Közismerten nem vagyok egy barátkozós ember, sőt: nem kell hozzá semennyi rosszindulat sem, hogy mizantrópnak tituláljon bárki. Vérbeli Bak lévén nem kevés távolságtartás és gyanakvás van bennem, nem könnyen mutatkozom meg senkinek (és ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy kommunikációval foglalkozom, és elég gyakran ki kell álljak nagyobb mennyiségű ember elé, mint dizőz vagy megmondó… ). Hát ehhez képest most hetente többször is kiteszem az életem az ablakba, és néha olyan dolgokat is megosztok mindenkivel, amit eddig nem nagyon mondtam el senkinek. Szóval ezzel a bloggal kábé akkora lépést tettem a változás makadámköves (hahaha, Kovács Kristóf, ugye érted...?) útján, mint amikor 42 évesen megtanultam úszni, persze féltucatnyi sikertelen kísérlet után. Ebből - mármint az úszásból - kifolyólag míg élek, hálával fogok gondolni Adorján György Tanár Úrra (ESZI, Paks), rendíthetetlen idegzetű és türelmű úszásmenedzseremre, aki gigantikus víziszonyom ellenére sem adta fel a velem való kínlódást. Tudom, hogy ciki ennyi idősen sellőt játszani, főleg, hogy az egyéni oktatásom a paksi tanuszoda teljes közönsége előtt zajlott (de legalább mindig volt, aki szurkolt az életemért), korábban azonban nem nagyon jött össze nekem ez az úszás dolog. A 70-es években Bakonyszombathelyen nem csak nem volt divat úszni hordani a gyereket, de úszható víz sem volt 40 km-es körzetben, így maradt a dohány- meg a kukoricaföld, mint napi szintű body art. Ez a helyzet a középiskolában is kitartott, így 18 éves koromig nagyobb vizet csak a faluszéli Békás-tóban láttam, persze azt is csak abban a kábé két hétben, amikor az nem volt kiszáradva. A fekete leves végül az Államigazgatási Főiskolán jött szép nagy adagban, '89-ben ugyanis nagyjából ez volt az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény (a Testnevelési Főiskolát leszámítva), ahol kötelező volt a testnevelés/sport óra!!! Hogy ez mennyire komoly volt, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy néhány évfolyamtársunk, azért nem kapott diplomát, mert nem volt meg az aláírásuk tesiből… A kötelező sporttal amúgy nem lett volna semmi baj, mert a hozzám hasonló dagi lányoknak kifejezetten jót tudhatott volna tenni, csak hogy a gólyákat egy tesikápó az első órán rögtön két csoportra szelektálta: azokra, akik tudnak úszni (ők olyan sportot választottak, amilyet csak akartak), meg azokra, akik nem. Tette mindezt úgy, mint anno a boszorkányok felderítése során szokták volt: aki nem ugrott be magától a vízbe, az kapott egy kis segítséget, a vízben lévőket pedig néha megsimogatta a mentőpálcával, hogy biztosan elsüllyedjenek… Ezt látva nekem nem is kellett több, rögtön allergiás lettem az amúgy a Gellért Fürdőből importált vízre, és onnantól fogva a gyógytornának nevezett aerobicra jártam, persze totális sikertelenséggel: a dagiságom még sokáig velem maradt. Az úszás megtanulását minden esetre sikerült megúsznom, a tudatlanságom azonban nem akadályozott meg abban, hogy az első esküvőm előtt egy héttel pancsoljak kicsit az egyik délegyházi tóban, miközben az aktuális vőlegény 2 méterrel odébb horgászott. Az uszikálást persze elbénáztam, elsodródtam a zátonytól, ami felett zubogtam, és amikor le akartam tenni a lábam, mert elfáradtam, már indultam is lefelé, ahogy egy nyeletlen baltának azt kell… Kapálóztam, persze, meg próbáltam segítségért kiabálni, de ettől csak még több vizet nyeltem, a parton sátorozó turisták pedig visszaintegettek, mert azt hitték, hogy csak üdvözölni akarom őket, miközben hadonászom és gluggyogok… A leendő férj végül persze kiszedett a vízből („Inkább kihúztalak, mert senki nem mosta volna le rólam, hogy nem akarlak elvenni, hahahaha…”), de akkor már eszméletlen voltam, kellett némi segítség a víztelenítéshez. Na, ettől a naptól fogva én már attól is fuldokolni kezdtem, ha a tévében víz alatti képeket mutattak… Hát ebből a nem túl kedvező pozícióból indultunk a sokadik úszástanulás kezdetekor, de szerencsére Pakson a tanuszodában már-már meleg víz van a medencében, és a főnököm (Kovács Atom Antal dzsúdófenomén) is nagyon-nagyon biztatott (továbbá én is rettentően bizonyítani/imponálni akartam Valakinek), így hetente kétszer cuppanós sapkát és gumipapucsot öltöttem a legnagyobb télben, önként (pedig kifejezetten előnytelen számomra mindkettő). A tudásom persze most is erősen korlátos, mert továbbra is kerülöm az élővízben, nagy mélység felett való úszást (a medencével nincs bajom, annak látom az alját…), de legalább van egy oklevelem és néhány szép emlékem azokról az időkről. Nnnna. Ezt a terjedelmes litániát annak szemléltetésére adtam elő, hogy érzékeltessem, milyen horderejű változást jelent az életem másoknak való megmutatása (nem, nem vagyok sem jellemfejlődési hős, sem szegény kis későn érő lelki sérült), amit eddig nem bántam meg, sőt! Elképesztően jó érzés megtapasztalni az emberek jóindulatát, segítőkészségét, azt, hogy szurkolnak nekem, figyelemmel követik a házam és az én sorsom… Persze kapok kritikákat és fanyalgást is, de hát olyan soha nincs, hogy valaki/valami mindenkinek jó/pozitív legyen. A blog kapcsán nagyon érdekes emberekkel kerültem kapcsolatba és olyan dolgokat tudtam/tanultam meg tőlük, amitől több (okosabb?) lettem. Nem is kezdem el sorolni, ki mindenki adta jelét az irántam való jóindulatának, nehogy valakit megbántsak azzal, hogy kihagyom. Inkább időről igyekszem kiadni magamból azokat az információkat, amiket tőlük, tőletek kaptam, és amiért nem tudok elég hálás lenni. Kezdem is mindjárt ezekkel a meseszép fakádakkal, amiket Pozsi, a majdani fa mosdótálaimat gyártó aranykezű esztergályos mester küldött nekem: (És nem, nem szeretnék ilyet, ez csak egy eyecandy, hátha valaki gyönyörködni akar...) Pozsi egyébként elképesztő dolgokat csinál fából, nézzétek meg a FB-profilját, mert ilyeneket láttok: (Aki esetleg nem tudná: nem annyira egyszerű egy darabból kiesztergálni ezeket a formákat, az pedig, hogy a kéreg is rajta tudott maradni, nem kicsi bravúr…) Azoknak, akik újabb alkalmazás-függőségre vágynak, ajánlom a Houzz-t, aminek sajnos applikáció-verziója is van, így lényegében bárhol és bármikor lehet szívfájdítani az ötletkeresőknek és lakbermániásoknak. Köszi, Dóri :-) Itt van aztán Kincsfelfokozó Bea (egyelőre sajnos csak virtuális) barátném is, aki csodákat csinál Franciaországban: A kis tükör – ájulj el! – beton hatású festékkel