A blogindulást közhírré tevő Facebook bejegyzésem kapcsán valaki feltette a kérdést: Komolyan ki akarok költözni a Fővárosból??? Vidékre??? Egy kicsi faluba??? Nooormális??? Szerintem mind a négy kérdésre nyugodtan válaszolhatom, hogy igen. Egyrészt nem vagyok dilidoki, így nyilván azt sem tudom eldönteni, hogy ki a normális és ki nem, másrészt viszont miért ekkora riadalom az, ha valaki nem akar Budapesten élni??? Nem szeretnék mélyebben belemenni a szerintem rém unalmas és értelmetlen Főváros kontra vidék, ki kit néz le és miért, hülyepestiekhülyevidékiparasztok témakörbe: elhangzott és leíródott már minden, amit mondani érdemes (meg az is, amit nem), a téma mára szerintem egyszerűen offtopic lett. Ennek ellenére azért csak leírom a saját mondandómat... :-) Én vidéken – egy picike bakonyaljai faluban – nőttem fel, a családom és a famíliám egy része pedig a mai napig is ott él, így van némi tapasztalatom arról, hogy bizony a Fővárostól távol is lehet létezni. Mivel azonban 25 éve Budapesten élek, tudom azt is, milyen a „pestiség”. (Nálunk a faluban valamiért nem szokták kimondani Budapest teljes nevét, és igazából azt a szót sem, hogy Főváros. Egyszerűen csak Pestnek hívják, és mindenki pesti, aki ott él, függetlenül attól, hogy a Duna melyik partján lakik. Ezt a Buda és Pest megkülönböztetést bevallom, én is kicsit nehezen szoktam meg, mert nem igazán értettem, hogy egy folyóvíz egyik partja mitől jobb/értékesebb/előrébb való, mint a másik...). Csináltam egy gyors számvetést, amiből kiderült, hogy bizony elég sok részében éltem már a Fővárosnak. Kőbánya, Zugló három különböző része, a klasszikus 5. kerületi belváros, a „Nyócker” normálisabb, Kálvin tér környéki része, a 12. és a 2. kerület, majd végül a 11. és most a 22. kerület. Ahhoz képest, hogy határozottan utálok költözni, úgy tűnik, elég sokszor végigcsináltam már… Számomra az igazi nagy szerelem egyébként a 11. kerület, annak is a Gellért-hegy környéki része, aminek nagyon egyszerű oka van. Amikor Pestre kerültem főiskolába, a suli és a kolesz a Gellért-hegy oldalában volt (ma is ott van), a kollégiumi szobából pedig három évig folyamatos kilátás nyílt a Szabadság szoborra. (Meg a szomszéd villára, ahol a 90-es évek egyik népszerű és sármos férfiszínésze rendszeresen teregette a női bugyikat a teraszon… :-)). Mivel elég sokszor maradtam bent a koleszban hétvégén is, számtalanszor bejártam a környéket – környék alatt értve a hegy körüli durván 5 km sugarú kört. Igen, tudom, pesti mércével 5 km egy hétvégi gyalogtúra programja (elnézést mindazoktól, akik manapság háromszor ennyit futnak naponta egy laza edzés során), szerintem viszont ez egyáltalán nem távolság. Gyerekkorunkban időjárástól függetlenül gyalog jártunk oviba és suliba a tesómmal, ami azt jelenti, hogy naponta kétszer tettük meg a kb. 3,5 km-es utat. Így már talán nem csoda, ha a mai napig furcsállom, hogy a pestiek képesek egy megálló kedvéért is villamosra vagy buszra szállni… Summa summarum, már a fősuli alatt elhatároztam, hogy én egyszer majd a 11-ben fogok lakni, lehetőség szerint valahol a Móricz környékén (nem fővárosi olvasók részére: a Móricz Zsigmond körtérről van szó). Amikor úgy 15 év múlva eljutottam oda, hogy végre tényleg lehet egy saját fészkem Pesten, irgalmatlan nagy pofon volt, hogy a vágyott környéket semennyire sem engedhettem meg magamnak :-(. Végül persze jól alakultak a dolgok, mert a körtértől csupán három villamosmegállónyira sikerült lakást vennem, ami lényegében elhanyagolható távolság. Normális szombat reggeleken kifejezetten jól esett felsétálni a Fehérvári úti piacra… A 11. kerülethez és a budai oldalhoz való ragaszkodásom másik nagy indoka a Bakonyba való hazamenés és az onnan való Pestre jövés egyszerűsítése. Imádtam, hogy nem kellett átküzdeni magát az embernek a városon ahhoz, hogy felpattanjon az M1-re és irányba kerüljön… És persze anyuséknak sem kellett fordított irányban végigcsinálni ezt a kínlódást, amikor hozzám jöttek. (Azzal, hogy januárban Budafokra költöztünk, egy picivel megint közelebb kerültünk az én imádott kis falumhoz – és ami legalább ilyen fontos, a másik szerelmemhez, az atomerőműhöz és Pakshoz is.) Az elmúlt egy-két évben sajnos ki kellett ábránduljak az addig hőn szeretett Fővárosból. Anyáék sokszor elmesélték, hogy már hatéves koromban Budapesten akartam lakni (pedig semmit nem tudtam róla, és életemben először 14 éves koromban jutottam el a Nagyfaluba, ahogy felénk hívják), így amikor 18 évesen végre megérkeztem, úgy éreztem, hogy igen, akkor én most végre a helyemen vagyok. Ez az eufória kábé két évtizedig ki is tartott, aztán elkezdett repedezni a szerelem-máz, mostanra pedig napvilágra került a város durvábbik arca. (Az elfajulás talán nem volt ennyire hirtelen, mert hát a városok igazándiból