egy erősebb darabnak. Nem titkolt vágyam, hogy egyszer például majd legyen egy szuperkényelmes és szuperszínes fotelem vagy székem, mint mondjuk ezek itt (nyálcsorgatás és szívszakadás ON): És ha már fotelek meg székek meg bútorok: van egy nagyon-nagyon szimpatikus cég, a Remodel Stúdió, amit szeretnék megmutatni nektek. Túl azon, hogy ez a csapat mindannyiunk által jól ismert bútorokba lehet új életet, van egy számomra fontos hozzáadott értékük is: a felújításokat hátrányos helyzetű pályakezdő fiatalok végzik, mesterek útmutatása alapján (vagyis egy társadalmi márkáról van szó, egy nonprofit vállalkozásról, ami nem csak a felesleges pazarlás elkerülésére ad megoldást, hanem – a tárgyi értékek mellett – társadalmi értéket is teremt.). A tárgyak újragondolásában persze profi dizájner is közreműködik, így a magas minőségű kézimunka és a meglévő tárgy alapvető szépsége szuperjó végeredményt produkál, íme néhány példa: Burkolat témában újabb hiányosságomra derült fény, a beltéri lépcsőkről jó alaposan megfeledkeztem, mea culpa. A probléma szerencsére ez esetben sem probléma, mert Mészárosék burkolatparadicsomában találkoztam Vele, a Csodálatos Strukturált Cementjellegű lappal, így megint emelt számú legyet bírhatok ütni egy csapásra: a lap felülete ugyanis erősen hajaz az általam olyan nagyon imádott strukturált fémlemezre, ugyanakkor betonhatású is, szóval telitalálat! Közben persze küzdök a konyhával is, egyrészt azzal, hogy úgy egyáltalán milyen legyen, másrészt a funkciók kiosztásával. (Ez utóbbit kockás papíron már megcsináltam, alkalmasint pedig majd azt is ki fogom találni, hogyan tudom azt elképzeléseimet a nagyközönség számára is bemutathatóvá tenni.). Most egyelőre mutatok néhány inspirációt, alapvetően az ipari és az eklektikus stílusból: ezekben számos olyan elem van, ami nekem rettentően tetszik. Imádom például a használt, kopott fémfelületeket: Nagyon tetszik a drótrács (tyúkháló?) használata is: A kopott deszkát is lájkolom (meg az ipari lámpát, meg a gigarugó-bárszéket is): Ezt úgy, ahogy van, köszönettel elfogadnám (és nem, a kép nem a Csavar- és Öntvénygyár férfiöltözőjét ábrázolja 1976-ból...): Ennyi minden kopott vadságot ugyanakkor nem nagyon lehet egy picike térben összezsúfolni (egy hatalmas loftban nyilván más lenne a helyzet), ezért kelleni fognak "normális" bútorok is. Amennyire én látom, az egyszerű fehér vagy szürke, esetleg fekete szekrényekkel nem nagyon lehet mellényúlni, ezek pedig egész jól elbírják a kopott és/vagy fémes társaságot is. Egy szőnyeg is nagyon jót tud tenni a konyhának (minden helyiségnek, azt hiszem...): És az ilyen zseniális kis ügyességek is sokat dobhatnak az enteriőrön: A nagyobb tárolási megoldások is lehetnek brutál jók: A végére már néhány csak simán "dejólnézkielfogadnám" típusú konyhaszépség: (A képek - forrásukkal - még mindig Pinterest-albumaim valamelyikében, egyre növekvő tematizáltsági/megtalálhatósági fokon...). A legvégére persze nem MÁS jön, mint muzsika: egy ilyen csodás nap után eccerűen nem bírom ki, hogy ne tartsak ma személyes slágermúzeumot, amelynek keretében következik Életem Örökös Legkedvencebb Számainak jelenlegi listavezetője, a Counting Stars a Onerepublictól. A nóta idén 3 éves, így tényleg kezdi kiérdemelni a slágermúzeum kategóriát, ez azonban mit sem von le a jóságából: a nyamvadt szerdák bearanyozásában pedig határozottan jó hatásfokkal bír... Mindig mondom, hogy jó dolog nagyon ez a blogírósdi – és persze nem csak azért, mert a szerénység génje belőlem valahogy kimaradt. A jósága legfőképpen abban rejlik, hogy mindahányszor bedobok valami – vélt vagy valódi – problémát, a Drága Jó Emberek azonnal a segítségemre sietnek, magyarán házhoz jön a tuti. A hajópadló versus svédpadló témakör kapcsán az alábbi információkra tettem szert:
