Csend van és öregítés

Tudom, hogy jó régen jelentkeztem utoljára bejegyzéssel, és ennek nem csak az az oka, hogy minden egyes szál tulipánt/harangvirágot/sárga növényt és az erőműben virágzó szolgálati fát ötvenszer körbe kell fényképeznem… Nehéz megszólalni abban a rettentően megfurcsásodott világban, amiben mostanság élek.

A sóskúti ház kapcsán való küszködés mára a bolhapöcsnyi jelentőségű problémák sorának legvégén áll: az elmúlt időszakban sajna termelődtek ennél húsbavágóbb és folyamatos jelenlétet igénylő ügyek, amelyek miatt szükségszerűen át kellett alakuljon az élet. Korábban már biztosan idéztem kedvenc főnököm, Atomanti paksi származású mondását, miszerint „küzdünk, mint disznó a jégen”, és ez most, május végén sincs másként.

Én jó ideje abban a hitben élek önmagamat illetően – és erre büszke is voltam – hogy tudom kezelni a változásokat és a problémákat, ez a töretlen önbizalom mostanában azonban egyre több gellert kap. Csak állok és kapkodom a fejem a történések viharában – és néha már siránkozom is, mint az öregasszonyok szoktak, hogy hova is tart ez a világ… A világ, amelyben súlyos agysérülést elszenvedett, 30 évig rokkantnak minősített emberekről 2 db A4-es papíron hatóságilag kimondják, hogy nincs egészségkárosodása és rehabilitációra sem szorul… A világ, amelyben úgy adnak ki építési engedélyt lakóövezetben megvalósítható gigantikus méretű nyitott trágyatárolóra, hogy a környezetvédelmi szakhatósági indokolásban ez szerepel: a felületi bűz nem környezetkárosító… A világ, amelyben virágárus öreg néniken és agg cukrász bácsikon (még ha a 70-es évek higiéniai színvonala és az atlétatrikóból csordogáló mellszőrzet valóban nem kívánatos egy olyan veszélyes üzemben, mint a fagylaltgyártás) demonstrál erőt a Hatóság, de a penészes húst a közintézményekbe szállító „üzem” némi bírsággal megússza… A világ, amelyben a valóságsók odáig süllyedtek, hogy teljes főműsoridős vagina-pénisz kombók kitakarás nélküli arcbatolása ellenére is békasegge-szintű nézettséget produkálnak… A világ, amelyben egy maroknyi, anakronizmus-hívő sárga horda minden kedden megbénít egy fővárost, milliók életét keserítve meg ezzel… (És akkor itt kérek elnézést mindazon visszásságoktól, alja-ügyektől és egyéb szemétségektől, akiket hely- és gyomortűrőképesség-hiány miatt nem említettem…).

Ezen körülmények között talán érthető, de legalább is bocsánatos bűn, hogy nem csupán gyors lépésváltást csináltam pár dologban, de picit befelé is fordultam, és a rendelkezésre álló – lényegében nem is létező – szabad időmben olyasmikkel foglalatoskodtam, amik ellene hatnak az általános romlásnak, pusztulásnak.

A teremtésvágy eredményeként menet közben lett is vagy 100 tő – különféle fajtájú – koktélparadicsomunk, balkonládába telepített, virágban és termésben tobzódó epreink, pár új csillár és lámpa az ország több pontjáról, egy saját kézzel festett és felújított szobánk, amit az „Én kicsi pónim” horror-változatának lila-rózsaszín világából sikerült átmenteni a Hampton/partvidéki stílus kék-fehérjébe (és mindehhez tényleg csak négyszer kellett fehérrel átfestenem kb. 40 négyzetméter, többségében tetőtéri falat, ami után a kékkel való hengerezés már tényleg gyerekjáték volt… Ja és persze kellett hozzá anyukám ügyes keze és egész napos kitartó varrógépezése, amivel függönyt és párnákat és ágyterítőt varázsolt az ikeás anyagokból. Meg az apukám és az öcsém végtelen türelme, akik rutinos szerszámhasználó lények lévén alig 6-7 óra alatt összerakták a 3 db, szintén ikeás szekrényt, amiket elvileg egyetlen darab nő fél óra alatt egy negyed imbuszkulccsal simán összeállít bármelyik vasárnap délelőtt, miközben a másik kezével ebédet főz… ).