készült… (Ebből fogok kérni én is, mert van néhány csodás fekete-fehér Mandúrom, amik most még fekete keretben vannak, na de majd Sóskúton...) A most következő kis szöszi szék pedig már nekem készült, és a nyáron elvileg haza is jön :-): A Fess’n velem (zárt) Facebook csoport-tagságomat kolléganőmnek, Nettinek (amúgy a Vintage Lakberendezési Ötletek gazdájának) köszönhetem, meg az ezzel járó napi minimum egy, de inkább több irigységi epegörcsöt is. Korábban már áradoztam a bútorfestés-felújítás tengelyének előnyeiről és szépségeiről, azóta ez az ária azonban többszólamú kórusművé dagadt: ezek a hölgyek és urak ugyanis olyan dolgokat csinálnak, amiktől szó szerint leesik az állam. Az aktuális nagy kedvencem a csoportalapító Kmetyó Krisztina folyamatban lévő padlófestése, ami szerintem sokak számára fog példát és tapasztalatot, esetleg megoldást is jelenteni a „csúnya a padlóm, de nem tudom felszedetni és újat rakatni helyette” problémára. Kölcsönöztem Krisztinától néhány képet annak illusztrálására, hogy némi festékkel és elszántsággal miből mit lehet kihozni. Erről a padlófestési projektről többet is megtudhattok, ha felkeresitek a Vintage velem blogot. A legvégére megint én jövök a MÁSba, vagyis a személyi kultusz már megint/még mindig folytatódik (elkapcsolni/baltát vágni a monitorhoz ér!). Korábban már mutattam néhány fotót önmagam korai, viszonylag emberi alakzatairól, ennek kapcsán azonban pótanyámnak hiányérzete támadt, amit most gyorsan orvosolok és egymás mellé teszem az 1995-ös és a 2015-ös esküvői képeimet (igen, úgy tűnik, húszévente megyek férjhez...). A legdurvábbat azonban a végére tartogatom: 20 éves önmagam és mostaniságom párosa... No more comments.
0 Comments
Hát kérem tisztelettel, ez a nap is eljött: Építész Úr nagy kupac tervlapot küldött tegnap, amik talán már a jövő héten elkezdenek felkúszni abba az elektronikus rendszerbe, ami az építéshatósági engedélyezésre szolgál. Közben statikusunk is írja a maga leckéjét, meg Gépész Úr is rágódik a saját feladatán, és persze készül a műszaki leírás is, úgy hogy (lekopogtam) most nagyon haladunk. Első körben a külső terveket mutatom meg (és közben rettentően erőlködöm, hogy ne írjam le a hurrrááá!!!, aztaaaa…!!!, besz@rás, qrvajó szavakat – főleg mert az utóbbi kettő ráadásul piroskarikás is…). A ház színeiről célzott diskurzus eddig még nem folyt a tervezés során, de szerintem a vakolt részek fehérek lesznek, az utcai homlokzat pedig sóskúti kő színű (persze a letisztított, visszacsiszolt változatban, ami egy nagyon szép, világos szín). Építész Úrral még nem durvultunk el a témában, így csak remélni tudom, hogy nem pirinckás nemesvakolatot gondolunk a házra, hanem olyan szépet, mint ami a balatonfelvidéki házakon is van (ha jól sejtem, az talán a habarcs lemeszelésével keletkezik…). A tető antracit vagy fekete színű lesz, és szerintem a nyílászárók is. Tető ügyben amúgy ádáz harc alakult ki a korábban – talán túl gyorsan is – beszerelmesedett Bramac Tectura és az újonnan talált Azzuro Pannonia között (ami nem csak szép, de paksi is - by FabroStone -, ami nálam önmagában is referencia-értékű…). Majd még gyötröm egy kicsit Építész Urat, hogy a télikert üvegfelületeit lehetne-e esetleg osztottabbá gondolni (a fejemben lévő télikert-sztereotípiákat korábban már megzenésítettem, és egyelőre még nem szabadultam meg tőlük… Viszont az nem célom, hogy hazavágjam az építészeti minőséget, így ebben a témában még biztos lesz némi egyeztetés.). És hogy ne csak az én házbajaimat olvassátok, hoztam a blogériából néhány ház/lakás/élőhely-felújítást, illetve -építést (is) megéneklő blogot, amelyek közül néhány kifejezetten kockaházról szól. A link-válogatás természetesen szubjektív, ezzel együtt nem tartalmaz semmiféle értékelést vagy véleményt a részemről: egyszerűen ezekre akadtam rá Gugli segítségével. http://kadarkocka.blogspot.hu/ http://amilakasunk.blogspot.hu/ http://torphaz.blog.hu/ http://otthonedes.blog.hu/ http://kockahazatbovitunk.blogspot.hu/ http://ketablakos.blogspot.hu/ http://videkiporta.blogspot.hu/ http://akicsihaz.hu/ http://www.boudoirhome.com/ http://orsegiparaszthazunk.blogspot.hu/ http://otthonkommando.cafeblog.hu/ http://mecsekicsaladihaz.blogspot.hu/ http://haz-asodunk.blogspot.hu/ http://falusiporta.reblog.hu/ http://hazaiprovence.hu/category/hazai_provence_blog/ http://szylak.blog.hu/ http://mediterranepitkezes.blogspot.hu/ http://epitunk.blogspot.hu/ http://www.plazy.hu/epitkezes És hogy legyen valami kevésbé ideillő - és momentán egyáltalán nem szükséges – motívum is máma, hát az ágyvégekről/háttámlákról fogok ábrándozni egy kicsit. Amikor a témában keresgéltem, meglepően sok bejegyzést és inspirációt találtam, az ügy tehát mások szívében is benne vagyon. Ha viszont ez így igaz, akkor vajon miért nem láttam eddig még „élőben” (kivéve persze a szállodai tartózkodásaimat) ilyeneket? Tegye fel a kezét, akinél nem olyan ágy van, ami két bolti ágyvégből+keretből, vagy egy kompakt ágyszerkezetből áll… Na ugye. Nekem is ilyennek vannak (igen, alapvetően az IKEA-ból), meg anyuéknak is, meg a barátnőimnek is… A sóskúti házban szeretném megtörni a saját hagyományaimat, köztük a kompakt ágyasat is. Remélem sikerül majd szert tennem átalakítható régi vackokra, kerítésre, ajtókra, bármilyen nagy felületű és lapos dologra, amiből ágyvéget lehet kigondolni. A kedvenc inspirációimat (szokás szerint a saját, határozottan szégyenteljes és méltatlanul rendezetlen Pinterest táblámról) máris mutatom (a közepesnél picit erősebb nyálcsorgás közepette…). A mai MÁSban egy régi kedvencemet, a Facebook egyik valahai sztárját, a mára feledésbe merült Babi Nénit mutatom, csak mert valamelyik nap autóvezetés közben eszembe jutott a filmecske is, meg az is, hogy mennyire nagyon röhögtünk, amikor először-másodszor-századszor láttuk (most is nagyon röhögök rajta). Legyen ez a hétvége jelszava: „Nincsen nekem kolbászom, de hozom!” A mai bejegyzés leginkább azt a tartalmat hivatott definiálni, ami pár napja a fejemben meg a lelkemben (igen, nekem is van ilyenem!) viharzik. Hogy mitől zizzentem be ennyire? Hát először is attól, hogy kezdek olyan lenni, mint a hülye pásztorgyerek az antik mesében: addig-addig ordibálta a farkast a jónépnek, hogy amikor az tényleg megjelent, már senki sem hitt neki. Na, én is pont ezt csinálom. Az egyik pénteken még rinyálok az építéshatóság miatt, akik semmit nem akarnak