azért lassan változnak: valószínűleg én is sokkal érzékenyebb lettem olyan dolgokra, amiken régebben még felülemelkedtem). Mára eljutottam odáig, hogy tortúrának élem meg a városba való bemenést/kijövést, irtózom az állandósult közlekedési káosztól és dugóktól, a megoldhatatlannak tűnő problémát jelentő, viszont egyre növekvő mennyiségű kutyaszartól és mocsoktól, az elcseszett-látszatfelújított utcáktól, a mindigmorcos idegbeteg tömegtől, a pofátlanul közlekedő bringásoktól és pofátlanul parkoló autósoktól – és nem sorolom tovább, pedig bizony lenne még mit. Aki azt gondolja, hogy biztosan nagyváros fóbiám van, az erősen téved. London icipicit sokkal nagyobb város, mint Budapest, jóval nagyobb a tömeg, mégis imádom. És imádom Amszterdamot is, pedig az sem kicsi, és hát ott aztán tényleg a bringásoké az összes út. És odavagyok Barcelonáért is, ahol sokkal, de sokkal több kutyát látni az utcákon, mint nálunk, a kapcsolódó végterméket viszont egyáltalán nem. Hogyan lehet ez? Mit tudnak ezek a városok, amit mi nem? Órákon át tartó vitákra alkalmasak ezek a kérdések, amiket én magamnak annyival szoktam megválaszolni, hogy másutt rend van, mindenki tudja, hol a helye, nálunk meg nem. Rend alatt a rendszert értem, azt a tudatosságot és következetességet, amely néhány egyszerű, mindenki által betartható és betartott szabályból, és az ezek mellett bárki által szabadon követhető „élni és élni hagyni” elvből áll. Kellenek persze megalapozott és mindig az adott kor(szak) igényeire reflektáló tervek és megoldások, kellenek rövid- és hosszú távra egyaránt kitekinteni képes vezetők, no és persze kell némi pénz is, de ami ennél is fontosabb, az a kultúra, kulturáltság. Ameddig az a normális/természetes, hogy a használt papírzsepit a 2 méterre lévő szemétgyűjtő helyett az utcán dobjuk el, és még el is küldjük az anyjába azt, aki ezért esetleg szólni mer, addig nem nagyon számítok semmi jóra. Inkább lelépek, elkerülök, menekülök – mert nekem már nem ér ennyit az egész. Visszatérve az alaptémához: szerintem egyáltalán nem ciki, ha az ember az adott életszakaszának leginkább megfelelő helyen próbál lakni. Volt időszak, amikor szuper jó volt, hogy a belvárosi szórakozóhelyekről (és persze kulturális intézményekből) akár négykézláb is simán haza lehetett érni a Szabadság térre (ilyen természetesen sosem volt :-)), és tényleg klassz volt az is, hogy szombatonként egy perc alatt átértem a Kálvinról a Szabó Ervin Könyvtárba meg a Nemzeti Múzeumba, villamosra vagy metróra ülve pedig bármelyik színház 10 percen belül volt. De ez az időszak elmúlt, és valljuk be őszintén, a kritikusokat és jegyszedőket leszámítva hányan járnak napi szinten színházba? Aki azt mondja, hogy a vidékre költözéssel elvágja magát az ember a kultúrától, de legalább is jelentősen megnehezedik a számára ennek beszerzése, az vagy sznob vagy korlátolt. És nem gondol bele abba, hogy pusztán azért, mert mondjuk távol lakik a kórháztól, még nincs veszélyben az egészsége. Amikor arról döntünk, hogy hol éljünk, - az anyagi lehetőségek mellett – arról is döntünk, hogy a szükségleteink, igényeink között hogyan és mit preferálunk. És tudomásul vesszük azt, hogy amikor valami mellet döntünk, akkor lesznek olyan dolgok is, amiket nem választottunk, amikről lemondunk. A városközpontban élni bulizás és reggeliző helyek szempontjából tökéletes, ezzel ugyanakkor együtt jár a felborogatott kukák, a szmog, a nem működő liftek, no meg a parkolási kilátástalanság viselése is. Vidéken élve mienk lehet a jó levegő, a szép táj, akár egy kert is, és persze a csillagokkal pettyezett éjszakai égbolt, szűkösebbek lehetnek ugyanakkor az oktatási, vásárlási vagy épp infrastrukturális lehetőségek. Az ilyen döntéseknél nincsenek kizárólag jó vagy rossz megoldások, sokszor valódi döntési helyzet sincsen, hiszen a szükség mindennél nagyobb úr (arról már nem is beszélve, hogy milyen sokan vannak, akiknek egyáltalán nincs módjuk a hajlékuk vonatkozásában bármiről is dönteni, mert hát sajnos nincs olyanjuk). Én hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy – életemben nem először – eldönthetem, hol és hogyan akarok élni, mit tartok fontosnak és mi az, amit köszönöm, de már nem kérek. Szerintem ez a döntési szabadság az igazi luxus (bár nagyon tudok örülni pénzen megvehető javaknak is…:-)), én pedig minden nap hálás vagyok azért, hogy dönthetek, hogy dönthettem. Hálából azért, hogy végigolvastátok ezt a kicsit terjedelmesre sikerült tirádát, ma egy dalt és egy zenekart ajánlok nektek. Hallgassátok meg a belga dEUS „7 days, 7 weeks” című dalát (de akár az egész Pocket revolution albumot is): szerintem nagyon fincsi kis nóta ez, amire elaludni és felébredni egyaránt remekül lehet!
0 Comments
|
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|