De nem csak a padló az, ami miatt mutatom őket (bár a bontott deszkákból készülő antik padlójuk egyszerűen mesés), hanem a náluk található minden más szépség-jóság okán. Mert van náluk régi gerenda, mindenféle célú deszka, gyökérbútor, vasalatok, kutyaház, kerítés, juhitató és buszmegálló is, illetve zulu kerítéselemek, ha valakinek véletlenül pont erre lenne igénye. Én most csak két szépséges asztalt mutatok tőlük: Valaki, nagyon helyesen, szóvá tette, hogy a konyha bizony kimaradt a burkolatok tervezése során – és nagyjából igaza is van. A konyha még mindig semennyire nincs összeállva a fejemben, így az ott szükséges burkolatoknak is jobb, ha egyelőre nem döntök róluk. Mivel korábbról ugyanakkor van már néhány kész tény ebben a témában, kicsit sem kell kétségbe esnem: akár a fehér metrócsempe, akár a csodás Manzu cementlap-utánzatú csempe, akár a mesés IrisCeramica Maiolica jó megoldás lehet a konyhai burkolásra. Viszont: ma festőtanfolyamon voltam Dabason, ahol csoportosan piktoráltunk egy pincében – és azt kell mondjam, hogy überszuper volt! Mivel feltett szándékom, hogy amint annak eljön az ideje, saját kezűleg fogok felújítani jópár, a sóskúti házban maradt vagy majd a családból összegyűjtendő régi bútort (mert ha emlékeztek, az a tervem, hogy csak olyan dolgok vegyenek körül, amiknek története van…), itt volt az ideje, hogy ne csak a fészbukos festőcsoportokban kukkoljak, hanem megnézzem végre, hogy mit is kell tudni az anyagokról, technikákról. Aki esetleg mázolásba fogna, annak manapság épp elég eltájékozódni magát az alapozók, oldószerek, lakkok, festékek, és egyéb okosságok világában: ha pedig a fedőképességen és a színen kívül más igényei is lennének, akkor aztán ember legyen a talpán, aki megtalálja, amire szüksége van. Én ma egy krétafestékkel festős workshopon voltam Dabason, ahol a Lignocolor nevű terméket próbálhattuk ki egy nem túl bonyolult tárgy, egy tortatál közreműködésével. Nekem ez volt életem első (bútor? tárgy?) festése – persze csak akkor, ha nem számolom a gyerekkori nyári kerítésfestéseket, amikor izzasztó napokat töltöttünk azzal, hogy az egymillió darab 2 cm-es U alakú profilból álló százezerméteres összes kerítést végig rozsdaoldóztuk, csiszoltuk (ezek annyira nem is voltak szükségesek, mert kábé háromévente festettük a kerítést), majd két rétegben mázoltuk… Nem mondhatnám, hogy nem utáltam minden percét. Bezzeg a mai háromórányi csoportterápia úgy elment, mintha csak egy perc lett volna: mondjuk ebben nagy szerepe volt annak a 20 másik asszonytársnak is, akikkel együtt voltam. A közös szenvedély (néhányuknál garantáltan függőség) remekjól összehozta a csapatot, a szervező druszáról, Kmettyóné Krisztináról (és a férjéről, aki tökéletes háttérország volt) nem is beszélve. Krisztinát, illetve az általa megmívelt brutál szépre sikerült padlófestés projektet már mutattam korábban, azt viszont nem meséltem, hogy – saját definíciója szerint – „egyszerű háromgyermekes családanyaként” milyen klasszul felépítette és menedzseli a saját kis szmólbizniszét úgy, hogy egyébként rengeteget alkot közben és nem mellesleg gardíroz egy majd’ 1500 hasonszőrűt tömörítő közösséget is, akiknek minden alkotásához minden nap van ezer jó szava. Nagyon-nagyon tetszik az, amit és ahogyan csinál, mert rendkívül igényesen kezeli ezt az egész festékforgalmazási üzletmenetet és a terméken túl valami olyat is ad, amit a gigabarkácsokban sajnos pénzért sem kapni:szakértelmet és odafigyelést. Ha valakit érdekel olyan festék, ami teljesen szagtalan, nagyjából fénysebességgel szárad és a gyerek is nyugodtan nyalogathatja, valamint olyan színeket szeretne, amiket amúgy színezőpasztával sem lehet előidézni, az nézzen körül Krisztina blogjában. Azok se ijedjenek meg, akik nem feltétlenül vintage vagy shabby chic stílusban élik vagy képzelik az életüket: a krétafesték nem stíluskötött, meseszép, selymes tapintású felülete szerintem bárhol jól mutat. A workshopon volt szerencsém találkozni az egyik házépítősasszony példaképpel, Pure Design Bardócz Évával, a hazai DIY szcéna („slow lakberendezés”) egyik meghatározó alakjával is. Éva nem csak elképesztően bánik a textilekkel, de csodát tud csinálni egy borzalmas lila teszkó karácsonyfadíszből is, nem mellesleg pedig éppen saját kezűleg szed szét (majd utána nyilván rak össze) egy lakást, amiben elvileg két hónap múlva már benne fog lakni… A heroikus vállalkozást – és Éva többi csodáit – a saját, rendkívül jó stílusban íródó blogján lehet olvasgatni: szerintem érdemes. Ja és mutatom azt is, amit ma én műveltem: És akkor a legnagyobb hír ide a végére: az építési hatóság kiadta az engedélyt!!! Postán ugyan még nem jöve, de az elektronikus rendszerből már megszereztük – és mostantól csak a szomszédok kézhezvételtől számított 15 napon belüli fellebbezési határideje van hátra, és jogerősek leszünk! Aki meg akarja dicsérni a magyar államigazgatást a szokatlan gyorsaságért, vagy apukámat, amiért ma elkészült minden építkezés legalapvetőbb elemével, a felvonulási budival, esetleg irigyelését óhajtja kifejezni irányomban, hogy ennyire szerencsepicsagyümölcs vagyok (a kifejezésért hálás köszönet kicsi lányunknak, Vivikének, és innen is sok puszi Oklahomába, remélem sem nem szakad a hó és 30 fok sincsen), az nyugodtan nyomjon egy lájkot a bejegyzés végén...
A végére pedig nem maradt MÁS, mint hogy megmutassam a mai dabasi napom másik nagy élményét, a sári rétest, illetve mindazt, amit így virtuálisan mutatni lehet róla. Rétes témában mi családilag rendkívül jó helyzetben vagyunk, mert édesanyám és egyéb nőtestvérei egyaránt zseniálisan tolják ezt a műfajt. A bakonyszombathelyi húzott rétesnek eddig úgy hitem, hogy nem akad párja – de ma olyat ettem, ami nem csak dobogós, hanem extra közönségdíjas is. Dabason – egészen pontosan Sáriban, ami gondolom egy gyarmatosított hozzácsatolás lehet – olyan rétest csinálnak, amiért simán megéri kockára tenni az ember életét az M5 autópályán. A Sári Rétesház weboldala így kezdődik: „Volt egyszer egy asszony Sáriban, aki megálmodta, hogy a sári rétest, mint gasztronómiai különlegességet és évszázados hagyományt meg kell őrizni, és át kell örökíteni az utókornak. Ez az asszony Fojta Istvánné Piroska volt.” Az oldalt még egy picit érdemes nézegetni, de túl sokáig úgy sem lehet bírni, mert a képek alapján rögvest krónikus rétesvágy áll be a földi halandónál, úgy hogy az a biztos, ha mindenki elmegy és megkóstolja, hogy milyen nagyon igazam van. Jó étvágyat! Rendes iskoláshoz méltóan