engedni, a rákövetkező hétfőn meg már az a hír jön, hogy lényegében azt csinálunk, amit akarunk, mert a Drága Tehetséges Építész Úr – ugyan 5 különféle terv megrajzolásával és nyilván a személyes vonzerejével is – meggyőzte az illetékeseket…Olyannyira, hogy még a lemeztető is maradhat, mondván nosza, vigyünk friss vért a sóskúti építészetbe…(A szintén a lupus in fabula kategóriába tartozó, a famosdó megcsinálhatatlanságáról szóló, természetesen kudarcba fulladt kudarcjelentésemet nyilván nem is kell felidéznem …). Tudom, legközelebb számoljak el mondjuk 11-ig, mielőtt nekiállok hisztizni… Majd igyekszem. A káosz kialakulásához erősen hozzájárult az is, hogy a nemlehetlemeztető-para napjaiban természetesen fedési alternatíva után néztem, és nagyjából másodpercek alatt szerelembe is estem a Bramac Tectura tetőcseréppel, amiből persze van több minőség is, de nekem szokás szerint csak az számít hogy fekete vagy antracit színű legyen. Miután tájékoztattam Építész Urat ezen lemeztető-alternatíváról, közölte, hogy ez klassz, amúgy az ő házán is ilyen van… Hát csak ennyire pendülünk egy húron Ligetvárival ízlés dolgában... (Állítólag egyébként az nem egy hátrány, ha az építész és a megbízó meg tudják találni a közös hangot, sőt! Vannak városi legendák olyan házcsinálási együttműködésekről, amiket mindkét fél élvezett, és lényegében egyenrangú felek is voltak az alkotás során… Nagyon úgy tűnik, hogy minket is egy ilyesfajta megbélyegzés fenyeget.). Lényeg a lényeg: az eddigi fekete lemeztetőnek erős konkurenciája támadt a fenti cserép személyében, így végül abban maradtunk, hogy majd az ár fog dönteni a kettő között, ha már szépség alapján mi nem tudunk… És ha már építész: a héten sikerült személyesen is találkozni a skiccpauszokkal, és megértenI/felfogni, hogy mi is van itt készülőben. Minden elfogultságommal egyetemben csak annyit mondhatok, hogy szép lesz! Meg még hogy nagy is… Mert hogy megint kaptam egy újabb szükségszerű teret , ami a hozzátoldás révén létrejövő nappalit tartó pillérek alatt, a nem kicsi pince előtereként fog megvalósulni… Köszi-köszi, Szintkülönbség, így lesz egy szuper fedett, ámde mégis nyitott helyünk, amiből akár tároló, akár nyári konyha, akár bármi is lehet... (Korábban már így is beszereztem némi kárhoztatást a konyha-étkező-nappali tengely miatt, mondván, hogy egy lakás elférne benne, ami egyébként igaz is, mert a mostani lakásom nagyjából pont akkora, mint ez a rész… És a kedves kritizáló a télikertet még nem is említette össze mindezen bűnösökkel, pedig hát légtérügyileg egy balhé lesz ez a négy helyiség… ). Sajnos változott az a korábbi mondás is, hogy nem kell építési engedélyt kérnünk, elég lesz „csupán” a bejelentés: mégis végig kell csinálni az államigazgatási eljárást, a maga minden buktatójával és időigényével… Magyarán elég kevés az esélyem arra, hogy amint beköszönt a március, már kezdhetünk is építkezni... (Addigra elvileg még kiviteli tervek sem nagyon lesznek... Brühühü...) És – a káosz-érzés újabb tényezőjeként – senkinek fogalma nincs arról, hogy akkor vajon alanya lehetek-e majd az ÁFA-visszaigénylési lehetőségnek, vagy sem… Állítólag február elején jelennek meg azok a kormányrendeletek, amelyek alapján a bankok majd ki tudják dolgozni az eljárásrendjüket. (Meg még hogy a már számos helyen beharangozott Otthon Melege Program pályázatai is csak augusztusban fognak megjelenni, így várhatóan nem igazán lesz esélyem ebben sem részt venni … Na, mindegy.) A megváltozott információk tengerében olyan apróságokról, mint hogy mégis marad a főhomlokzati ablakok szélessége, vagy hogy végül a rejtett és a látható csatorna kombinációja lett esélyes a megvalósulásra, már épp hogy csak szót ejtek… Ja és megvolt az építészeti feltárás is, a szakemberek számára kiderült egy csomó dolog, én mindebből persze csak a lyukakat látom. Minden esetre Építész Úr bizakodó, egyelőre úgy tűnik, mégsem kell majd lábazatai vízszigetelés, a pincébe viszont padozatot kell készíteni, mert az jelenlegi hiányzik. Elvileg hamarosan – talán már a héten – konzultálhatok gépésszel a létesítmény fűtéséről is, szóval az ügyek haladnak, még ha lassabban is, mint én azt elképzeltem/szeretném... Csak épp hülye voltam, és nem fotóztam le a héten látott terveket, így mutatni sem tudok semmit. Igazából örülnöm is kéne (de az agyi káosz miatt most ez sem megy igazán), mert végre elhangzott a diszkrét utalás annak vonatkozásában is, hogy kezdeni kéne foglalkozni a belsőépítészettel: így mostantól elvileg legálisan fantáziálhatok radiátorokról, burkolatokról és konnektorokról, anélkül, hogy az indokolatlan és burzsuj álmodozásom okán méretes kavicsokat vagdosnának hozzám... Naná, hogy ezen lehetőség hatására rögtön azon kezdtem gondolkozni, hogyan is kéne majd megoldani a ház melletti, egészen a garázsig tartó térburkolást… Mert hát momentán ugyebár ez semennyire nem fontos, ellentétben például a fürdővel, amivel bizony erősen kellene foglalkozni (meg még sok minden mással is...). Mivel elég nagy felületet kell majd lefedni (a kaputól a ház hosszában egészen a garázsig és persze a garázs előtti jó nagy részt is, mert ahogy apukám elmagyarázta a tervezési szakembereknek, a lánya utál tolatva kiállni az udvarból, szóval muszáj elindulás előtt átfordítani az autóját... Azt persze nem tette hozzá, hogy azért utálok ki/betolatni az otthoni erősen lejtős udvarból/ba, mert anya beültette sövénnyel az útra kivezető, amúgy sem túl széles hidat, és nem csak nem látok ki tőle, de konkrétan minimális lehetőségem sem marad a jobbra/balra való korrigálásra... Mi nők - úgy nagy átlagban - amúgy sem tolatunk igazán jól, mert nem csak, hogy gondjaink vannak a térlátással, de valamiért az agyunk sem igazán veszi be a rükvercet, persze tisztelet a kivételnek. Mindezen tényezők hatására szerintem teljesen normális, hogy amennyire lehet, igyekszem elkerülni vagy minimalizálni a tolatást, mint műveletet, ehhez viszont tényleg kell némi tér...), nem ártana, ha költséghatékony megoldást találnék a térburkolásra. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy nem szeretném az udvarom majd felét valami kővel /betonnal beborítani, mert az egyszerűen iszonyú lenne. Valószínűleg a kavics/kőzúzalék és a kő/beton térburkolat keverékét fogom használni, reményeim szerint szürke-fekete-fehér színekben, mert ez harmonizál majd a ház színeivel. De az is lehet, hogy inkább kontrasztra fogok törekedni, és natúr/föld színt fogok párosítani a szürkével… Bármennyire is csábítóak és látványosak a csodás kis kerti út inspirációk, arra azért figyelnem kell, hogy a ház melletti alig 4 m széles sáv egyszerre lesz autó- és gyalogosbejáró. Vagyis gondolnom kell a teherbírásra, a téli hó/jégmentesítésre és a magas sarkú cipőimre is… Na és arra is, hogy az ide szánt burkolat végigvihető legyen egészen a garázsig és illeszkedjen majd a ház mentén futó gabion (vagy zsalukő) falhoz is… Meg persze a házhoz is. Egyelőre még erősen tanulmányozom a lehetőségeket, de az már kezd felsejleni, hogy a kocka forma az, ami nagyon tetszik, innentől fogva pedig lényegében adja magát a kockakő. A kockakő készülhet valódi kőből és betonból/öntéssel is, elég sok színben elérhető, viszont kicsit sem olcsó (mondjuk a Viacolorhoz képest kb. a duplája…). Viszont ha már Viacolor: úgy tűnik, ebből is lehet találni olyat, ami egészen jól mutat… Lehet, hogy az is elég, ha az egyébként hagyományos térkövek lerakásának módját változtatjuk meg egy kicsit, és máris valami egyedit/szépet hozhatunk létre. Nagyon csábító a paksi Fabrostone által gyártott Makadám elnevezésű kő (ami egyébként olcsóbb, mint a bazalt vagy gránit kockakövek!) és némi kőzúzalék párosítása: most egyelőre ez a kombináció a favoritom. A lelki diszkvalifikáltságot szimbolizálandó egy régi The Prodigy nótát teszek ide a végére (igen, most én vagyok az énekes...) Bevallom őszintén, van most némi ügyhaladási vákuum a házat illetően. Bár a szülinapi Építési Feltárást Megelőző Szakértői Egyeztetés eredménnyel járt, így kedden (=holnap) a kijelölt helyeken végre meglékelik az ingatlant, a feltárás eredménye, és annak következményei leghamarabb is csak másnap válnak ismertté. És mivel a szülinapi építéshatósági egyeztetés sem mondható egyértelműen diadalmasnak – bár Építész Úr igyekezett határozottan pozitív színezetet adni az állítólag nagyon kedves és nyitott légkörben végrehajtott előzetes hatósági ötlet-kasztrációnak -, momentán épp a kompromisszumkereső áttervezés zajlik. Ennek eredményeként tutira elveszítem a „főház”-ra tervezett korcolt lemeztetőt és a rejtett ereszcsatornát is… Sőt! Az utcaképre hivatkozással a manzárdtetőt is építészeti tanulmánnyal kell alátámasztani… Az utcaképről egyébként csak ennyit: (Azon a rövid szakaszon, ameddig beérünk a faluvége táblától a házamig, legalább 5 db manzárdtetős ház van, és ez tényleg csak a falu eleje…). Viszont a következő képen piros csillaggal jelölt ház a jövő héttől elvileg eladó lesz, egy nagyon idős néni utáni örökségként maradt a jelenlegi tulajdonosára, egy kedves nyugdíjas hölgyre. A néni szerint a ház és a telek is nagyobb, mint az enyém, magánúton fogja hirdetni (gondolom jofogas.hu és hasonló oldalakon), az ára pedig 14 millió. Ha valaki esetleg a szomszédom szeretne lenni, itt a remek alkalom :-). Amúgy a kert végében természetesen ott is ott a patak (cím: Sóskút, Petőfi Sándor utca 79.). Na mindegy, ilyenkor nincs nagyon mit tenni, mint (türelmesen…? hát ez az erény sajnos hiányzik a repertoáromból) várni. És szurkolni Ligetvári La Mancha Lovagnak, hogy győztesen – de legalább is minimális veszteségekkel – kerüljön ki a hatósági szélmalomharcból… Hogy az ügyek eldőléséig legyen mivel elfoglalnom magam, kaptam egy újabb alaprajzot, ami a korábban publikálthoz képest természetesen tartalmaz némi változást (és szinte biztos, hogy még ez sem az utolsó változat…). A múltkorihoz képest a terasz a nappali mellé költözött, a földszinti fürdőben lett WC és bidé (meg egy csámpásnak látszó kád, ami persze nem így lesz…), és berajzolódott a gabion-fal is, aminek majd a szintkülönbség kezelésében lesz szerepe. (A lila jelölés az én konyha-elrendezés elképzelésemet mutatja, mert hogy mindenképpen szeretnék egy szigetet...Olyat, ami gurulós...). A fürdővel még mindig kínlódom (na jó, inkább csak nem túl sokat foglalkoztam vele a héten), viszont apukám szerencsére helyettem is gondolkodik az ügyeken. Ennek köszönhetően – meg annak, hogy „gyenge” tél van – az én drága nyugdíjas szüleim és az öcsém már tervbe is vették, hogy mi mindent fognak megcsinálni Sóskúton az eljövendő hetekben. Lesz közöttük egy provizórikus budi is, amit apukám fog gyártani a hulladék mindenféléből :-) Mondjuk azért találtam egy nagyon szép inspirációt fürdő – egészen pontosan kád-zuhanyzó – témában, ami szerintem csodaszép lehetne a korábban mutatott Cevica csempével: Közben persze én is vívom a magam szélmalomharcait a kedvesnek jóindulattal sem mondható közműszolgáltatókkal, akik anélkül ugyebár nem adnak szolgáltatási szerződést, hogy valaki személyesen ne ellenőrizze az órákat. Az óraellenőrzésről – bár előzetes telefoni egyeztetést ígérnek – persze csak akkor értesül az ember gyereke, amikor napközben egy nem túl kedves ember felhívja, hogy ott áll a ház előtt és be akar jutni ellenőrizni… De volt olyan is, aki csak bedobott egy cetlit az udvarba (postaláda persze van), amire ráesett a hó, így nagyjából tippelni lehet, ki volt az és mit akart... A legjobban az tetszik, hogy ezeknek az - általam is fizetett szolgáltatások díjából javadalmazott - embereknek MUNKAIDEJÜK van (mert nekem, és még Magyarország egynegyedének nincs… Mi seggrepacsizni járunk be olyan helyekre, ahol van fűtés és világítás, hogy otthon ne fogyjon…), ami előrébb való mindennél és mindenkinél. Ergo vegyek ki mérőóránként egy-egy nap szabadságot, hogy tudjam várni a leolvasó-ellenőrző embert, aki természetesen reggel 8 és 16 óra közötti intervallumot ad meg, mert hát honnan tudhassa aztat ő, hogy mikor fog odaérni… És természetesen NEM fogadja el az ajánlatomat, hogy majd én lefényképezem az órát (mert amúgy ők sem csinálnak mást) és elküldöm neki e-mailben… Mert azt nem lehet. Könyörgöm, miért nem??? Mielőtt teljesen eldurran az agyam, mutatok inkább néhány fotót, amit az Artkraft oldalán láttam: rettentően tetszik a bohósága és a mesterkéletlen, ámde erős stílusa. (A teljes cikk itt elérhető.) Igen, tudom, azt mondtam, hogy én a francia vidéki és az ipari stílus eklektikáját szeretném becélozni, de egyrészt a magam számára is meglepően gyorsan változik (fejlődik?) a házzal kapcsolatos elképzelés-rendszerem, másrészt pedig annyira jó a hangulata ezeknek a képeknek, hogy vétek lenne nem megmutatni őket. De ha már itt tartunk: aranykezű Beától egy olyan képet kaptam, ami pompásan kifejezi