És lett még menet közben komoly glettelési tapasztalatom is, meg egy „barokk” komódom, húszezerért, Kecskemét környékéről, amit a Budapesti Minőségi Bútorgyár 15-ös számú MEO-sa 1961. december 13-án műbizonylatolt (eredeti ár 2.740 Ft). Történelmi ismereteimet egyelőre a hivatalos dokumentáció ellenére sem óhajtanám felfüggeszteni, és momentán ugyan ezt tanácsolnám mindenkinek, aki az online piactereken árusításba/vásárlásba bonyolódik. Attól, hogy valami intarziás, vagy hajlított a lába, esetleg még faragott is, nem lesz sem barokk, sem antik, sem ónémet, de még empire sem… Az eladási művészettörténeti nagyotmondások műfajában egyébként a legnagyobb kedvencem az a mindenki által ismert piros műbőr Sky fotelre vonatkozó hirdetés volt, ami úgy szólt, hogy „antik retró műbőr fotel a 70-es évekből eladó…”. (Valamiért van egy olyan érzésem, hogy a történelem – a fizikához és a kémiához hasonlóan – előbb-utóbb szintén beküzdi majd magát a „szüntessükmegapi..ábaminekezzelvacakolni” tantárgyak körébe...)

Aminek azonban a legjobban örülök, az az, hogy végre festettem bútort is (a limbózva falhengerezés világrekordjának megdöntése közepette volt néhány – egészen konkrétan 6 darab – szabad órácskám egyik éjszaka…). Aki a képek alapján úgy látja, hogy tényleg jó nagy barom az a nő, aki sokórányi munkát és nem kevés festéket fektet abba, hogy egy szuperszép barna szekrényből egy ütött-kopott és koszos hatású csúnyaságot kreáljon, nos, azt innen, Paksról ezúton is csókoltatom és üzenem neki, hogy nyugodtan kezdjen el valamilyen vintage festéket forgalmazni, mert elég jól meg fog élni belőle… (És igen, a pogácsaláb repedését fakittel javítottam, persze festés előtt vissza is csiszoltam gömbölyűre...)

És végre hozzáfogtam a Sóskúton talált templomi padhoz is, aki pár hetet eltöltött némi Xylamon társaságában, így mostanra úgy tűnik, megszűnt benne a szútevékenység. Gondos kezek az elmúlt évek során számtalan réteg olajfestéket kentek a padra, amit kábé 3 flakon zsíroldóval (aminek a fele a tüdőmben landolt, mert egy jó ideig védőmaszk nélkül dolgoztam) tudtam leszedni: de a művelet sikerült, a zsíroldó tényleg úgy működik, ahogyan azt a neten írják… A festék úgy olvad le tőle, mint a vaj, tényleg „csak” törölni kell, és lejön.
​
A festék eltávolítása után persze átcsiszoltam a padot (a szuper kis csiszológépemmel, akivel már első alkalommal nagyon összebarátkoztunk… mondjuk a szomszédok véleményét nem ismerem, ők lehet, hogy nehezményezték a vasárnap délelőtti hangoskodásunkat…), aki így most pucéran várja a felületkezelést, az OBI 2 in 1 zománcfestékét. 

A paddal való foglalatoskodás szüneteiben – pihenés gyanánt – letisztítottam a szép kis ablakkeretet, meg rendbe raktam az ipari szekrény fiókját is, így most már ők is csak felületkezelésre várnak.

Amikor pedig nem a kis kedvenceimet adjusztálom – vagy épp az ük-ük felmenők által hátrahagyott törött korsókat reparálok –, akkor faöregítési kísérleteket folytatok, fejbe van véve ugyanis, hogy raklapdeszkából csináltatok könyvespolcot, amit persze a magam módján szeretnék felületkezelni.

Az interneten több megoldás is található házilagos faöregítésre, én az ecetes variációt választottam. Ennek az a lényege, hogy valami fémet kell ecetbe tenni (én az OBI-ban kapható fém csiszolót használom erre a célra, de teljesen jó lehet a fém dörzsi vagy néhány szeg is) és pár hétig állni hagyni a szmötyit (ami eléggé büdös, szóval a zárható befőttesüveg az egyik legjobb tárolási mód.). A lötty szerintem már két hét ácsorgás után is hatásos, de olvasmányaimban az volt a mondás, hogy minél tovább ázik a fém az ecetben, annál intenzívebb lesz a pác.

Azt ezúton is szeretném leszögezni, hogy a kísérleteimet FENYŐ raklapdeszkán folytatom, azaz nem tudok tapasztalatot felmutatni egyéb más faanyagokon (azt pedig tudjuk, ugyebár, hogy minden fa más, mások a bennük lévő színezőanyagok, savak, tanninok – ergo másként fognak reagálni az ecetes pácra.).
​
A pác pár órán belül megteszi a hatását, de a folyamat nem áll le, a kezelt faanyag színe egy ideig még sötétedni fog (én 2 nap alatt is jelentős színváltozást tapasztaltam…). Persze amint csak egy picit is megszáradt a fa, én már neki is mentem wax-szal (a lenti képen, ami nem egy Rorsach-teszt, csupán festésminta, balról jobbra haladva: fekete wax, barna wax, vazelin. A köztes részek picit fakóbb színcsíkja a kezelés nélkül hagyott pácolt fa színe.). A wax/vazelin nyilván kiváltható erre a célra szolgáló olajjal: az a lényeg, hogy a páccal meggyötört fa kapjon valamiféle ápolást, tömítést, kezelést a lakkozás előtt, ami ugyebár szintén javasolt.