próbálom csinálni a leckét, így továbbra is a burkolat témakörön pörgök. Abban a tudatban vagyok, hogy a házi feladatom nagyobb részét már megírtam, hiszen november óta kész tényként kezelem, hogy a szobákat leszámítva mindenütt (csiszolt/esztrich) beton lesz, a fürdőszobai burkolási elképzeléseimet pedig korábban már szintén összeraktam. Most mutatom is őket: Maradnak hát a hálószobák, amikről nagyjából tegnapig azt gondoltam, hogy hajópadló és fehér festék – de aztán jött Bútorvarázsló Francia Bea Barátném üzenete (mert hogy ő is építkezik, csak épp Franciaországból irányítja/menedzseli a magyarországi munkálatokat), hogy hagyományos padlót csináló embert keres, ebből pedig kikerekedett egy jó alapos definíciós káosz. Persze miattam, mert kényszerem van az egzakt meghatározásokra, és egyből rohantam megkérdezni, hogy a hagyományos padló alatt pontosan mit is értünk, és végül az kerekedett ki a dologból, hogy valami olyat, amit párnafára fektetnek le… Nekem a hajópadló ugrott be elsőre, a svédpadló meg másodikra – harmadikra viszont a kérdés, hogy mi is a különbség ezek között, miért van külön nevük, ha egyébként nagyjából hasonlóan néznek ki? Mondanom sem kell, hogy egzakt, szőke nő számára is érthető választ sehol nem igazán találtam (illetve a többek által hivatkozott „A nagy parkettakönyv” című bestsellerben, meg néhány faipari tankönyvben biztosan benne van, csak nekem most pont nincs egyikből sem itthon), így következtetés útján arra jöttem rá, hogy szerintem leginkább az anyag lehet a különbség. Azt, hogy talán nem járok messze az igazságtól az is igazolja, hogy amíg hajópadlót négyzetméterenként akár már 2.000 Ft környékén is találtam, addig svédpadlóra – még akciós áron is – talán 7.000 Ft volt a legolcsóbb pénz, a felső határ pedig a csillagos ég. Amennyire én láttam, hajópadlót leginkább fenyőből csinálnak, amiről ugyebár közismert, hogy egy puha fa, ergo az ebből készült padló erősen sérülékeny lesz. Svédpadlót viszont főleg kemény fákból, tölgyből és bükkből, illetve egzótákból kínálnak, gyakran akár felületkezeléssel, így lerakás után már festeni sem kell. (Ha már keménység: azt tudtátok, hogy az akác a legkeményebb /hazai/ fa?). Az „olcsó, de puha – kemény, de drága” problémakör azért nagyon fájdalmas a számomra, mert én eddig festett fehér padlóról álmodoztam – de normális ember ugyebár nem fest le egy meseszép tölgypadlót… Sajnos a gazdasági racionalitás sem elhanyagolható szempont, mivel a számomra a 4 szobába szükséges kb. 65 négyzetméternyi padló egy 4.000 Ft-os középáras hajópadlóval 260.000 Ft-ot jelent, míg a 12.000 Ft-os svédpadlóval ennek pont a háromszorosát (persze lerakás, meg minden egyéb szükséges előfeltétel nélkül). Hm. Hát majd meglátjuk. Minden esetre mutatok néhány szépséges tölgy svédpadlót, hátha közben elcsábulok… (Közben találtam egy szerintem egészen jó összefoglalót a „klasszikus és korszerű fa padlóburkolók”-ról, ha valakinek hozzám hasonlóan szintén ez lenne az aktuális perverziója, hát csak tessék, tessék…). Ezt a szép kis padlóügyi eyecandy-t meg csak azért mutatom, hogy legyen némi oktalan gyönyörködtetés is mámma, elvégre kispéntek van, kezdődjön a buli… Adós vagyok még a kültéri burkolatokkal is, főleg mert azokból nem kevés fog majd kelleni. Ott lesz egyszer a terasz, meg a sütő-főző-dühöngő hátsó „terasz” (a garázs és a ház között), és hát a kocsibejárónak is kell valami térburkolat. Ez utóbbi kapcsán