Előjáték: ma végre szerét tudom ejteni, hogy véget vessek a BloggerTrógerség immáron több, mint másfél hónapja tartó világnapjának. Az eltelt idő mennyiségéből egy nagyon fontos következtetés mindenképpen levonható: a tavasz mellett - amint azt korábban már megállapítottuk - a nyár és a festés is erős ellenszere a blogírásnak. A mai opusszal úgy kábé egy hete készen vagyok, de aztán valahogy minden délutánra - és innentől fogva értelemszerűen estére és éjszakára is - akadt valami sürgősségi festenivaló... Aki űzi ezt az ipart, az tudja, hogy milyen ez... Belekezd az ember egy szekrénybe délután, felkeni az első réteget, de amíg az szárad, belekezd egy tükörkeretbe is... És mert sok réteg kerül egymásra, meg köll csiszolni és waxolni is, egy-egy ilyen "gyors" pingálás nagyjából éjfélkor bír véget érni, másnap persze nyilván munka... Hát így jártam én ezen a héten (meg a múlt a héten, meg a megelőzőn, és az azt megelőzőn is...). És nem tudom azt mondani, hogy KÉSZ, egyszerűen csak muszáj volt már otthagyni mindent (konkrétan 8 különböző színű képkeretet, a második réteg után) és valami mást csinálni. Úgy hogy ami most jön, az nagyjából egy hete íródott, így most pofátlanul bele fogok szúrni itt-ott némi aktualizálását, amiért előre is elnézését kérek: a patchwork nem az a műfaj, ami javítaná az olvasmányok élményét... (Az eredeti szöveg kivételesen dőlt betűvel, hogy legalább ennyit segítsek az időbeliségen...). Jó régen írtam ide bármit is, így először is szeretném megkövetni azokat, akik már jó alaposan beleuntak a blogon található nagy semmibe. A csendességre annyi mentségem van csupán, amire az előző bejegyzésben is célozgattam, hogy aszongya lépésváltás/tervmódosítás/újratervezés van fennforgásban. Ennek eredményeként mostantól a Ház És Más blog nem csak – vagy nem annyira – a sóskúti építkezési fergetegpartiról fog szólni, mert átmenetileg (= idén) ez a buli sajnos nem kezdődik el (lásd még: „Elhunyt szomszédoknak kézbesített hatósági határozatok szerepe az építési ütemtervek szétmázolásában” című projekt + egyéb más országlási kedvességek és jóságok) – pár hete zajlik viszont egy másik, a #kalapucca projekt. Ennek epicentrumában egy elég régi, de kb. 8 éve felújított (helyi védettségű) parasztház áll, bűbájos pici kerttel, imádnivaló udvarral, jó elosztású terekkel – meg persze a családom és én. A tényezőkből sejteni lehet, hogy itten bizony jó nagy adag DIY melóról lesz szó, némi költözéssel is megspékelve. Kezdem is rögtön a közepén, mert hogy sokaknak ígértem beszámolót a csempefestésről (igen, igen, az ízléstelen/rémisztő/undorító csempéről van szó…), ami számomra is egy hatalmas nagy tapasztalás volt, lévén soha ilyet előtte nem csináltam és az anyagot, amit használtam, azt sem ismertem. Hogy miért kellett nekem csempét festeni, ahelyett, hogy levertem volna a régit? Mert nagyobb méretű pusztítás és építés nem fért bele az időbe –egyébként pedig csak átmeneti megoldásra volt szükség, lévén 1-2 év múlva egyszerűen muszáj lesz hozzányúlni a kommunális helyiségekhez, a jelenlegi ablakhiány ugyanis hosszabb távon nem tartható fent. A való világ szükségszerűsége tehát a kezemre játszotta a lehetőséget, hogy kipróbálhassam végre a csempefestést (még ha esetleg ez valaki számára fura vágyálomnak is tűnik...). Szóval adott volt a régi csempe, amin elég sok repedés meg