Börzdéj

A hivatalos formaságokon ma meglehetősen gyorsan túl fogunk esni, lévén a házzal kapcsolatban csak becsszó bemondásaim vannak, úgyis mint:
- a tervezés még mindig zajlik, ennek eredményeként a nappali már megint megváltozott,
- továbbá csütörtökön volt 3 sztrókom és másfél szívrohamom, mert a ház - jelenlegi és tervezett állapotában is – magasabb, mint azt a Helyi Építési Szabályzat (HÉSZ) előírja... (Naná, hogy a manzárdtető miatt… Amit amúgy a sóskúti HÉSZ egyébként tilt is, szóval új házra ilyet már senki nem csinálhat…). És mivel mi ugyebár elbontjuk a régi tetőt és újat építünk, elvileg a HÉSZ szabályait kéne alkalmazni…

Ugye mindenki tudja, milyen az, amikor a tarkóból induló jeges rémület a gyomorba hirtelen lekúszva hányingert, majd lejjebb haladva hirtelen lábizzadást okoz? Na, hát ez nekem egymás után többször is megvolt (bár Építész Úr, A Drága természetesen igyekezett nyugtatgatni…Valahol a szívem mélyén én is úgy érzem, hogy ennek a szegény kis háznak 60 éves szerzett és gyakorolt jogai vannak a manzárdtetőre, de hát a bürokrácia az bürokrácia...).

Mindezek után az estémet természetesen a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény tanulmányozásával töltöttem, majd gyorsan írtam egy e-mailt Sóskút jegyzőjének is, felvázolva a problémát; biztos, ami biztos alapon pedig hozzáfogtam az építésügyi és építésfelügyeleti hatósági eljárásokról és ellenőrzésekről, valamint az építésügyi hatósági szolgáltatásról szóló 312/2012. (XI. 8.) Korm. rendelet átvizsgálásához is, de ez utóbbit őszintén szólva nem annyira értettem, így végül nem maradt más, mint az alvás.

Pénteken alig vártam, hogy 9 óra legyen, hogy mielőbb beszélhessek telefonon is a sóskúti jegyzővel, aki persze aznap Pusztazámoron rendelt, szóval ki kellett bírnom majdnem negyed tízig, hogy elsírhassam neki a bajomat. A gyors egyeztetés nem csak megnyugtató volt (ha a jelenlegi tetőt reprodukálom, akkor várhatóan nem lesz gond, de mivel az építési hatóság Érden van, ott kell kitárgyalni a dolgokat), de bizonyítékát adta annak is, hogy (a már az én főiskolás koromban célul tűzött) emberarcú, állampolgárbarát közigazgatás igenis létezik (még ha sajnos nem is mindenhol). Nem kellett bejelentkezni a hivatalos fogadóórára, meghallgattak telefonon, tudták, hogy pontosan miről/melyik házról beszélek, konkrét nevet mondtak, ahová fordulnom kell, és hogy egyébként szívesen segítenek máskor is… Döbbenetesen jó élmény volt.

Építész Úr természetesen rögvest telefonozott a megjelölt ügyintézővel, aki szintén kedvesen és nyitottan egyeztetett vele, hétfőre pedig randevút is megbeszéltek, hogy mélyen egymás szemébe nézve tárgyalják ki az építménymagasság, a lemeztető és a tervezett kutyaól tetőtéri ablakok problematikáját (mert állítólag azon a környéken ezt a két tényezőt sem igazán preferálják…).

Úgy hogy nagy nap lesz a holnapi (január 11.): megtörténik az Építészeti Feltárást Megalapozó Szakértői Egyeztetés (included statikus, vállalkozó és apukám), valamint – remélhetőleg pozitív végkifejlettel – lezajlik az Építéshatósági Előzetes Egyeztetés is. Szorítok nagyon...

Mivel e két dolog önmagában is elég arra, hogy a miattuk való idegeskedés lekösse az összes felesleges energiámat, más akutt problémákkal eccerűen nem tudok most foglalkozni (pedig fürdőkád ügyben kutakodnom kéne, de nagyon) – meg egyébként is: ma/holnap (január 11-én) SZÜLINAPOS leszek!!! Itszmájbörzdéj!!