még mindig a Fabro-féle makadám+kőzúzalék a kedvencem, a teraszra pedig a szintén általuk gyártott, az emeleti fürdőben zuhanyburkolatként használni tervezett kőfát gondolom. Marad a dühöngő-terasz, ahová meg kerülhetne a kőfa testvére, a deszka stone nevű termék, így legalább lenne valamiféle vizuális kapcsolat is a teraszok között. Akkor a burkolatok kigondolásával nagyjából szerintem megvagyok, ennek – és persze a kispéntek este – örömére pedig nézzünk valami hangulatba hozó muzsikát! Először Marilyn Mansont akartam idetenni, de aztán rájöttem, hogy az olvasóim egy jelentős részének erősen sértené az összes létező érzékenységét, ezért valami humánusabbat kerestem… Let’s dance :-) A Saul fia (és persze LeoDiCaprio) Oscar-díja, valamint az Albinok, Lujzák és Kornéliák eheti névnapja mellett ma végre azt is megünnepelhetjük, hogy immáron négyhónapnyi víz folyt le a Dunán, ez a blog pedig még mindig létezik. (Ok, tudom, van, akinek ez mégsem akkora öröm, tőlük ezúton is elnézést kérek, egyidejűleg felhívom a figyelmüket, hogy több olyan bejegyzést is elkövettem, amelyben más, az enyémnél biztosan sokkal jobb/infomatívabb/szebb/érdekesebb blogokra próbáltam irányítani a figyelmet, úgyhogy hajrá…). Négy hónap úgy önmagában elvileg nem sok idő: én speciel úgy érzem, mintha csak pár hét telt volna el. Ahhoz viszont elég volt, hogy a ház például nem változzon semmit (ha csak a szél el nem fújta a tetőt a múlt héten vagy tegnap), de hogy közben az álmaim és a valóság mégis csak valamiféle köszönőviszonyba kerüljenek egymással. Ha emlékeztek, az őrület hajnalán volt néhány kérésem/követelésem/moratóriumszerű diktálványom a Mikulástól a Jóistenig terjedő felettes erőkhöz (dőlt betűvel) – ezek mellé most jól ideírom, hogy az engedélyeztetésre beadott tervben végül mi lett a sorsuk: - 2 db hálószoba a földszinten (ebből az egyik a hátsó vályog házrészben, a másik pedig az utcafronton. Ez utóbbi vendégszoba lesz majd, szóval előre is bocsi mindazoktól, akik egyszer majd hozzánk jönnek…). – A két földszinti háló végül meglett, mindkettő az utcai fronton. A vendégszobák pedig a tetőtérbe kerültek. - 1 db nappali, szintén az utcafronton, lehetőség szerint kandallóval. – A nappali a ház kert felőli végébe került, így rengeteg fényt fog kapni és szép lesz a kilátás…A kandalló pipa. - 1 db étkező, ami összeköti a nappalit és a konyhát, és elfér benne egy nyolcszemélyes asztal (amit jó lenne a hulladékba kerülő régi tetőgerendából csináltatni, ehhez viszont tárgyalni kéne a farontó bogarak szövetségével is, hogy maradjanak távol a leendő asztalomtól, vagy húzzanak el messzire, de piszok gyorsan…) – Az étkező pont ott lesz és pont akkora, ahol és ahogy szerettem volna. Az asztalnak szánt gerendák bogarasságáról egyelőre nincs információ. - 1 db konyha, aminek nem baj, ha nem lesz ablaka, mert majd üvegezett ajtók lesznek mindenhol, amik átengedik a fényt. Egyébként is tervezem, hogy lesz áram a házban, meg lámpák és kapcsolók is. – A konyhának saját jogon valóban nem lesz ablaka, de az étkezőn és a télikerten keresztül kap majd fényt, így ez is megoldva. - A konyha mellett legyen lécci egy kamra, mert örökletes felhalmozási kényszerem és anyukám „na, csak ezt vigyétek még el” típusú életcselekményei elég sok teret követelnek. A paradicsomlekvár-főzési beidegződésemről már nem is beszélve. – Hát kamra az pont nem lesz, de egy kamraszekrényt azért majd teszek valahova, szerintem