azt, ahol most a stílusálmaim jelen pillanatban tartanak: A végére szinte magától értetődő, hogy David Bowie nóta kerül: zseniális karakter, egy valódi stílusgigász ment el tőlünk néhány napja. És vele együtt egy picit az ifjúságunk is. A hivatalos formaságokon ma meglehetősen gyorsan túl fogunk esni, lévén a házzal kapcsolatban csak becsszó bemondásaim vannak, úgyis mint: - a tervezés még mindig zajlik, ennek eredményeként a nappali már megint megváltozott, - továbbá csütörtökön volt 3 sztrókom és másfél szívrohamom, mert a ház - jelenlegi és tervezett állapotában is – magasabb, mint azt a Helyi Építési Szabályzat (HÉSZ) előírja... (Naná, hogy a manzárdtető miatt… Amit amúgy a sóskúti HÉSZ egyébként tilt is, szóval új házra ilyet már senki nem csinálhat…). És mivel mi ugyebár elbontjuk a régi tetőt és újat építünk, elvileg a HÉSZ szabályait kéne alkalmazni… Ugye mindenki tudja, milyen az, amikor a tarkóból induló jeges rémület a gyomorba hirtelen lekúszva hányingert, majd lejjebb haladva hirtelen lábizzadást okoz? Na, hát ez nekem egymás után többször is megvolt (bár Építész Úr, A Drága természetesen igyekezett nyugtatgatni…Valahol a szívem mélyén én is úgy érzem, hogy ennek a szegény kis háznak 60 éves szerzett és gyakorolt jogai vannak a manzárdtetőre, de hát a bürokrácia az bürokrácia...). Mindezek után az estémet természetesen a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény tanulmányozásával töltöttem, majd gyorsan írtam egy e-mailt Sóskút jegyzőjének is, felvázolva a problémát; biztos, ami biztos alapon pedig hozzáfogtam az építésügyi és építésfelügyeleti hatósági eljárásokról és ellenőrzésekről, valamint az építésügyi hatósági szolgáltatásról szóló 312/2012. (XI. 8.) Korm. rendelet átvizsgálásához is, de ez utóbbit őszintén szólva nem annyira értettem, így végül nem maradt más, mint az alvás. Pénteken alig vártam, hogy 9 óra legyen, hogy mielőbb beszélhessek telefonon is a sóskúti jegyzővel, aki persze aznap Pusztazámoron rendelt, szóval ki kellett bírnom majdnem negyed tízig, hogy elsírhassam neki a bajomat. A gyors egyeztetés nem csak megnyugtató volt (ha a jelenlegi tetőt reprodukálom, akkor várhatóan nem lesz gond, de mivel az építési hatóság Érden van, ott kell kitárgyalni a dolgokat), de bizonyítékát adta annak is, hogy (a már az én főiskolás koromban célul tűzött) emberarcú, állampolgárbarát közigazgatás igenis létezik (még ha sajnos nem is mindenhol). Nem kellett bejelentkezni a hivatalos fogadóórára, meghallgattak telefonon, tudták, hogy pontosan miről/melyik házról beszélek, konkrét nevet mondtak, ahová fordulnom kell, és hogy egyébként szívesen segítenek máskor is… Döbbenetesen jó élmény volt. Építész Úr természetesen rögvest telefonozott a megjelölt ügyintézővel, aki szintén kedvesen és nyitottan egyeztetett vele, hétfőre pedig randevút is megbeszéltek, hogy mélyen egymás szemébe nézve tárgyalják ki az építménymagasság, a lemeztető és a tervezett kutyaól tetőtéri ablakok problematikáját (mert állítólag azon a környéken ezt a két tényezőt sem igazán preferálják…). Úgy hogy nagy nap lesz a holnapi (január 11.): megtörténik az Építészeti Feltárást Megalapozó Szakértői Egyeztetés (included statikus, vállalkozó és apukám), valamint – remélhetőleg pozitív végkifejlettel – lezajlik az Építéshatósági Előzetes Egyeztetés is. Szorítok nagyon... Mivel e két dolog önmagában is elég arra, hogy a miattuk való idegeskedés lekösse az összes felesleges energiámat, más akutt problémákkal eccerűen nem tudok most foglalkozni (pedig fürdőkád ügyben kutakodnom kéne, de nagyon) – meg egyébként is: ma/holnap (január 11-én) SZÜLINAPOS leszek!!! Itszmájbörzdéj!! Ebből az alkalomból először is szeretném nektek bemutatni a Blogírót ábrázoló legfrissebb zsánerképet (made by Keresztlányom): Gyengébb idegzetűek ezen a ponton bátran hagyják el a bejegyzést, kárörvendőim viszont gyorsan keressenek rothadt paradicsomot és záptojást, hogy legyen mivel dobálni a monitort: az elkövetkezendő részben ugyanis fertelmes nagy személyi kultusz lesz, és könnyen előfordulhat, hogy néhol majd lenge ruházatban is mutogatom magam. Szóval. Szerénytelenségem 1971. január 11-én (igen, még csak/már 45 éves vagyok...), ahogy az ilyenkor szokás, a házasságkötést követő 24. napon normálisan megérkezett, és ezt még a mocskos nagy hó sem tudta megakadályozni. Bébiségem első és második látásra is normálisnak tűnt… … és ez az állapot még egy darabig ki is tartott. A többi kiskölökhöz hasonlóan állítólag én is szerethető példány voltam, bár hosszan tartó kopaszságom azért adott okot némi aggodalomra. A hajzat hiányát korán kialakult beszédkészséggel kompenzáltam: a családi legendárium szerint másfél évesen összetett mondatokban beszéltem, sőt, érveltem, üres óráimban pedig a kerítésünkön belülről ordítoztam az utca népének, hogy jöjjenek oda és társalogjanak velem. Aludni nem igazán szerettem, viszont remekül elvoltam néhány darab újságpapírral és egy ceruzával: bekarikáztam az egyforma betűket, közben pedig szépen suttyomban megtanultam írni, majd olvasni is (aminek később az lett a következménye, hogy általános iskola alsó tagozatban nem igazán szerették, ha ott voltam). Népszerűségemet az sem javította, hogy még nem voltam 2, de már szemüvegem volt, mégpedig az egyik szemnél leragasztott, fülre akasztós fajtából… Naná, hogy Pápaszemes Kígyó voltam jó darabig (egészen konkrétan addig, amíg a házi feladatom lemásolhatóságának lehetősége üzleti pozíciót nem kezdett biztosítani…). Viszonylag gyorsan kiderült az is, hogy a Jóisten az én genetikai kódom bepötyögésekor a szépséget és a bájt valahogy kifelejtette. Drámaian szép édesanyám és hihetetlenül jóképű atyám (aki nem mellesleg születésem után 3 hónappal lett 19 éves) örökségéből nekem lényegében semmi sem jutott (illetve ahogy az később majd láthatóvá válik, az anyai ágon szinte kötelező, bazilika-kilincs méretű orrból azért mégis csak kaptam, mégpedig az XXL-es változatból). Bezzeg az öcsém: ő aztán igazán szép és bájos gyermek volt! Mindezek után teljesen megértem, hogy életem első, és egyik leghosszabb ideig tartó szerelme, A Kolonics Dzsini miért inalt el, mint a nyúl, amikor az oviban berángattam a legnagyobb bokor rejtekébe és megpróbáltam megpuszilni… A hatás akkora volt, hogy a tőlem való rettegése egészen nyolcadik osztály végéig kitartott – ami engem persze kevéssé zavart, és továbbra is csak imádtam és