Ebből az alkalomból először is szeretném nektek bemutatni a Blogírót ábrázoló legfrissebb zsánerképet (made by Keresztlányom):

Gyengébb idegzetűek ezen a ponton bátran hagyják el a bejegyzést, kárörvendőim viszont gyorsan  keressenek rothadt paradicsomot és záptojást, hogy legyen mivel dobálni a monitort: az elkövetkezendő részben ugyanis fertelmes nagy személyi kultusz lesz, és könnyen előfordulhat, hogy néhol majd lenge ruházatban is mutogatom magam.

Szóval. Szerénytelenségem 1971. január 11-én (igen, még csak/már 45 éves vagyok...), ahogy az ilyenkor szokás, a házasságkötést követő 24. napon normálisan megérkezett, és ezt még a mocskos nagy hó sem tudta megakadályozni. ​Bébiségem első és második látásra is normálisnak tűnt…

​… és ez az állapot még egy darabig ki is tartott. 

A többi kiskölökhöz hasonlóan állítólag én is szerethető példány voltam, bár hosszan tartó kopaszságom azért adott okot némi aggodalomra. A hajzat hiányát korán kialakult beszédkészséggel kompenzáltam: a családi legendárium szerint másfél évesen összetett mondatokban beszéltem, sőt, érveltem, üres óráimban pedig a kerítésünkön belülről ordítoztam az utca népének, hogy jöjjenek oda és társalogjanak velem.

Aludni nem igazán szerettem, viszont remekül elvoltam néhány darab újságpapírral és egy ceruzával: bekarikáztam az egyforma betűket, közben pedig szépen suttyomban megtanultam írni, majd olvasni is (aminek később az lett a következménye, hogy általános iskola alsó tagozatban nem igazán szerették, ha ott voltam).

Népszerűségemet az sem javította, hogy még nem voltam 2, de már szemüvegem volt, mégpedig az egyik szemnél leragasztott, fülre akasztós fajtából… Naná, hogy Pápaszemes Kígyó voltam jó darabig (egészen konkrétan addig, amíg a házi feladatom lemásolhatóságának lehetősége üzleti pozíciót nem kezdett biztosítani…).

Viszonylag gyorsan kiderült az is, hogy a Jóisten az én genetikai kódom bepötyögésekor a szépséget és a bájt valahogy kifelejtette. Drámaian szép édesanyám és hihetetlenül jóképű atyám (aki nem mellesleg születésem után 3 hónappal lett 19 éves) örökségéből nekem lényegében semmi sem jutott (illetve ahogy az később majd láthatóvá válik, az anyai ágon szinte kötelező, bazilika-kilincs méretű orrból azért mégis csak kaptam, mégpedig az XXL-es változatból). 

​Bezzeg az öcsém: ő aztán igazán szép és bájos gyermek volt!

Mindezek után teljesen megértem, hogy  életem első, és egyik leghosszabb ideig tartó szerelme, A Kolonics Dzsini miért inalt el, mint a nyúl, amikor az oviban berángattam a legnagyobb bokor rejtekébe és megpróbáltam megpuszilni… A hatás akkora volt, hogy a tőlem való rettegése egészen nyolcadik osztály végéig kitartott – ami engem persze kevéssé zavart, és továbbra is csak imádtam és imádtam és imádtam…

A pápaszemes, nagypofájú, tudálékos cingár lánygyermekből pápaszemes, nagypofájú, tudálékos, pattanásos, túlsúlyos tini lett, aki önállósága első bizonyítékaként azzal kezdte a gimnáziumot, hogy az egyetlen szép dolgot, majd’ derékig érő göndör szőke haját rögvest levágatta popperesre. Csirkenyakúra. Csoda-e, hogy szűzen érettségiztem le???

A főiskolás éveket – a tanulás mellett - a durva fogyókúrák, az ízléstelen ruhák és a fővárosi közlekedés rejtelmeinek elsajátítása jellemezték leginkább: az akkor menő egyetemi klubok sztárja viszont sajnos nem én voltam. Hogy mennyire nem, azt az a statisztika is mutatja, hogy a diploma megszerzésének idejére az ÁF-es (államigazgatási főiskolás) lányok jó egyharmada már beszerzett magának egy gépész  vagy villamosmérnök férjet a közeli BME koleszokból, én meg örültem, ha szóba állt velem egy emberszabású (lásd még: nem dagadt, nem izzadós, nem szandi-zoknis, nem bitagyú programozó) hímnemű lény…