el fog férni. Lesz viszont két pincém, ahol remekül fogom tudni tárolni a kamrába szánt dolgok legnagyobb részét. - Kérek szépen egy háztartási helyiséget is, ahol elfér a mosógép és a takarítószerek, meg ahol tudok teregetni és vasalni, illetve ahová majd be tudom zárni a rosszalkodó csemetéket. – A háztartási helyiség meglesz, ez nagy fegyvertény, komoly reményeket fűzök hozzá (bár a rosszalkodó csemeték bezárására vélhetőleg nem igazán lesz alkalmas). - Kérek szépen egy jó nagy fürdőszobát is, amibe lehet építeni egy olyan kádat, amiben teljes hosszában el lehet feküdni és lehet fókásat játszani (csak 164 cm mély vagyok, szóval ez nem annyira nagy kérés, ugye???). És persze legyen benne még egy zuhany és egy dupla mosdó is, elvégre társas lények vagyunk. – Hát a fürdő nem lesz éppenséggel túl nagy (7,7 m2), de az elfekvős kád el fog férni benne, meg a WC és a bidé is, amire korábban nem gondoltam, így a dupla mosdóból végül egyszemélyes lett. - Jó lenne az is, ha kaphatnék egy normális lépcsőházat is, persze lépcsőkkel, mert repülni már nem tudok. És esetleg hozzácsaphatnánk még egy WC-t is. Meg egy gardróbot… Vagy ez már sok? OK, a gardróbot elengedem, úgyis lesz jó sok szekrény, a WC-nek viszont muszáj maradni, legalább is addig, amíg nem térünk át a fényevésre. – A lépcsőház mostani tudásom szerint elég normális lesz (azaz megfelelően széles, ámde nem túl meredek lépcsősorokkal), és megvan a különálló (vendég) WC is. Gardróbok is lesznek, mégpedig a két földszinti hálóban egy-egy, illetve a harmadik a tetőtérben. (Hurrá, jöhetnek az új ruhácskák, cipőcskék és kistáskák…) - Kérek szépen télikertet is, amit persze hívhatunk előszobának vagy fogadótérnek: az a lényeg, hogy az a két szép tornácoszlop valahogy benne legyen, lehetőség szerint függőlegesen. Az ilyenkor szokásos zöldnövényeket majd én hozom, azokra ne legyen gondotok. – És ez pont így fog történni: a tornácból télikert-előszoba lészen, benne a szépséges oszlopokkal! - Tényleg nem akarok nagyon pofátlan lenni, de a tetőtérbe is kérek szépen 2 szobát, egy fürdőt (elég lesz egy picike is, zuhannyal és mosdóval), és egy WC-t. Meg egy tetőteraszt. (Mi az, hogy miért… Ha ennyi minden belefért, akkor ne ezen vesszünk már össze… Mert irtó szép kilátás fog nyílni onnan a kertre és környékre. Ti pedig minden verőfényes szombat és vasárnap reggel bezsákolhattok vagy egy tucat hálaimát a ház lakóitól, hogy köszikösziköszi ezt a panorámát… - Kaptam két szobát, fürdőt és gardróbot is a tetőtérbe, tetőteraszt viszont nem, mert brutál pénzbe került volna oda is járható födémet tenni, ahol egyébként ezt semmi sem indokolja. Meg amúgy is lett teraszom bőven, a tetőre már pont felesleges is lett volna. - Most már tényleg csak két apróság van hátra: egy fedett terasz a ház és a garázs között (lécci legyen benne a kemence is), meg egy kétállásos garázs, tolatási fájdalmaktól szenvedő kombis szőke nőkre kalibrálva. – A valóság sokkal jobb lett, mint amilyen az eredeti kívánság volt. Lett félig fedett teraszom a nappali mellett, lesz egy nyitott kiülős-sütögetős hely a ház és a garázs között, ahonnan egy részben fedett helyiségbe lehet jutni, ami a védett kinti zug szerepét fogja betölteni. Nos és persze a kétállásos garázs is jő…A meglévő kemencét viszont elvesztettük, mert pont ott van szegénykém, ahová a nappali épül majd... Most, hogy így egymás mellett látom a (láz)álmaimat és azt, ami végül terv