Ami nagyon fontos, és a képeken nem igazán látszik: az ecet úgy megmarta a tükörsimára csiszolt fenyődeszkát, hogy annak tapinthatóvá vált az erezete… Magyarán az ecetes pác előtt nem igazán kell szerszámmal (mondjuk erős drótkefével) előre antikolni a fát, az ecet lényegében elvégzi ezt a melót is.

Ha valaki intenzívebb – és gyorsabb – átszíneződésre vágyik, az alkalmazhatja a kávés és a teás megoldást is. A kávé és a tea – nyilván a fekete tea – önmagában is alkalmas a faanyagok öregítésére/pácolására, a hatás csak a fától, illetve a felkent rétegek számától függ. (Igen, a lefőzött, picit állni hagyott teával egyszerűen be kell kenni a fát… És igen, a kávéval – tej és cukor nélkül – ugyan így kell eljárni…Egymás után többször is, ha sötétebb árnyalatot szeretnénk.). Ha azonban a teafiltert az ecetes löttybe áztatjuk, mondjuk egy órácskára, és azzal kezeljük a fát, na, akkor aztán lesz ám színhatás… Mégpedig elég gyorsan. Ugyan ez igaz a kávés változatra is, ahol a tanács az, hogy kávézaccot kell tenni az ecetes cuccba: jelentem ezzel csak annyi a baj, hogy hiába szűrtem át finom szitán a keveréket, a zacc azért csak rákerült az ecsetre, onnan pedig a fára, szóval lehetett törölgetni… Legközelebb főzött kávéval fogom csinálni, az tuti.
​
A lenti képen egy kétnapos pácolt deszka látszik, balról jobbra a foltok: teás pác, bal felső sarkában vazelinnel kezelve, középütt szintén teás pác, foltokban össze-vissza waxolva feketével, barnával, vazelinnel, étolajjal, mindezek keverékével, jobb szélen kávés pác, jobb felső sarkában vazelinnel kezelve.

És íme a ma délutáni újabb mintafestés eredménye (kb. 3 órával a felkenés után, még mindig fenyő raklapdeszkán), felülről lefelé haladva: teás pác, kávés pác, illetve a sima ecetes lötty - mindegyik darab jobb oldalon vazelinnel is kezelve.

Nekem nagyon bejön ez a kávés/teás pácolás, de ha valakinek ez kevés lenne, akkor teszek ide még néhány hasznos linket:
http://akicsihaz.hu/2013/11/hogyan-oregitsunk-fat.html
http://nemmindlom.blogspot.hu/2015/08/fa-oregitese-egyszeruen.html
https://renovaturamuhely.wordpress.com/tag/fa-oregitese/

Senkit ne tévesszen meg, hogy néhol az antikolás kifejezést használom az öregítés/pácolás helyett: DIY és hobbi bútorfestő körökben az antikolás lényegesen többféle módszert jelenthet, amikről egy más alkalommal majd írok is, de csak ha már kipróbáltam őket. (A fentebb látható, szépbarnából csúnya kopottra varázsolt bútor is antikolással készült, az ún. szárazecset technikát használtam, de erről is máskor…).

A mai MÁSban direkt nem szövegelek: nem szeretnék annál is keserűbbnek/szomorúbbnak/elégedetlenebbnek tűnni, mint amilyennek ma esetleg gondoltok. Mutatok inkább szépséges - rám mindig nyugtató hatású - növényeket a környezetemből, elsőként egy olyan fát, ami a munkahelyemen (=Paksi Atomerőmű, Tájékoztató és Látogatóközpont), az irodám közelében található. 

Ez az amerikai tulipánfa (Liriodendron tulipifera), amely a liliomfa-virágúak (Magnoliales) rendjébe tartozó dísznövény. Nevét líra alakú leveleiről és tulipánra emlékeztető virágjáról kapta. Gyakorta nevezik helytelenül liliomfának, pedig nem tartozik a liliomfák (Magnolia) nemzetségébe, és azoktól eltérően nem virágaival, hanem dús lombjával díszíti a kerteket. A mindössze két fajt tartalmazó Liriodendron nemzetség másik faja a kínai tulipánfa (Liriodendron chinense). (Az információért köszönet Gergely Judit kolléganőmnek!)
​
A kert Sóskúton sem hagyta magát, és csak azért is visszatért a normális, virágzós rendjébe.

Tahiban pedig szó szerint tombol a tavasz március óta, szóval túl nagy baj azért nincsen...