imádtam és imádtam… A pápaszemes, nagypofájú, tudálékos cingár lánygyermekből pápaszemes, nagypofájú, tudálékos, pattanásos, túlsúlyos tini lett, aki önállósága első bizonyítékaként azzal kezdte a gimnáziumot, hogy az egyetlen szép dolgot, majd’ derékig érő göndör szőke haját rögvest levágatta popperesre. Csirkenyakúra. Csoda-e, hogy szűzen érettségiztem le??? A főiskolás éveket – a tanulás mellett - a durva fogyókúrák, az ízléstelen ruhák és a fővárosi közlekedés rejtelmeinek elsajátítása jellemezték leginkább: az akkor menő egyetemi klubok sztárja viszont sajnos nem én voltam. Hogy mennyire nem, azt az a statisztika is mutatja, hogy a diploma megszerzésének idejére az ÁF-es (államigazgatási főiskolás) lányok jó egyharmada már beszerzett magának egy gépész vagy villamosmérnök férjet a közeli BME koleszokból, én meg örültem, ha szóba állt velem egy emberszabású (lásd még: nem dagadt, nem izzadós, nem szandi-zoknis, nem bitagyú programozó) hímnemű lény… Aztán persze én is becsatlakoztam a mainstream-be, bár nagyanyám szerint akkor már vénlány voltam: 24 évesen (először) férjhez mentem. A most következő képért előre is elnézést kérek minden fotóművész és profi fotós barátomtól: elrettentés gyanánt teszem ide, hogy a mai kor fiataljai hálát adhassanak a fényképészeti ízlésficam kimúlásáért. (Azt csak halkan mondom, hogy 1995-ben járunk, szóval a ruha és a csokor határozottan formabontónak számított… Mondjuk a fejdíszre nincs mentségem… Ja és a Hülye Lány esküvő előtt 3 hónappal elment – az akkor még nagyon fiatal , de már nagyon felkapott - Zsidróhoz dajeroltatni, mert a saját göndör haja helyett inkább spirál göndör hajat szeretett volna. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a dauer természetesen nem sikerült, így a Nagyon Nem Okos Leányzó hajzat helyett mocsárzöld nyálcsomóval a fején mászkált jó ideig, többek között az oltár elé is…) A korszakok persze egyfolytában jöttek-mentek, velük együtt pedig a hülyeségek is. A barackszínű haj és a rózsaszín ruhák, meg a pettyes miniszoknyák után voltam például gombafejű is (nem elsősorban a Beatles, sokkal inkább valamelyik akkor futó népszerű sorozat híres hősnője után szabadon): (És igen, nagyjából 40 éves koromig csak zárt szájjal mosolyogtam, mert az orcámban olyan káosz volt, mintha a Katrina hurrikán rendezte volna össze a fogaimat... A nagyon elkötelezett és lelkiismeretes helyi fogorvos 12 éves koromban azt mondta anyáméknak, hogy á, de hogy kell szabályozni, majd kinövi a gyerek... Aha... Tényleg kinőttem: durván egy éven keresztül hetente 2-3 alkalommal való kínzás és egy jobb állapotú használt autó árának elköltése után...) És akkor íme Az Orr, aki egy jól irányzott beavatkozásnak köszönhetően már jó ideje nincsen velem - és egyáltalán nem hiányzik! És igenis nagy volt, erre több olyan sebész is a tanúm, akikkel a műtét előtt konzultáltam. Az akkori kor (még nem írunk 2000-t!) legsztárabb plasztikai sebésze, Grigalek Gábor az ötperces, félhavi fizetésembe kerülő konzultáción csak ennyit mondott: "Hát igen, Hölgyem. Itt szépen kifejlődött minden, aminek ki kellett. Meg még egy kicsit jóval több is..." Végül aztán nem is ő operált meg, hanem az ország mai napig legzseniálisabb fül-orr-gégésze, aki egyben helyreállító plasztikai sebész is volt... És hihetetlenül jóképű... Tisztára olyan volt az egész, mint egy romantikus regény... Altatás előtt csak annyit mondott, bízzon bennem, Krisztina... Majd barkácsolt közel 4 órát az orromon (na, még hogy nem volt nagy... hát kellet-e volna akkor ennyit vacakolni vele???), de úgy, hogy a gipszen meg a véres tamponon kívül semmi más látható nyoma (pávaszem hematóma, ödéma) nem lett... Csodámra is jártak a többi doktorok. Én meg a műtét másnapján, a homlokomra leukoplasztozott orrgipsszel és a véres dugasszal már mentem is dolgozni. Mondjuk a Blahán volt egy kisgyerek, aki rettentően megijedt tőlem, de ennél nagyobb baj nem esett az elkövetkező 10 nap alatt. Amikor lekerült a gipsz, hihetetlenül boldog voltam: végre nem kell tűrnöm a beszólásokat ("nem esik bele az eső?", "hogyan tudsz bekanyarodni az utcasarkon?""biztos beleütöd mindenbe", stb.), végre engem is észrevesznek majd, nem csak az orromat... Aha... Az első gipsz nélküli munkába menés reggelén mi volt az első beszólás, amit egy csövestől kaptam? "Mekkora orrod van, ba..od...Hű, de bele tudnék kapaszkodni...". Hogy miből telt nekem egy - akkor meg aztán tényleg borsosan - drága beavatkozásra...? Semmiből. Az akkor főnököm szívességek láncolatán keresztül intézte el a dolgot. Egyszerűen csak szerencsém volt. (Ringatom magam abban a hitben is, hogy annyira értékes munkaerő voltam, hogy ezzel a számára akkor csekély erőfeszítéssel megoldható dologgal lényegében jutalmat kaptam.) A végére pedig direkt nem teszed ide sem az Alma Zenekar, sem a Carbonfools szülinapos nótáit, és Halász Juditot sem :-)
Tisztelt Nagyérdemű, attól tartok, rettentő peches egy házfelújítási blogíró vagyok én: alig néhány órával a fa mosdótál kudarcáról szóló világba kiáltásom után egyszerűen kiderült, hogy a probléma nem csupán nem probléma, de bonyolultsági foka is a béka seggéhez konvergál. Én természetesen most előírásszerűen pirulok a bénázásom miatt (ide értve a kárörvendőknek okozott sajnálatos csalódást is), viszont megosztom veletek a varázsszót, akit úgy hívnak: SZEGMENTÁLÁS. Hát ennyi. Sima ügy. Öröm az ürömben, hogy a blog újfent bebizonyította hasznosságát: egyrészt kaptam nemrégépültház-megnézési ingyenes tanulmányút-lehetőséget, remek bútorkészítő kontaktot és azt a jó tanácsot, hogy adjam el a francba az egészet és vegyek egy rendes telket, amin építek egy normális házat. A legnagyobb előny azonban az volt, hogy a Drága Kedves Esztergályos Mester, a már többször megénekelt Pozsi volt az, aki blogolvasás után üzent, hogy ja, ha nem egy tömbből akarom kifaragtatni a cuccot, akkor semmi gáz… (Nyilván egy elborult pillanatomban igennel válaszoltam egy olyan szakmai kérdésre, amit valószínűleg nem is értettem… Én, a nagy faipari szakember...). A szegmentálásról ha akarnék, sem tudnék disszertációs értekezést írni, inkább mutatom, hogy mit jelent: A képen látható darab dió-meggy kombináció, ami nagyon tetszik nekem, bár még kacérkodom a fekete dióval is (korábban mutattam az ilyen anyagból készült tálkát). Aggodalomra azért sincs ok, mert nagyjából 1 hét előkészítés után 6-10 órányi esztergályos