szinten lett belőlük, azt kell mondjam, hogy egyrészt lényegében minden vágyam teljesült, alig kellett lemondanom vagy kompromisszumot tennem, másrészt ami lett, az sokkal jobb, mint amit én valaha is el tudtam képzelni. Szóval elégedett vagyok nagyon – már csak azért is, mert lapzárta előtt jött a hír: a héten (elvileg) kiadják az építési engedélyt! Ha ez így lesz, a magyar államigazgatás egyrészt olimpiai csúcsot fog beállítani hatékonyságban és gyorsaságban egyaránt, belőlem viszont olyan városi legenda lesz majd, akire ujjal fognak mutogatni az utcán: Némá’, ott a nő, aki 30 nap alatt megkapta… Ha valakinek esetleg nagyobb mennyiségű elfekvő babérligete lenne kérem, szóljon: Építész Úr lovas szobrát feltétlenül koszorúval kell öveznem a jogerőre emelkedés napján. A Friss Hírek rovatban csupán annyi jelentenivalóm van, hogy ma hajnali 6 órai kezdettel (nem, az időpont továbbra sem tévedés… 5:30-kor már mindenki ott ült a teremben…) sikeres vizsgát tettem a Munkahelyi Sugárvédelmi Szabályzatból, így most 2 évig megint úgy fekhetek le, hogy nem kell a fejem alá tennem a dóziskorlátokat, a sugárvédelmi megbízott jogköreit és az alapvédőruha felvételének sorrendjét… Amúgy viszont basszus-basszus-basszus, de nagyon! Mert hogy megint alapos ráfaragás esete forog fenn: eccerűen kifogytak a seg.em alól a csapok!!! (Illetve aminek pont oda kellett volna kerülni, hát az sajnos nem is lett megtervezve, összeszerelve és boltban eladás céljából kihelyezve…). A baj ott kezdődött, hogy Otthonkommandó Ditta noszogatására néhány napja kísérletezem a nyílászáró-burkolat-csap/szaniter tengely rendbetételével, mondván, eljött az ideje annak, hogy végre tényszerűen kilistázzam, pontosan mit akarok, azt hol adják és mennyiért. A csapokkal kezdtem a rendrakást, és naná, hogy megint belefutottam egy jó méretes pofáraesésbe, mert hogy az eddig kedvencnek tartott Hansgrohe Logis Classic csapom családja sajnos nem tartalmaz bidécsapot - márpedig egy helyiségen belül azért az nem szokott ártani, ha az összes csap hasonlít egymásra… Innentől fogva lényegében kezdhettem elölről a vadászatot – meg a tépelődést is, mert az egykaros (keverő) és a kétkaros csapok közötti vívódásomat kizárólag az esztétika tudhatja felülírni, ha egyáltalán tudja... (Belegondolva a bidé rendeltetésszerű használatának műveleti sorrendjébe, a szavazatom erősen a keverőcsapok irányába mutat...) A dilemma azért is fájdalmas volt, mert a csapoknak és a szanitereknek legalább köszönő viszonyban kéne lenni egymással – és a párosuknak meg az egész fürdőszobával. Én pedig az elmúlt napokban már kezdtem elmenni a klasszikusabb irányba és beleélni magam a Feromix szaniterekbe (amik egyébként árban mondjuk felével kerülnek kevesebbe, mint a másik szerelem, a Sapho GSI Panoráma termékei), így nem szívesen turkáltam újra és újra a szuperdizájnos és jövőbemutatóan minimál csapok tömkelegében azért, hogy ráakadjak köztük a ritkaságszámba menő klasszikus IGAZI-ra… Szerencsére miközben ezeket a sorokat írtam, az erőforrásaim felével bőszen kerestem/kutattam a világhálót, és úgy tűnik, meg is találtam a mindent egyesítő szupermegoldást csap ügyben, mégpedig a Bugnatese „Denver” nevű kollekciójának személyében, ami klasszikus is meg egykaros is. A Bugnatese egyébként pont az a márka, amibe az elmúlt hetek során szinte minden burkolatos-csempés-szaniteres boltban belefutottam, de a kiállított darabokkal úgy voltam, hogy nekem ez túl csicsás (ugyanakkor figyelemre méltó színválasztékuk, mert ők nem csak króm vagy szálcsiszolt nikkel felületet tudnak prezentálni, hanem még rózsa-aranyat is…) Árban nem egy MOFÉM, az biztos, de nem is éri el a Hansgrohe vagy a Kludi csúcsmodelljeinek árát. (Ha azt nézem, hogy a csapokhoz passzoló szaniterek viszont félárban lesznek az eredetileg képzelthez képest, a dolgok nagyjából ki is egyenlítik egymást.) Burkolat ügyben is léptem előre egy picit, mert eljutottam végre a Mészáros és Társa Kft. bemutatótermébe, ahol élőben is meg tudtam nézni a Refine és a Porcelaingres de_tiles termékeit – és persze teljesen oda vagyok… (Előttük az Ekko Fatto-nál jártam, ahol finoman szólva is lekezelőek voltak, mert ugyebár azt nem gondolom, hogy a forgalmazott gyártók termékeiből ők tartanak mintát, a beton hatású lapok meg már amúgy is kimentek a divatból…). Mészárosék ezt úgy látszik, egészen másként gondolják, mert ők bizony mindenből tudtak mintát mutatni, kedvesek és szolgálatkészek voltak, egyszóval úgy álltak a dologhoz, ahogy annak kell, aki el akar adni valamit valakinek. Úgy hogy végre megvannak a beton hatású burkolólap-jelöltek, innentől fogva lényegében bármelyikük jöhet haza velem... Mészároséknál láttam az Irisceramica Maiolica családját is, ami ilyen csodálatosan mutat felrakva: Ezek a csempék erős konkurenciát támasztanak a szintén nagy szerelem Manzu cementlap-mintázatú csempéknek, így sikerült egy újabb problémát gyártani magamnak…
Megkezdtük a nyílászárók és a télikert előállításának egyeztetését is a Ditta által javasolt (és általa már tapasztalatból ismert) Ro-pánt nevű céggel (szintén építkező Bea barátném is velük fog dolgozni, állítólag nagyon jók), szóval dolgok azért ha lassan is, de haladgatnak. Most már tényleg csak az kéne, hogy elmúljon végre ez a nyomorult esős idő és lehessen végre VALAMIT CSINÁLNI, mert a tereprendezés előkészítésével sajnos határozottan megrekedtünk. Amíg én csinálok pár új moodbaord-ot, addig Ti feltétlenül olvassatok valamit, valaki olyant, aki sokkal, de sokkal jobban ír, mint ezen blog szerzője: a mai MÁSban Mario Vargas Llosa munkásságát ajánlom figyelmetekbe, és egyik nagy-nagy kedvencemet tőle, a "Pantaleón és a hölgyvendégek" című könyvet. Senkit ne riasszon vissza, hogy MVL amúgy Nobel-díjas író, mert ezzel együtt (ennek ellenére?) nem csak olvasható, de szórakoztató is. Kezdőknek íme egy kis bátorítás az Origoról, haladóknak egy röpke összefoglaló a cselekményről: "Pantaleón Pantoja, a perui hadsereg ifjú századosa a szervezés valóságos géniusza. Legújabb megbízatása azonban minden eddiginél kényesebb: létre kell hoznia egy hölgyvendég-szolgálatot, hogy az Amazonas környéki dzsungelekben szolgáló, a trópusi hőségtől feltüzelt legénység szabályozott és ártalmatlan módon vezethesse le nemi gerjedelmeit. A százados buzgalmának és tudományos alaposságának köszönhetően a hölgyvendég-szolgálat hamarosan a hadsereg leghatékonyabban működő egységévé válik, maga Pantaleón pedig valóságos legenda lesz: az örömlányok istenítik, a katonák hálásak neki, az erkölcs őrei kígyót-békát kiabálnak rá, felettesei pedig döbbent ámulattal figyelik lendületes tevékenységét. Egyedül Pachita, a felesége nem tudja, mit is rejt az a szupertitkos megbízatás, amellyel férjét a babonákkal, vallási fanatikusokkal és széplányokkal teli forró Amazóniába küldték." |
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|