Aztán persze én is becsatlakoztam a mainstream-be, bár nagyanyám szerint akkor már vénlány voltam: 24 évesen (először) férjhez mentem. A most következő képért előre is elnézést kérek minden fotóművész és profi fotós barátomtól: elrettentés gyanánt teszem ide, hogy a mai kor fiataljai hálát adhassanak a fényképészeti ízlésficam kimúlásáért. (Azt csak halkan mondom, hogy 1995-ben járunk, szóval a ruha és a csokor határozottan formabontónak számított… Mondjuk a fejdíszre nincs mentségem… Ja és a Hülye Lány esküvő előtt 3 hónappal elment – az akkor még nagyon fiatal , de már nagyon felkapott - Zsidróhoz dajeroltatni, mert a saját göndör haja helyett inkább spirál göndör hajat szeretett volna. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a dauer természetesen nem sikerült, így a Nagyon Nem Okos Leányzó hajzat helyett mocsárzöld nyálcsomóval a fején mászkált jó ideig, többek között az oltár elé is…)

A korszakok persze egyfolytában jöttek-mentek, velük együtt pedig a hülyeségek is. A barackszínű haj és a rózsaszín ruhák, meg a pettyes miniszoknyák után voltam például gombafejű is (nem elsősorban a Beatles, sokkal inkább valamelyik akkor futó népszerű sorozat híres hősnője után szabadon):

(És igen, nagyjából 40 éves koromig csak zárt szájjal mosolyogtam, mert az orcámban olyan káosz volt, mintha a Katrina hurrikán rendezte volna össze a fogaimat... A nagyon elkötelezett és lelkiismeretes helyi fogorvos 12 éves koromban azt mondta anyáméknak, hogy á, de hogy kell szabályozni, majd kinövi a gyerek... Aha... Tényleg kinőttem: durván egy éven keresztül  hetente 2-3 alkalommal való kínzás és egy jobb állapotú használt autó árának elköltése után...)

És akkor íme Az Orr, aki egy jól irányzott beavatkozásnak köszönhetően már jó ideje nincsen velem - és egyáltalán nem hiányzik! És igenis nagy volt, erre több olyan sebész is a tanúm​, akikkel a műtét előtt konzultáltam. Az akkori kor (még nem írunk 2000-t!) legsztárabb plasztikai sebésze, Grigalek Gábor az ötperces, félhavi fizetésembe kerülő konzultáción csak ennyit mondott: "Hát igen, Hölgyem. Itt szépen kifejlődött minden, aminek ki kellett. Meg még egy kicsit jóval több is..." Végül aztán nem is ő operált meg, hanem az ország mai napig legzseniálisabb fül-orr-gégésze, aki egyben helyreállító plasztikai sebész is volt... És hihetetlenül jóképű... Tisztára olyan volt az egész, mint egy romantikus regény... Altatás előtt csak annyit mondott, bízzon bennem, Krisztina... Majd barkácsolt közel 4 órát az orromon (na, még hogy nem volt nagy... hát kellet-e volna akkor ennyit vacakolni vele???), de úgy, hogy a gipszen meg a véres tamponon kívül semmi más látható nyoma (pávaszem hematóma, ödéma) nem lett... Csodámra is jártak a többi doktorok. Én meg a műtét másnapján, a homlokomra leukoplasztozott orrgipsszel és a véres dugasszal már mentem is dolgozni. Mondjuk a Blahán volt egy kisgyerek, aki rettentően megijedt tőlem, de ennél nagyobb baj nem esett az elkövetkező 10 nap alatt. 
Amikor lekerült a gipsz, hihetetlenül boldog voltam: végre nem kell tűrnöm a beszólásokat ("nem esik bele az eső?", "hogyan tudsz bekanyarodni az utcasarkon?""biztos beleütöd mindenbe", stb.), végre engem is észrevesznek majd, nem csak az orromat... Aha... Az első gipsz nélküli munkába menés reggelén mi volt az első beszólás, amit egy csövestől kaptam? "Mekkora orrod van, ba..od...Hű, de bele tudnék kapaszkodni...". 

Hogy miből telt nekem egy - akkor meg aztán tényleg borsosan - drága beavatkozásra...? Semmiből. Az akkor főnököm szívességek láncolatán keresztül intézte el a dolgot. Egyszerűen csak szerencsém volt. (Ringatom magam abban a hitben is, hogy annyira értékes munkaerő voltam, hogy ezzel a számára akkor csekély erőfeszítéssel megoldható dologgal lényegében jutalmat kaptam.)

A végére pedig direkt nem teszed ide sem az Alma Zenekar, sem a Carbonfools szülinapos nótáit, és Halász Juditot sem :-)