Rövid mese egy fakádról és néhány apróságról

Ha minden jól megy, elméletileg vége van a télnek: az elsőnek, amit a Kalapuccában sikerült tölteni. Ennek örömére mutatok egy igazi sikertörténetet, mert hála Istennek vannak, akik nem csak álmodoznak meg pofáznak róla (lásd én), hanem meg is csinálják: igen, most a fából mosdóról lesz szó, meg egy fakádról. Aki nem bírja a kemény munkát meg a nagy számokat, most csukja be a szemét, és úgy olvasson…

Volt egyszer - meg még szerencsére most is van - Hizsák Péter polgártársunk, aki egy szép napon fogta magát, és az út szélén megvásárolt egy 3,7 tonnás mocsári fűz rönköt.  Igen, az út szélén: a rönk ugyanis annyira nagy volt és nehéz, hogy semmivel nem tudták teherautóra emelni, így ott helyben kellett felszeletelnie. Ez biztosan irtó könnyen ment volna minden más esetben, csak hogy a jószág már alaposan elmúlt 100 éves, így erősen meg volt vastagodva derékban: konkrétan 148 cm volt az átmérője. Az már csak hab a tortán, hogy a mocsári fűz egy sűrű szálú, kemény fa, bizonyára ez is okozza, hogy anno jó sok mosóteknőt készítettek belőle.

​A fűzfarönkből több hónap alatt, jó 600 munkaóra alatt lett kád, és újabb hónapok alatt, 300 munkaórával mosdó. Péter elmondása szerint annyira fárasztó volt a fa kivájása, hogy egymást követő napokon nem is tudott faragni, mert teljesen kimerült. A vízhatlanságot két komponensű surf clear epoxi bevonattal oldotta meg: ez egy hajós gyanta, ami kémiailag annyira stabil, mint az üveg, viszont olyan gyorsan megszilárdul, hogy mindössze 9 perc alatt kell felhordani. 

Azt, hogy mibe került mindez, nem érdemes számolgatni, mert a faanyag mellett – ami százezres nagyságrendű lehetett – kellett egy csomó spéci szerszám is (gondoljunk csak bele például, mekkora fűrészlappal lehet egy embernyi átmérőjű farönköt felszeletelni…), az epoxiról nem beszélve, ami emlékeim szerint csillagászati áron kapható, pedig én csak az amatőröknek való játszási változatnak néztem utána.

A történetet és a képeket természetesen Hizsák Péter engedélyével teszem közzé: őt, és ezt a munkáját pedig a Kreatív Hobbik Facebook csoportban találtam, ahová szerintem érdemes jelentkezni (ez egy zárt csoport), mert őrült jó dolgokat lehet itt  találni, erről  egy  100.000 fős tagság gondoskodik.

Ezt a teljesítményt látva nem csak megszólalni nehéz, de pofátlanságnak tűnne rögtön idetenni a saját kis vackaimat, úgy hogy időnyerés céljából  mutatok egy másik remek csoportot is. Itt pár hete már elkezdtek Húsvétban gondolkozni és alkotni, így ha valakinek ötlethiánya van például tojásfadekor-ügyileg, rohanjon, és nézzen körül Bardócz Éviéknél, a Kézzel készített Húsvét (zárt) csoportban.

És hogy én mit csináltam az előző megmukkanásom óta? Igazából nem sok mindent, és hát azok sem valami nagyok. A Kalapuccára sajnos hamarosan ki lehet tenni a MEGTELT táblát, előbb-utóbb pedig már hazamennünk is a szomszédokhoz kell. Szerencsére a barátoknak mindig van valami ünnepe, így csinálhatok ajándékokat (és mert barátok, mindig örülnek is nagyon az ajándékoknak sőt, még azt is mondják, hogy teccik…).

Elsőként jöjjön az üveg serlegből készült gigantikus mécsestartó, amin végre kipróbáltam a tükör permetet (mirror mist): ez egy olyan anyag, amit ha üvegre vagy műanyagra fújunk, tükröződő felület, lényegében tükör jön létre. A serleg belsejét fújtam le a permettel, majd megdörzsöltem, hogy néhol megkopjon a felület, így átengedje a fényt. Kívül fekete waxot kentem az üvegre, ami beleült a mintázatba, így az üveg elveszítette a hideg sterilitását, a márvány talapzatot pedig akril festékkel mázoltam patinás fém hatásúra (a félreértések elkerülése végett: nincs olyan akril festék, hogy patinás fém szín. Ezt a hatást több réteg, különböző színű festék felhordásával lehet elérni…). A mécsestartó – benne egy hatalmas gyertyával – azóta már többször is használatban volt, és jelentem: a külsejére kent wax nem olvadt le róla, sőt, meg sem moccant a gyertya hőjének hatására (ahogyan pedig azt többen is jósolták korábban.).

​Csináltam egy ékszertartó dobozt is, ahol végre fel tudtam használni egy régen elromlott, de valamiért soha ki nem dobott brosst: hát ezek szerint erre a sorsra volt ítélve szegény.

​Legkedvencebb szülinapi ajándékom lett az a gyertyatartó, ami a hozzám való úton ugyan eltört, de ez azért marha nagy szerencse, mert eredeti állapotában nem lett volna szívem hozzányúlni. Így viszont…

​(PS: ha valaki úgy gondolja, hogy a megújítás után szarabbul néznek ki a dolgaim, mint előtte, annak valamelyest igaza van: nekem azonban ez a kedvenc stílusom, a minél leharcoltabb, viharvertebb, talányosabb küllem, amibe bele lehet képzelni sok-sok történetet... Néha persze csinálok olyat is, ami nem ennyire ütött-kopott, de bevallom őszintén, engem a struktúrák izgatnak a leginkább. Hogyan lehet csak festékkel évtizedeket hozzáadni egy tárgyhoz, hogyan lehet ecsettel átváltoztatni a műanyagot kővé vagy fémmé, hogyan lehet pici meséket adni egy halott dologhoz. Tudom, hogy az old world vagy a chippy look nem mindenkinek jön be; nekem azonban ez tetszik, és ebben igyekszem továbbfejlődni, amennyire csak tudok.)
​
Andi barátnőm rajzolt nekem egy balerinát (mire nem képes az agyféltekén alapuló készségfejlesztés!!!), amihez kaptam keretet, „úgyiscsinálszvelevalamit” alapon: és igen, az esetek többségében tényleg csinálok a keretekkel valamit... A Pepco-ban például 360 kőkemény magyar valutáért remek formájú műanyag kereteket adnak, ezekből már mázoltam egy féltucatot, fényképezés azonban sajna csak csak kettőnek jutott.

​Nagyjából ilyesmi történt a Jysk-ben vásárolt natúr faszívekkel is: készült belőle 6 db, de fotózni csak őket sikerült…

​Átalakítottam egy pici fiókos szekrénykét is: az ő különlegessége abban áll, hogy vastag falú fenyődíszekből készültek a fogantyúk. (Ha Egedi Gergő annófőnököm magára ismerni vél a díszek alapján, akkor igen, a valósággal való ezen hasonlóság nem a véletlen műve: ezeket még tőled kaptam százmillió éve, és azóta csak jöttek velem, és jöttek, és szolgáltak és most már fogantyúk is…).

​Kicsit fészliftingeltem egy festményes kulcsosszekrénykét, és két, natúr fából készült papírzsepi tartót, meg egy kis fadobozt: ez utóbbira kézzel horgolt csipkedíszítés és szintén fenyődísz-fogantyú került. (Ha valakit ez a kis dobozka a 70-es/80-as években oly divatos műkő virágtartókra emlékeztet, akkor igen:  ilyesmi volt az inspiráció…).

​A sok apróság mellett azért volt valami igazán nagy is: megint sikerült elvarázsolni az Energetikai Szakközépiskola tornacsarnokát, és egy ipari-loft-steampunk stílusú gálavacsorát rittyenteni a közepibe… Gigantikus nagy meló volt, amit megtervezni is nagyon sokáig tartott, és kivitelezni is: őrült sok kézimunkát kellett beletenni, amíg olyan lett, amilyennek megálmodtam. 

​Hogy mennyire várom a tavaszt (lényegében október óta), azt talán az is mutatja, hogy minden lehetséges alkalommal megtömöm a házat virágokkal:

​És mielőtt elfelejtem: lezárult az Alkotó Energia pályázat zsűrizése, már a díjátadón is túl vagyunk. Finom szólva is állati jó alkotások születtek, de erről magatok is meggyőződhettek a pályázat weboldalán. 

Happy Hercegnő jó nagyot nőtt az elmúlt időkben: 9 és ½ hónaposan 9 és ½  kiló, heti 40 cm2 frottírtörölközőt (is) fogyaszt, meg pomelot, mandarint, paprikát és körtét (és málnát, továbbá uborkát, avokádót, kaviárt, áfonyát, vagyis lényegében mindent, ami nem retek és nyers fokhagyma), illetve fél kiló fenyődeszkát és 3-5 db kólásüveg-kupakot. Imád a Felnőttek mellkasán feküdni, természetesen seggel az alany arca felé, és igen, volt már rá példa, hogy azok a bizonyos galambok pont ilyenkor szálltak el... Imád a szennyes-tartó zsákból, illetve a gardróbszobából random módon ruházati tárgyakat kivonszolni, így a Kalapuccában néha az is előfordul, hogy zoknik vagy bugyik vonulnak át a nappalin. Egyébként irtó vicces kis jószág, aki egyre erősebben kötődik: már nem próbál például kiszökni a kapun, legjobban pedig úgy tud aludni, ha odabújhat egy Felnőtthöz. Zerge felmenőinek köszönhetően mókás szökelléseket produkál, a bátorsága viszont egy plüssállatéval vetekszik. Nem csupán a szomszédok kölyökmacskája bírja szanaszét pofozni minden következmény nélkül naponta akár többször, de az utcán elhaladó idegeneket is a tornác biztonságos menedékéből meri csak megugatni…

A mai MÁS-ban a Radnóti Színház Lear király előadását ajánlom, amit én is a közelmúltban láttam, Szilvi barátnőnk jóvoltából. Hepiendfüggők még véletlenül se váltsanak rá jegyet, mert ez a darab totális összeomlással zárul; és azokat is óvnám a megtekintéstől, akik nem óhajtják élőben megtekinteni a férfi főszereplő nemiszervét. Mindenki más viszont menjen, mert nagyon ütős lett.