tipli utáni lyukat kellett eltüntetni (de ez akrillal és mestertapasszal annyira azért nem volt nagy gond), meg adott volt a koncepció, miszerint a rusztikus kis házikót én bizony kastély-vidéki francia-indusztriál eklektikában fogom berendezni, értelemszerűen megtartva a rusztikus jegyeket is. Az enteriőrt Varázskezű Bea Barátném munkáira alapoztam, így a fürdőbe már akkor volt egy meseszép faragott tükröm és egy csodás üveges vitrinem, amikor a fejemben tervek helyett még csak káosz kavargott. A bútorfestős csoportokban nézelődve viszonylag gyorsan adott lett a festéshez elképzelt anyag is, a krétafesték, ami ugyebár mindenre felhordható, a tartósságát waxolással (ez lényegében viaszolást jelent), erős igénybevételnek kitett helyeken további lakkozással érjük el. A piacon mostanra elég sok krétafestéket (=chalk paint) lehet kapni, én talán egy-két kivétellel mindegyiket kipróbáltam, nekem mindegyik tetszett, igazából egy-egy márka színei azok, ami alapján választani szoktam. Hogy végül mégsem krétafesték, hanem a Fusion nevű ásványi festék (mineral paint) lett a befutó, annak egyrészt a színkínálat, másrészt az az oka, hogy ezt nem kell waxolni, elég a lakkozás is. (Kb. 20 m2 felületről beszélgetünk, ami így leírva nem annyira sok, de több rétegben/fázisban kézzel végig csinálni rajta mindent, na, az nem egy leányálom… Azt viszont rögtön mondani kell, hogy ezt a festéket csiszolással/koptatással antikolni nem annyira egyszerű, viaszolni kell a festék alatt, ahol mégis ezt szeretnénk végrehajtani. Egy nagyobb, és összetettebb felület esetén ember legyen a talpán, aki emlékezni tud, hol viaszolt az egyes rétegek alatt… Én ezt biztosan nem fogom kipróbálni. Ez a tulajdonság azonban – szerintem – semmit, de semmit nem von a festék értékből, amibe, majd mindjárt látjátok, én szabályosan beleszerettem.). Én az ALGONQUIN színt választottam, amiről az a mondás, hogy: „A legkedveltebb mély tóp színünk. Hajlamos változtatni a színtónusát a megvilágítástól függően. Semleges színű sárgás-bézs vagy barnásszürke? Nagyon nehéz megmondani, mert minden attól függ, milyenek a fényhatások és környezetében a színek. Ennek köszönhetően bármilyen színnel párosíthatod.” Vettem hozzá szépen áttetsző és antik hatású lakkot – bár az utóbbiról ugyan semmi fogalmam nem volt, hogy mi is az, de baj ugyebár nem lehet belőle. Bár hetekig úgy voltam vele, hogy nem fogok alapozni, merhátminek (ez a festék akrilt is tartalmaz, ami lényegében beépített fedőrétegként működik) , a festés előtti napon meggondoltam magam (=beparáztam), és rohantam Otex-et venni, ami Pakson azért annyira nem volt egyszerű, ezt ugyanis nem tartják minden festékboltban. De végül lett Otex is, így elzavartam mindenkit otthonról és lealapoztam a csempét. Sajna erre a melóra sem lehet ráfogni, hogy jobb csinálni, mint kimagozni 10 kiló meggyet, az Otex ugyanis elég büdös (nyilván nem is kifejezetten egészséges), így csak folyamatos átszellőztetés mellett lenne szabad használni, nekem meg ugyebár nincs ablakom a fürdőn, de azért meglett. Ha valaki egyszer majd használja ezt a hídképző alapozót, arra feltétlenül figyeljen, hogy azonnal törölje le, ha rossz helyre kerül a festék, száradás után ugyanis csak bombával lehet eltávolítani… Az alapozó száradása után jött a festés, ami több meglepetést is tartogatott. Egyrészt a festék állaga – a viszonylag sűrű és krémes krétafestékekhez képest – meglepően folyékony, mondhatni vízszerű, ebből kifolyólag rendkívül könnyű volt felvinni (ecsetet és hengert használtam). Meglepő volt az is, hogy már az első réteg milyen szépen fedett – és meglepő volt a kiadóssága is, ami messze a várakozásaimon felül alakult. Az 500 ml-es flaskára az volt írva, hogy 7 m2-re elég két rétegben, és ez nem volt hazudozás egy kicsit sem. A legnagyobb meglepetés azonban a szín volt, ami egészen addig, amíg az udvaron, természetes fényben nézegettem, pont olyannak látszott, mint a képeken. A fürdőben, immáron felkenve viszont egy sokkal sötétebb színt mutatott (az ottani világítás függvényében), amit nem igazán tudok meghatározni, mert sem nem szürke, sem nem barna, sem nem lila – hanem olyan mindegyik… Ez a fajta meglepetés egyáltalán nem volt ellenemre, mert bár sötétebb lett a csempe, mint az először a fejemben volt, ez a nem várt, lakkozás nélkül csodaszép matt szín sokkal elegánsabb lett és jobban kiemelte a tükröm és a csapok szépségét. (Erről csak annyit, hogy a természetes fénynél „szimplán” bronz színű csapok a csempe színétől kaptak egy vöröses beütést és szinte életre keltek…). Tapasztalásból eredő jó tanács így utólag: célszerű megvenni az elérhető legkisebb kiszerelést a becélzott festékből (ez minden festékre igaz!) és próbafestést csinálni, hogy kiderüljön, az adott dolognak milyen is lesz a színe azon a helyen, ahol ő van/lesz... A nagyobb felületű projekteknél ezt a jövőben én is mindig meg fogom tenni, mert még egyszer nem lesz ekkora szerencsém. A festéket két rétegben hordtam fel, majd átlátszó lakkot kentem rá (természetesen mindenütt kivárva az előírásos száradási időt) – ettől selyemfényűvé vált az addig tökéletesen matt felület. Az átlátszó lakk állaga is erősen folyékony, nagyon könnyű volt vele dolgozni – és pontosan ugyan ez igaz az antik (=barna) lakkra is. Mindegyik termék szagtalan (vagy csak nagyon-nagyon enyhén „illatos”), vízbázisú, vagyis elég jól törölhető és a szerszámok is vízben moshatók. A barna lakkot sima ecsettel és szivacsecsettel vittem fel (a szivacsecset a Jysk-ben fillérekért kapható készletből származik, amelyben nem csak korong alakú szivacsecset van, hanem szögletes is: remek jól lehet vele dolgozni, a Jóisten áldja meg, aki kitalálta…), és annyira foltosra festettem, amennyire csak tudtam (az antik lakkot ennek okán lényegében kétszer kentem fel, hogy minél kevésbé legyen egyenletes a felhordás ). A végeredményt a fotók sajnos csak kevéssé adják vissza, és nem csak azért, mert bénán fényképezek/buta a telcsim/vacak a fény… Élőben valahogy mást mutat. De a helyiség karakterét azért lehet érzékelni, bár még közel sem vagyok a végén, hiszen a falfestés ennek a hétnek a programja lesz (újabb álom-meló: kb. 3 méter magasan kimaszkolni a mennyezetet, majd utána hengerezni… Az idő felében a kádban áll a létra, és csak a már fent lévő kristálycsillárba és karnisba verheti be a fejét az ember kicsit sem tériszonyos lánya…). A falfestéssel elkészülhettem volna a csempefestés előtt is, de szerencsére ez nem így lett: az eredetileg kigondolt – egyébként nagyon visszafogott - púderszín (színmintája) ugyanis brutál rózsaszínűre változott a csempe hatására… Most egy egészen finom, szinte láthatatlan (púder rózsa) színt fogok csak felvinni, mert ha minden úgy lesz, ahogy azt számítom, akkor ez pont annyira fog erőteljessé válni a csempe színétől, amennyire az kell. LAPZÁRTA KÖZBEN ÉRKEZETT: a falfestés első rétegben megtörtént – maszkolás nélkül. A vízszintesek és függőlegesek, valamint a sík felületek és tiszta falélek maximális hiánya miatt teljesen értelmetlenné vált a ragasztószalagozás, maradt a szabadkézi csíkhúzás… Maradjunk annyiban, hogy a végeredmény szerethetően girbegurba lett – viszont sajnos kell egy második réteg is. Ennek annyira nem örülök, mert a lámpák nagyon meleget csinálnak a felső légtérben, ráadásul a kádban álló létráról a saját fejem felett nyúlászkodva hengerezni sem egy nagy élmény. Sebaj, ingyen edzés, megspóroltam a mai edzőtermet (…Hmmm…Hogy én oda nem is járok? Hát akkor meg pláne…) Hozzáfűzési kiegészítés: a falfestés (természetesen) elkészült. Most így néz ki a fürdő. A tükör és a vitrin - miként azt fentebb már írtam is - Bea Barátném keze munkája, a mosdó alatti szekrény (persze Lignocolorral festve) az enyém. A szekrényen látható - nem kicsi - bútorgomb és a szemetes a Vivre-ről érkezett. (A bútor és tárgyfestésekről fogok majd külön is írni...) Hiányzik még egy nagyon fontos, majdan nagy felületen látszó elem, a zuhanyfüggöny is, amit a nem szabványos mérete okán kültéri (UV és penészálló) impregnált anyagokból fogok varratni, de csak az 3 hét, hogy az anyag megérkezzen :-( LAPZÁRTA KÖZBEN ÉRKEZETT a hír Ritától, a paksi függöny-szakértőtől, hogy az általam kiválasztott anyagot csak szeptemberben tudják szállítani… Ez az én formán. Még szerencse, hogy van B-terv, így végül mégis csak lesz függöny... Eredetileg egyébként a padlót (=járócsempe) is festeni akartam, de aztán belefutottam az Obiban egy egészen jó laminált lapba, amit ráadásul jó alaposan le is áraztak, mire a megvásárlására került sor, így végül – zseniálisan ügyes kezű édesapámnak köszönhetően – két doboznyi anyagból úgy leburkoltuk a fürdőt és a vécét, hogy egészen pontosan egyetlen tenyérnyi darabka maradt csak ki… A WC egyébként lényegében követte a fürdő sorsát azzal a különbséggel, hogy itt a csempe nagy részét beburkoltuk raklapdeszkából készült és polcokkal felturbózott lambériával, így sikerült eltakarni a vécétartályt (és biztosítani a szükséges tároló helyet). A famunkát Raklapbútor Paks Lacika készítette, aki nem csupán formai elképzeléseimet valósította meg, de az általam készített (ecetbe áztatott fémes és fekete teás) páccal is lekezelte az anyagot, ami ettől csodaszép (és még mindig egyre sötétedő) színt kapott. (A pác után jött egy réteg lenolaj-kence is, ami szintén mélyíti a színt, és persze néhány réteg lakk is). Az ecetes pácot nagyon könnyű – és olcsó - elkészíteni: ecetbe (mindegy, hogy 10 vagy 20%-os) bele kell tenni valami fémet, mondjuk egy dörzsit. Pár nap után már használható a pác (én mondjuk 4 hétig érleltem), bele lehet tenni a fekete tea filtert, amit csak pár órán keresztül kell benne hagyni (pácolási kísérleteimről korábban amúgy itt írtam). Az ecetes páccal átkent faanyag szaga meglehetősen markáns, de ez idővel egyre enyhül. A felkenés után napokig, de inkább hetekig dolgozik még a pác, ennek megfelelően változik a fa színe is, ezt nem árt belekalkulálni a dolgokba. A végeredmény viszont megéri, hiszen a viszonylag olcsó raklap anyagból minimális pénzzel lehet csinálni egy csodaszép felületet. A WC-ben már Otex/alapozás nélkül festettem a csempét (semmi különbség nincsen a végeredmény felületét illetően) és nem is lakkoztam, hagytam, hogy teljesen matt maradjon a felület (itt nem számítok fokozott igénybevételre: vélelmezhetően nem azon az egy sornyi csempén fogom a fejemet vagy még keményebb dolgot a falba verni, hanem találok valami nagyobb felületet, ha a szükség egyszer úgy hozza…). A WC-be került a hálószoba tapétázásából kimaradt (vanília-fehér vékony csíkos) tapéta, egy kristály falilámpa (amiből kevés látszik, mert jó magasan van…) és néhány kép is: így végre a legkisebb helyiség is teljes jogú tagja lett a háznak. Kapott egy ajtót is szegény klotyó, mégpedig kifejezetten budiajtó jellegűt. Ezt szintén Raklapbútor Paks készítette el nekem, a szokásoktól eltérő módon – szekrényszerűen - kétszárnyúra, a nyílási helyhiány miatt. Néhány réteg Lignocolor krétafesték (fekete, Shades, két réteg fehér, 1 réteg Englisch Weiss), nem kevés csiszolás, majd átlátszó és fekete waxolás után megérkezett a kívánt rusztikus deszka budiajtó hatás, amit a kontraszt kedvéért egy finoman elegáns bútorgombbal egészítettem ki. Brand new: a közvélemény (=bútorfestős csoporttársak) intenzív unszolására a budiajtó kapott 2 db dekupázsolt szivecskét, így most már tényleg teljes a fíling...Képek hamarosan. ja és ezek a bútorgombok is a Vivre-ről... Új ajtó egyébként a fürdőnek is jutott (bár eredetileg ide „csak” függönyt akartam tenni, a családi nyomás hatására azonban ellágyultam…), amit szintén raklapból készített nekem szintén Váradi Lacika. Ennek csupán annyi érdekessége van, hogy alul-felül 15 cm-rel rövidebb lett az ajtó, így a pára ki tud majd jutni az ablaktalan fürdőből (remélem) – és hogy a belső oldalon, ahol az ajtó a csempére rányílik, kilincs/bútorgomb helyett egy régi övből készült fogantyú van, ami így nem töri össze a csempét. Igazából kívülre sem klasszikus bútorgomb fog kerülni, hanem egy gömb alakú – maradék – réz karniszáró, de mielőtt azt felteszem, egyrészt le kell festenem az ajtót - önmagamat ismerve két munkanapot is el fogok tölteni vele -, másrészt szereznem kell egy 90 mm-es 6-os csavart...
És ami majdnem kimaradt: a csapokat az Aliexpress-ről rendeltem (Bea Barátném példáját követve bebátorodtam én is) – és azt kell mondjam, hogy teljesen elégedett vagyok. Sikerült olyan csapokra szert tennem, amilyet akartam, és mindezt úgy, hogy a két csapért szállítással (ami 7 nap volt) együtt annyit fizettem, amennyiért idehaza egyetlen, stílusban/színben hasonló csapot sem tudtam volna venni… Persze ezeket is Édesapám szerelte be, aki élete során látott már pár csapot és szerelvényt, így neki simán elhiszem, hogy „frankó a cucc…”. A mai MÁS-t most emberiességi okokból elspórolom: dumáltam eleget és hát festenem is kell (meg locsolni a pótlás alatt álló füvet, meg keresni állólámpát az olvasósarkomba, meg kicsomagolni még dobozban lévő dolgokat, meg lemetszeni a levendulát, ésatöbbiésatöbbi…). Ígérem, hogy mostantól kicsit sűrűbben leszek/írok, már csak azért is, mert közben azért festettem még pár dolgot, és a kerttel is babrálgatok… Végső hozzáfűzés: az elvirágzott levendulát (nem volt kevés!) lemetszettem, minden dobozt kicsomagoltam, meglocsoltam a füvet is, de állólámpám továbbra sincs :-(
0 Comments
|
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|