munkával elkészíthető a tárgy (aztán még jön persze az impregnálás is, de az már talán nem akkora truváj). A kivitelezési árat egyelőre nem árulom el (felhatalmazás híján ezt nem is tehetném), de azt nyugodtan lehet mondani, hogy az általam vágyott fa mosdótál előállítása nem kerül többe, mint egy azonos méretű, ámde porcelánból készült, alsó középkategóriás, pultra ültethető mosdó ára. A múltkor – a rántott májkrémmel egyetemben – kínlódtam a szagelszívóval is: erre szintén találtam megoldást egy Klarstein darab képében, ami szerintem (a marha nagy szagelszívási szakember szerint) elég jó teljesítményt nyújt elfogadható áron. Meg még hogy tetszik is. És akkor teljesen agyatlanul és rendszermentesen teszek még ide néhány olyan inspirációt, amikkel mostanság futottam össze és eccerűen oda vagyok értük… (Igen, tudom, továbbra is undorító, hogy az építészeti tervezés ideje alatt nem térdepelek kukoricára és elmélkedem arról hátrakötött kézzel, hogy Megalapozott Terv Hiányában Erkölcstelen Dolog Burzsuj Csempékről Még Csak Ábrándozni Is… Bocsi. Mindjárt meg is büntetem magam egy forró csokival… Hogy az nem büntetés? Dehogynem. A forró csokitól nagy lesz az ember segge, ha pedig nagy lesz ember segge, nem fér bele a kedvenc ruháiba. Hát mi ez, ha nem büntetés???) Nos, akkor íme az első régi-új szerelem: a pajta-ajtót imitáló tolóajtó, ami már önmagában is imádnivaló és rajongásom tárgyát képezi egy jó ideje. Az, hogy még a tévét is klasszul el lehet rejteni vele, na, az igazán pompázatos! Találtam újabb zseniális lámpákat is (és óriási disznóforrázó teknőm ráadásul nekem is van!) Ez itt ugyan egy ebédlő, de a szekrény-rendszer könnyen másolás áldozatává válhat a konyhámban, annyira súlyosan jó... Imádom ezeket a nagyon nyers hatású fa bútorokat: Nagyon bájos és szerintem otthonos ez az összevisszaság: Sikkes ez a falba rejtett tároló is: Itt figyelemre méltó a sütő beépítése, de ha ez most tárgytalan, akkor egyszerűen csak gyönyörködjünk egy hívogató konyha látványában... Egy ilyen csélcsap bejegyzés végére egyszerűen kívánkozik az egyik legkedvencebb Kasabian nótám, az Underdog (mondjuk a Fire-t is rettentően imádom, nehéz is volt nem azt választani). Tartok tőle, hogy kevesen lesznek azok, akiknek tetszeni fog: az indie eléggé réteg-zene, és bizony könnyen rásütik, hogy drogos hülyegyerekek nyavalygása... Pedig ha megfigyeled, iszonyú energia van benne, főleg a gitár hangzásában... Lehet, hogy aludni sem tud majd, aki meghallgatja :-) Lehet, hogy sorszámoznom kéne ezt a bejegyzés-címet, mert nagy eséllyel nem ez lesz az első ilyen, és az is biztos, hogy az utolsó sem… Viszont minden bizonnyal nagy-nagy örömet fog okozni azok számára, akiket irritál akár az építkezési, akár a blogírási vagy létezési stílusom: őket csókoltatom és ígérem, hogy – jobb híján – máskor is okozok majd nekik hasonló kellemes érzést, számíthatnak rám… (És igen, tudom, hogy azok, akik nem tartják be az építkezési-felújítási kötelező gondolkodási sorrendet, és esetleg úgy mernek ránézni egy csempére, hogy a gépészeti terv még sehol, tutira pokolra fognak jutni… És ha mindehhez még télikertjük és – távozz tőlem, Sátán! – esetleg egy nagyobb méretű konyhájuk is lesz, étkezővel, na, azok jutalma nem csak a legmélyebb bugyor és a legforróbb tűz lesz, de nem ám… Az ilyen tudatlan aljadékokra garantáltan rájön majd a lábgomba a tetőszerkezet ácsolásakor, orcájukat kiveri a ragya az első falbontáskor, és persze építési engedélykérelmi dokumentációjukat örökre elveszíti egy hozzáértő és az Egyetlen Hitnek elkötelezett ügyintéző Érden, Halleluja… ) A mai anti-riport tárgya amúgy a fa mosdótál, amelynek készítése egyelőre inkább a megvalósíthatatlanság irányába halad, mintsem az elkészülés hímes mezeje felé. Ha még emlékeztek, egy korábbi bejegyzésben jeleztem, hogy a nagy semmiből bejelentkeztem egy faesztergályos mesterhez, Pozsihoz, aki csodák-csodája nem csupán nem hajtott el a futóbolondok melegebb égövére, de foglalkozott is a problémámmal. A gondolkodás lényege a következő: a fa mosdótálat száraz faanyagból kéne esztergálni, a fa természetes száradása azonban éveket vesz igénybe, magyarán a szükséges alapanyag felbukkanása/megtalálása lényegében esélytelen. Létezik olyan, hogy faszárítás, de mint azt ma a Gemini Kft. nagyon-nagyon kedves és segítőkész faipari mérnökétől megtudtam, rönkfát (még szeletelve sem) nem lehet szárítani. Ez az egyik gond – a másik pedig az, hogy esztergálás közben olyan feszültségek keletkeznek a faanyagban, amitől az nagy eséllyel megreped, ergo a rönkszelet még szárazon sem lenne jó arra, hogy kiesztergálják belőle a mosdótálat. Ami megoldás lehet – ezt szintén a Mérnök Úr mondta – az az, ha egy asztalos összeragaszt egy csomó falemezt, illetve ragasztott falemezekből készít egy tömböt, amiből elvileg már ki lehet nyerni a szükséges tál formát. (És ha ez megvan, akkor jöhet az impregnálás, amihez olajba kell áztatni a fát, vagy viasszal átitatni, aztán lakkozni valami erős – mondjuk csónak – lakkal. Hát így…) Szóval akkor most keresek egy fatömb-készítő asztalost, vagy legalább is olyan embert, aki fával foglalkozik és van ragasztója is. Lehet, hogy érdemes volna szauna-készítő, dézsa, esetleg hordógyártó szakembert is megkörnyékeznem…? Minden esetre csiszolom a többi megoldási-lehetőség variációt is, úgyis mint: - régi fateknő(k), esetleg fa vagy cinkdézsák beszerzése valahonnan (mondjuk a jofogas.hu-ról vagy a GalériaSavaria online régiségpiacról?) - réz mosdótál találása (szerelem már van, sajnos Amerikában, és nem szállítanak mindent és mindenhova, viszont eddig ez a legolcsóbb, a maga 140 dolláros árával - porcelán mosdótál találása (ez vélhetőleg nem lesz majd túl nehéz). Kárörvendők bánatára kell mondjam, úgy tűnik, hogy mégis csak érintettje lehetek az építőipari ÁFA-javulásnak: ha nem is az új lakásokra adott 5%-os adómértéknek, de az 5 millió forintig történő visszaigénylési lehetőségnek köszönhetően minden bizonnyal. Hurrá!!!
Szintén számukra lehet rossz hír, hogy a tervezés továbbra is halad, jövő héten pedig Építészeti Feltárást Megelőző Konzultáció és Építészeti Feltárás is lesz. A mai MÁSt inkább csak hölgyek számára javasolom elolvasni, de közülük is főleg azoknak, akiket érdekel a divat, szeretnek vásárolni (akár online is… sőt, leginkább úgy!) és szívesen kihasználják az épp most dühöngő leárazásokat. Aki ismer, tudja, hogy nem nagyon kell a szomszédba mennem stílustanácsokért, ezeket azonban leginkább csak önmagamon alkalmazom. Bár 14 évesen ruhatervezőnek készültem – és fel is vettek az Iparművészeti Szakközépiskolába, az ún. Kisképzőbe –, a szüleim (nyilván mert szegények voltunk és féltettek is) nem engedtek el egyedül Pestre, kollégiumba, így maradt a szomszéd kisváros Táncsics Mihályról elnevezett gimnáziuma. (Kevesen szokták tudni, hogy Táncsics Ácsteszéren született, ami szomszédos a mi kis falunkkal; egyébként apukám is odavaló, de róla és a család apai ágáról majd egyszer később mesélek). Gimi után az Államigazgatási Főiskola (amit később beolvasztottak a Közgázba/Corvinusba, még később pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyik kara lett) következett, amit ugyan próbáltam meghackelni a felvételi szabotálásával, de végül jeles diplomával végeztem, így majdhogynem automatikusan bekerültem az ELTE jogi karára… Nna, így nem lett belőlem ruhatervező, az érdeklődés viszont megmaradt. Mondjuk amíg a mai ízlés-állapotom kialakult, elég sok hardcore szettet vittem végig Budapest utcáin; talán a legemlékezetesebb mindezek közül a „Falusi Lány Beszabadul a Fővárosba 1989-ben És Durván Kiöltözik” elnevezésű toalett volt. Ez egy combközépig érő – szerencsére legalább nem magas sarkú - lakk testőrcsizmával kezdődött (amit az első ösztöndíjaim valamelyikéből vettem, természetesen csalhatatlan stílusérzékkel, hiszen egy 79 kilós test víziló-combjai miben is mutatnának a legjobban, mint egy ilyenben…). A fekete lakk csizmát (amit egyébként úgy tároltam, hogy üres kétliteres flakonokat tuszkoltam a szárába, így megállt a sarokban, mint egy műláb) egy fehér leggings (testhezálló, esetünkben pamutból készült nadrág) követte, felül pedig egy raglánvállú (a válltömések reneszánszának korában járunk, kérem tisztelettel), nagyon A-vonalú (vagyis bő és pörgős), nagygombos, királykék tunika tett igazán csodássá. Minderre a pompázatra a kötelező lila Mystic rúzs, és a vastag fekete harisnyaszárból készített, a frufru alatt hordott fekete homlokpánt tette fel a jól megérdemelt koronát. (A homlokpánt felett – természetesen! – erősen betupírt és még erősebben belakozott, a szellő fuvallatának köszönhetően kucsmaként egyben mozgó hajzat tartózkodott, az orcán pedig álltól szemaláig ható műpír ólálkodott.). Egy szép napon mindez az ízletesség utcára vonult, nem elfelejtve az e korban szintén kötelező hasitasit, persze diszkréten a tunika alá csatolva. Utazás értelemszerűen környezetkímélő villamossal, jó neveltetésű vidéki lányhoz méltóan állva. Kábé pont a harmadik percben történt, hogy a közelemben ülő nagyon roskatag bácsi felállt, megkocogtatta a vállam, és átadta a helyét, hogy üljek le, mert én jobban rászorulok… Beletelt vagy öt megállóba, míg leesett, mi történt… A bácsi kismamának nézett, visszagondolva szerintem legalább 8 hónaposnak… A fiaskó persze nem szegte kedvemet: a lakkcsizmát még évekig hordtam, mondjuk elajándékozni már elég nehéz volt... Ilyen előzmények mellett akár sikeres stylist is lehetett volna belőlem, ez nem is kérdés: a sors valahogy mégis más pályára terelt. A lappangó tehetség persze még néhányszor szárbaszökkent, mielőtt a mai, „mindenszürkefeketeéslehetőlegegyszerű” stílusom kialakult (különösen a raglán válltömések kísértek el sokáig, meg a hajlam a barackszínű és a vörös hajra, és persze a pörgős szoknyák iránti, lassan csillapuló imádat), és egyszer nagyon fel is habzott: volt egy időszak az életemben, amikor mániákusa lettem a Polyvore nyújtotta felnőtt játszótérnek és szakmányban gyártottam az öltözék-terveket, amikkel persze versenyeztem is az oldal sok-sok közösségében. Azt, hogy ezek a lassan kétéves stílusgyakorlatok jók lettek-e, vagy sem, nyugodtan döntse el mindenki saját maga. A szettek itt, a közülük valamilyen helyezést elérők pedig itt láthatók. (Akit esetleg érdekel, hogy öltözködésben mi az, ami tetszik nekem, vagy inspirál, az nyugodtan nézelődjön ezen a táblámon is…) De hogy végre rátérjek arra is, amiről valójában írni akartam: íme az a három virtuális hely (a Polyvore mellett, amit szintén érdemes felkeresni, hiszen ez nem más, mint a leggigantikusabb online bolt, ami sok-sok más online bolt kínálatát mutatja egyetlen helyen), ahol tutira leárazás van: 1. ASOS Már rendeltem erről az oldalról, mégpedig cipőket, így tények alapján merem mondani, hogy teljesen normális és korrekt az egész. Ami jött, az pont olyan, mint a képeken – természetesen becsületes és valódi kínai gyártmány minden (és nem, Kínában nem csak műbőr holmikat találni, de nem ám!!!) 2. COS Én Barcelonában találkoztam ezzel a bolttal, és rögtön rajongó lettem. Nagyon egyszerű, jó anyagokból, szépen megvarrott dolgokat árulnak, leárazva már tényleg nagyon jó áron. Aki nem annyira szeret online shoppingolni, az az Andrássy úton megtalálja nemrég megnyílt boltjukat. 3. The Real Real Ennek az oldalnak az alapötlete az, ami rettentően megtetszett: egy olyan nőci hozta létre =(az előző, emlékeim szerint informatikai vállalkozása bukása után), aki felismert egy piaci rést: mégpedig azt, hogy az amerikai gazdagok nem feltétlenül szokták elajándékozni vagy a charity shopnak adományozni az egyszer-kétszer hordott (tehát többé fel nem vehető) márkás cuccaikat, és főleg nem hirdetik meg azokat az E-bay-en, bármennyire is fogyóban van a hely a gardróbban. Na, tőlük vásárolja meg – nyilván az elvárt diszkréció mellett – ez az oldal a holmit, természetesen empirikus állapot és eredetiség-ellenőrzés után (a sztori szerint egy csomó árufelderítő-bevizsgáló márkatudó szakértőt alkalmaznak). Érdemes mélyebben is körülnézni, mert EREDETI, a használat látható jelei nélküli SZÉP/ÍZLÉSES dizájner táskát lehet már találni akár 200 dollárért is (csúnyákat olcsóbban is) – ami ahhoz képest, hogy Isztambulban 300 euró körül adnak egy jó minőségű Gucci hamisítványt, szerintem nem is rossz. (Igen, tudom, van élet dizájner táska nélkül is, és igen, tudom, ennyiért magyar tervezők darabjait is meg lehet vásárolni – ezt egyébként jómagam is erősen támogatom…). Aki pedig semennyire nem bírja a virtuális vásárlást, az nézzen be a HRVT vagy az 1975 üzletébe. És amikor ott lesz, feltétlenül gondoljon rám, mert én ugyebár sittes konténerre gyűjtök, szóval nem veszek semmit (a Max Mara outletben sem… cipőt sem… csizmát sem…) Remélem. |
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|