A láthatatlan tévé

Sonkamámorból lassan, de biztosan kigyógyulós, tavaszi napsütéstől leégett fejjel nonstop pironkodós utolsó márciusi szép nagyot kívánok mindenkinek. Remélve, hogy a gyerekek tavaszi szünetét hasznosan töltitek és nem blogokat olvasgattok, ma visszaülök kedvenc vesszőparipámra, a TV elrejtésére, illetve az emberi élettérben való humanizálásának lehetőségeire.

Mielőtt azonban a górcső erre a zsibbasztóan izgalmas témára nem irányul, sorrendet cserélek, és előveszem a mai MÁSt, ami természetesen a hosszú hétvégi menekülésről, pontosabban annak helyszínéről, a horvátországi Losinj szigetről szól. Aki volt már ott, vagy megrögzött Isztria-rajongó, az nyugodtan ugorjon néhány bekezdést, aki viszont szereti a kevésbé nyüzsis, viszont sajátlábú kirándulásokra mértéktelenül lehetőséget biztosító helyeket, az nyugodtan figyeljen.

Mi Nerezine-ben voltunk (mert decemberben, amikor a foglalást intéztem, az eredeti úticélként kinézett Mali Losinj lényegében már megtelt) és azt kell mondjam, hogy megint irtó nagy mákunk volt. Elképesztően jó szállásunk volt, a Galboka Residence, ahol nem csak minket, embereket, de a Rendkívül Kíváncsi Ámde Egyáltalán Nem Túlsúlyos Kutyát is szokatlanul nagy vendégszeretettel fogadtak.

A tulajdonosok (nevük alapján általam holland származásúnak gondolt család), miután bejárták a világot, Nerezine-ben teremtették meg a maguk kis Béke Szigetét, az utazók nagy szerencséjére is. Ha azt írom, hogy nagyon igényes és stílusos a kert is, a lakások berendezése is, akkor üres, koppanós szavakat írok. Azt a szeretet és játékos józanságot, ami az egész helyet jellemzi, azt a lazaságot és természetességet, amivel a dolgokat kezelik, nem nagyon lehet leírni. És nem lehet leírni a sziget illatát sem, a mindenütt termő gyógy- és fűszernövények tavaszi burjánzásának szagát, a délelőtti halpucolás, a borókaligetek és a forrón izzó kopár kövek szagát sem… És nem lehet szavakba formázni a látványt sem, a hosszú, keskeny sziget magaslatairól ezer helyen előbukkanó panorámát, a mindenütt előbújkáló kis öblök kékeszöldjét, az erdők alját borító ciklámenek rózsaszínjét, a termés súlyától roskadozó városi citrusfákat, a nagybetűs Tavaszt, amiben nekünk részünk lehetett. (Halkan persze bevallom, hogy elinduláskor volt bennem némi para, mert az időjóslások szerint elég pocsék időnknek kellett volna lenni, miközben idehaza tomboló tavaszt ígértek… Aztán közben pont fordítva lett, és én nem győzök ezért eléggé hálás lenni mindenkinek, akinek ráhatása van a napsütésre és a felhők járására…).

Nerezine-re nem nagyon lehetne rámondani, hogy egy nyüzsgő kisváros, mert valószínűleg inkább csak falu, előszezonban pedig kifejezetten nem népes. Viszont rendkívül tiszta, a környéken – és az egész Losinj szigeten, illetve a szomszédos Cres szigeten is - rengeteg a túrázási/kirándulási lehetőség, és nem csak a sziklamászás ördögeinek. Ha pedig az ember néha-néha lekanyarodik a két szigetet hosszában átszelő, elképesztően jó minőségű (bármelyik hazai autópályánk sírva könyörögne az útépítés receptjéért…) főútról, csodás meglepetés-panorámákba botolhat, mi például a kb. 10 házból álló Ustrinébe jutottunk el így, mondván, nézzük meg, a Panorama Buffet nyitva van-e (természetesen nem volt, már vagy 10 éve…). És így találtunk rá Artatore településre is, ami valószínűleg valamennyire olasz (is) kell legyen, mert az a pár ember, akivel ott találkoztunk, lényegében csak ezt a nyelvet beszélte. Viszont friss volt a kagyló, mesésen tiszta az öböl vize, és harapható a napfénnyel töltött csend… És persze meg kell nézni Cres-t, Mali Losinj-t és Veli Losinj-t is, meg nyilván a Cikat-öblöt is, ahol van homokos part...

Hát ez a mi előszezoni családi lepirosodásunk hiteles története, amiben persze volt némi Kruskovac, az utakon ötletszerűen átugrándozó birkák, Gombócot csúnyán lepofozó agresszív macska Cres egyik sikátorában, sok-sok óriási kutyatej, némi csevapcsicsa és persze dzsuvecs is, mindezt tévé, rádió és hírek nélkül.

Ezzel a briliáns átkötéssel meg is érkeztünk mai témánkhoz, a korábban a tolóajtók kapcsán jelzésértékűen már tárgyalt TV-elrejtéshez. Ha valaki abból, amennyire ez a téma nálam becsípődött esetleg arra következtetne, hogy tévéellenes fanatikus vagyok, esetleg kütyüfóbiám lenne, jó nagyot tévedne. A technika vívmányaival nőhöz méltatlanul jól bánok (bár az egyszerűbb dolgok néha valóban kifognak rajtam), masszív hírfüggőként és aktív filmnézőként pedig néha még hiányozni is tud a tévé. De bármennyire is fejlődik a formatervezés és a technológia, vannak stílusok, amikbe egyszerűen nem illik bele a képernyő. És hát valljuk be őszintén, ha egy helyiségben tévét látunk, óhatatlanul is keresni kezdjük a távirányítót... Annál pedig mit sem utálok jobban, mint amikor mondjuk vasárnapi ebéd utáni családi programként az unokalátogatásra  érkezett rokonság abban gyönyörködik, ahogy a járni épp megtanult bébi a Muzsika TV sztárjait tapicskolja a plazmán és Balázs Palira rázza a pelust... Sajnos a tévé, illetve a mozgó képek és a zaj nagyon korán függőséget alakít ki, ahonnan már rettentő nehéz lesz visszajönni és rávenni a gyereket, hogy inkább olvasson... Hát ezért hiszek én a TV - meg lehetőség szerint minden más, a térbe nem illő dolog - elrejtésében.

Aki megengedheti magának, az nyilván motorizálja az elrejtést:

Olyan is akad, aki a kandallóba teszi a plazmát:

Ha van nagyobb koffered, abba is beteheted:

A takarás is rengeteg módon történhet:

Ha nincs kedvünk takarni, rendezzük bele a tévét egy házi galériába:

Ha már elé nem akarunk tenni takarást, tegyünk mögé dekort, és ezzel tompítsuk a tévéségét:

Van egy ilyen forgathatósági trükk is, nekem kicsit idegen, de hátha...:

A tolóajtós elrejtés mellett nekem a képkeretezés az, ami nagyon bejön: