Jó nagy disznóság történt ma Bakonyszombathelyen, egészen konkrétan 185 kilós. Ennek okán ma eltávozott közülünk egy nagylelkű adakozó, viszont olyan új szavakkal gyarapodott a szókincsünk, mint vindő* és kövesztő**. Az elmúlasztás az EU előírásoknak megfelelően, feszültség-túladagolással és acélmérgezéssel történt (mondjuk néhány kiskorú röfi szeme láttára, ami lehet, hogy büntetendő…?), a műveletben 5 db felnőtt férfiember és 1 db fehér kutya volt társ-tettes. (1 db felnőtt férfiember igazából csak 70% körül ingadozó hatásfokkal volt jelen, lévén egy mulatozásból kifolyólag hajnali 3-ig pálinkázott Mezőörsön. Talán ez, talán csak simán az ellenszenv - esetleg a bosszúvágy? - okozta, hogy az életben maradt cocák egyike jó alaposan beleharapott a kezébe…). Gondolom már mindenki rájött, hogy mai bejegyzésem az „Iványiék A Füstölt Kolbászért Alapítvány” idei évi jótékonysági szervdonációs rendezvényéről szól, amelynek során a bőkezű felajánló töltelék-jellegű termékekké lényegül át. Az Alapítvány önkénteseinek munkáját ezúttal Tótimi Sógor és Ká Imre középkorú is támogatta, Tótimi az élőerőn túl több egységnyi kannás hisztaminnal is. Az események 6 óra 9 perc és 14 óra 36 között történtek, ezen időszakban pedig a - húzzadmá’ nemakarkijönni, - kikérpálinkát, - kikérforraltbort, - szójjámá’akutyáranenyalogassaavért, - mér’veszedelakésem, - nagyobbravágdazsírt, - holavindő, - vigyedmá’abőrtakövesztőbe, - gyertekennikészasülthúsmegareszteltmáj, - dejóhogymá’csakahurkavanhátra, - azsírtcsakholnapsütjük, - aztakurvadefájahátam, - azénlábamislefagyott, - nézzétekmá’elájultakutya típusú narráció zajlott az udvaron és a transzplantációs központtá átalakított garázsban. Az Alapítvány rendezvénye a sikeres sonka- és szalonna-donációt és az ingyen beszerzett izomlázat megünneplő vacsorával zárult, amelyet a fagyasztószekrények ünnepélyes feltöltése koronázott meg. *vindő: (más tájegységen zsírosbödön) zománcozott fémből készült fedeles kétfülű tároló edény, amelyben felénk a zsírt tartják. Alfajai a kisvindő és a nagyvindő, a kisvindő általában szinte minden háztartásban piros. **kövesztő: (más tájegységen abáló) egy nagy üst - felénk katlan -, amiben vizet forralnak, majd megfőzik benne mindazon részegységeket, amelyekből pl. a hurka is lesz. Kövesztőbe kerül pl. a tüdő, a fej, egy csomó bőr, olyan húsok, amik véresek lettek, tehát kolbászba nem jók... Itt főzik meg a hurkába való rizst is, sőt, apukám a betöltött hurkát is alá szokta meríteni egy pár pillanatra a lobogó abalébe... Az atomerőmű helyszínen tartózkodó, szemmel láthatóan impresszionizmustól is szenvedő képviselője az eseményeket imigyen örökítette meg: Mindeközben a rózsák és a tyúkok... A házzal kapcsolatban is történt ma jó dolog: nem vettem egyetlen darab kovácsoltvas gyertyatartót és szőnyeget sem! (Eddig.... de még csak 15.32 van...)
2 Comments
Rettenetesen fontos dolgok történtek velem az elmúlt 48 órában, úgyis mint: 1. Építész Úr egészen diszkréten és finoman, de azért beleverte az orrom az egyik elképzelésem hátrányába, így mostantól hivatalosan sem ábrándozom tovább fémszerkezetes télikert ablakokról... a fene egye meg a hőhidakat. Sebaj, a forma marad, csak az anyag változik fémről fára: végül is bármit feketére lehet festeni, ugyebár. 2. Ugyanezen Építész Úr, A Drága volt olyan kedves, és hozott nekem ajándékot, így mostantól nekem is van saját, külön bejáratú Sáriszatyrom :-) Nagggyyyon komoly a cucc, már csak azért is, mert teljesentotálisan újrahasznosított anyagból készül (olyan műanyag pántokból, amikkel például a műszaki cikkek dobozát is átkötik), és persze kézi munkával. Szuper strapabíró, remek a kialakítása (egyszerre legalább 8 üveg pálinkát el lehet cipelni vele egy házibuliba anélkül, hogy berogyna az alja), és ha bármi baleset történne (mondjuk túl jól sikerül a buli és elfogy mind a 8 üveg pálinka), simán csak ki kell csapatni belőle slaggal a dzsuvát és már kész is... Azt már le sem merem írni, mennyire kevés pénzbe kerül egy ilyen,,, Ha előbb kapok egyet, tutira nem vettem volna a nyáron plasztik strandtáskát 9.000 Ft-ért... (Ha valakit érdekel, itt van róla egy online prospektus...) 3. Végre meghozta a postás - egészen pontosan én elmentem érte a Pick-Pack pontra - az Otthonkommandó blogot is jegyző Krivarics Ditta nemrég megjelent, "Régiből újat - bútorfelújítás mindenkinek" című könyvét!!! Már nagyon vártam és bizony nem is csalódtam. Csodaszép képek, remek technológiai leírások, anyag-útmutatók, tanácsok... Esküszöm, ettől még az is megkívánja a bútortunningot, akinek egyébként kiújul a szőrallergiája, ha csak ecsetet lát... Alkotókedvű barátoknak és rokonoknak nem is rossz karácsonyi ajándék. (Én a Libri online áruházában vettem, ahol 1000 Ft-tal fizettem kevesebbet, mint a bolti ár... És ingyen szállították a Pick-Pack pontra, ami Pakson egy forgalmas, főút melletti benzinkút, napi szinten útba esik... Hát nem csábító ez a fajta vásárlás...? Dehogynem... Az elmúlt 3 hónapban 28 db új könyv érkezett ezen a módon, így most kezdhetek gondolkozni, hol és hogyan helyezzem el őket... Januárban épp hogy sikerült beszuszakolni az akkor 400 kötetesre szűkített "Legfontosabb Könyvek, Amiknek Muszáj Velem lenni" állományt a polcokra, azóta viszont csak gyűlik és gyűlik az olvasmány... Úgy tűnik, szakítanom kell a "nem teszünk a könyvespolcra két rétegben könyve" elvemmel is...) 4. Kisebb virtuális közelharc árán sikerült beszereznem a neten egy embermagasságú, 12 gyertya befogadására alkalmas kovácsoltvas tartót, ami ugyebár teljességgel nélkülözhetetlen a majdani házban. Valószínűleg át fogom festeni (bár most is fekete-arany antik hatású), addig viszont beköltözött a tárolóba, és megkezdte téli álmát... 5. Szintén létfontosságú sürgősségi online beszerzés keretében tettem szert egy nem kicsi (180x270 cm-es), reményeim szerint kellőképpen kopott szőnyegre, ami majd biztosan jól fog jönni a házban... 6. Végre erőt vettem magamon, és elküldtem az árajánlat-kérésemet a Pataki Tiles csempemanufaktúrának, akik kézzel készítenek meseszép kerámiaburkolatokat, többek között az általam oly nagyon vágyott türkiz színvilágban is. Mert hogy az az egyik tervem, hogy a fürdőben a zuhanyzót - és talán a kádat is - türkiz színűre szeretném... A türkiz fürdő ideája egyébként innen jön: Patakiék csodái: Ha az történik majd, amire számítok - vagyis hogy ezercsillárd pénzt mondanak a 10 m2 csempére -, akkor egy ideig persze szomorú leszek, de kétségbe esni azért sem fogok, mert mozaikcsempével is elég szép türkiz fürdőt lehet csinálni: 7. És végre elkészült az adventi dekoráció is, amit sajnos még nem én csináltam (na de ha majd egyszer DIY királynő leszek...), hanem az egyik kedvenc paksi műintézményem, a Százszorszép Virág (még hogy vidéken nincsenek jó dolgok... naná, hogy vannak!) (A mai címet Arundhati Troy indiai írónőtől kölcsönöztem, csak hogy valami olyannal zárjak, ami picit türkiz, picit orientális, nagyon színes és persze nagyon könyv.)
Kell-e annál több indok egy blogbejegyzéshez, mint a szerelem? Naná, hogy nem… Nos, nekem az egyik nagy szerelmem a beton (tudom… túl könnyen leszek szerelmes… bármibe…Apropos: aki először megmondja - mondjuk egy kommentben -, honnan van a címben használt idézet, az kap tőlem egy Ürgemese könyvet... nem kell aggódni, nem én írtam...) Hogy honnan datálódik ez az érzés? Talán onnantól, hogy az első saját lakásomban túl kevés volt a hely a fürdőben, így az akkor épp enteriőr designer iskolába járó Szilvi barátnőm kitalálta, hogy a beépíthető szabvány kád helyett legyen betonmedence. Életem legjobb döntése volt, hogy hallgattam rá, mert így nem csak egy – a helyhez képest – gigantikus méretű kádam lett, de betonból alakítottuk ki a mosdópultot is, amivel szintén sok vacakolást úsztunk meg. Akkoriban (2004-et írunk!) persze még nem voltunk annyira bátrak, hogy csak úgy önmagában merjük hagyni a betont (hol volt még a csiszolt beton kultusza…), így kávészínű üvegmozaikkal (az sem volt egy hétköznapi megoldás) burkoltattuk a kádat és a pultot egyaránt, persze kávészínű fugával, amitől a mester cseppet kiakadt… Jóanyám valószínűleg csuklott pár napig. Ami ezt a beton iránti szerelmet elmélyítette, az egy 2008-as, fiatal formatervezők alkotásait bemutató kiállítás, illetve az ott látott (és azóta sem felejtett) álomszép sírkő volt. Igen, egy sírkő, amit az Ivanka készített – a nevüket azóta sem felejtettem el. Ivankáék azóta nem kicsit fejlődtek, sőt… Ők azok, akik betonból ékszert, táskát, és ruhát is készítenek. Igen, ruhát. A betonos szakmában van még egy világhírű – és szintén kortárs – magyar név, Losonczi Ároné, aki feltalálta a fényáteresztő betont, amit persze próbáltak lenyúlni tőle nagy cégek, de ő nem hagyja magát és küzd a bitorlók ellen („mint disznó a jégen…” közkeletű paksi mondás, amúgy idézet kedvenc főnökömtől, Atom Antitól…). A női táskákon és férfi dzsekiken túlmenően számos más, rendkívül hasznos dolgot lehet betonból készíteni: Szerencsére a beton arra is alkalmas, hogy padló vagy fal készüljön belőle, esetleg konyhai vagy fürdőszobai pult, zuhanyzó, lépcsők… Ma már szerencsére minden technológia és szakértelem elérhető ahhoz, hogy a szegény kis mezei betonból akár a márványéval vetekedő felületet lehessen létrehozni (persze nem mindegy, milyen összetételű a beton, mivel színezik, hogyan zsaluzzák és csiszolják, illetve hogy átesik-e felületkezelésen…). Állítólag a régi/öreg betonfelületeket is helyre lehet hozni a betoncsiszolással/betonpolírozással, a direkt látszóbetonnak készülő vadi új felületek pedig egészen káprázatosak is lehetnek (mutatok néhány elképesztő megoldást, szokás szerint a már sokat emlegetett ház-inspirációs táblámról...) Textúrák, színminták: Nem fogok meglepődni, ha jövő nyárra anyukám csináltat egy ilyet apukámmal: A sok szürke betonság-szerelem mellé kell ma estére némi fehérséges puhaságos szerelmesség is, ennek szellemében ma a bichon frisét, egészen pontosan EGY bizonyos bichon frisét szeretnék bemutatni nektek. Ő Iványi Gombóc (lánykori nevén Robika), három és féléves nagyfiú, egészen pontosan fiútlanított ebecske.
Mint azt korábban már rögzítettem volt, Gombóc határozottan NEM egy dagadt kutya, de nem bizony. Őfelsége (anyukámnak csak „Hercegem”) elsősorban rendkívül izmos, mégpedig főleg a hátán. Amikor pedig éppen nem ettől nagy, akkor ugyebár csak a szőre sok, de semmiképp sem az a két virsliből és két tükörtojásból álló reggeli, amit a kávé után méltóztatik elfogyasztani. A csekélyke, ámde napi szinten kézműves ebéd és az értelemszerű vacsorát követő jutalomfalat, meg az a pár nasi, ami napközben lecsúszik, egészen elenyésző kalóriabevitel ahhoz a mérhetetlen mennyiségű futkosáshoz képest, amit az eb a falusi ház udvarán teljesít. Persze csak két alvás között, mert arra viszont a ráncok megelőzése érdekében naponta többször is szükség van. A bichonok (Havanese, Bolognese, Maltese, Frisé) között kisebb különbségek biztosan vannak (szőrgöndörség és szőr–, valamint lábhosszúság, súly, szín), de mindegyik társasági kutya, vagyis arra lettek kifejlesztve, hogy az ember körül legyenek. Az egyes alváltozatok sportossága, mozgásigénye kicsit eltérő, a tartási és ápolási igényeik viszont nagyjából azonosak. Ha az utcán/ismeretségi körben való felbukkanási arányukat nézzük, úgy sejtem, a frisé a ritkábbak közé tartozik. A leírások szerint a bichon frisé tök jó fej kutya, vidám, szórakoztató, de elviseli, ha nem ő a társaság középpontja. A frisé állítólag a legkevésbé ugatós (hm, hát a tujákon randalírozó verebek és a postásunk szerintem másként vélekednek…) és nem hullajtja a szőrét, ami viszont teljes mértékben igaz. A mi Gombócunk ugyan pesti aszfaltbetyárként született egy 9. emeleti panelben, de hála a szomszéd azóta jobb létre szenderült öreg kutyájának, Tapírnak, irtó gyorsan ráragadt a falusi tróger-tempó (mert hogy ezek ketten anyus szerint egymást tanították a kerítésen keresztül a különböző kutyaságokra…). Így a mi elegáns hófehér szobakutyánk – aki egyébként a fedett teraszon lakik életvitelszerűen, a neki épített hőszigetelt kutyaházban csak a játékait tartja – napi rendszerességgel tereli a tyúkudvar lakóit, ellenőrzi a konyhakert aktuális élővilágát, besegít a kacsák tömésénél, de természetesen a disznóvágásban is, és úgy egyébként: mindenen rajta tartja a szemét, a házban és a kertben nem történhet semmi anélkül, hogy ővele az ne legyen megbeszélve. Őhercegségének egymagában több előjoga és rigolyája van, mint az egész falunak együttvéve, elkezdve a kötelező reggeli masszázstól a kizárólagos ülő- és fekvőhelyek fenntartásáig, illetve a saját szabadságfokának teljes mértékben öntörvényűen való meghatározásáig. Gombócunk ugyanakkor rendszeresen mutat falusi házőrzői személyiségjegyeket is: még alig volt egyéves, és már elriasztotta azokat a betörőket, akik egyébként az utcánkban szinte minden házban tudtak valami kárt okozni, a kisbéri piacon pedig szinte minden hónapban akad valami vircsaft a lábasjószág körül, amit ő old meg. Még ezermillió dolgot tudnék vele kapcsolatban mesélni (hogy szinte repül, amikor hosszú távollét után újra találkozunk, hogy amikor dacos, akkor anyukám szerint ki tudja mondani, hogy „NEM”, hogy mennyire szomorú, amikor tudja, hogy megyünk valahova, és ő nem jöhet, hogy mennyire átformálta mindannyiunk személyiségét), de inkább csak azt tanácsolom, hogy aki kutyaválasztás előtt áll éppen, az fontolja meg ezt a fajtát: garantáltan nem fog csalódni. Egy frisé-ben egyszerűen nem lehet csalódni. Nem túl rég már írtam a télikerttel kapcsolatos álmaimról, amiket ezennel most kiterjesztek az igazi, a kertben lévő kertre is. Mivel a telek elég normális méretű (1400 m2), az általam tervezett nem kicsi beépítés ellenére is lesz majd elegendő hely a kertálmaim megvalósítására. A kertnek vannak bizonyos adottságai – a már meglévő gyümölcsfák és a végében futó patak -, de ezek várhatóan nem befolyásolják majd az elképzeléseim megvalósítását. Amelyek persze tovább fokozzák azt az eklektikát, amit házzal kapcsolatos stílusálmaimban magam előtt látok: az ipari provence-i házhoz ugyanis egy angol kertet szeretnék. Hogy miért? Mert egy francia mediterrán kerthez mi még – egyelőre – nem vagyunk eléggé mediterrán ország. És mert a formára nyílt bukszusok és örökzöldek, meg a levendulaágyások fegyelmezettsége helyett én valami vadabbat, szertelenebbet, izgalmasabbat szeretnék…. A Wikipédia szerint „az angolkert vagy tájképi kert olyan nagyobb terület, amelyet szép fákkal, díszcserjékkel és virágokkal úgy ültetnek be, hogy a növények elrendezésében semmilyen szabályosság ne legyen. Ekképp a virágokat sosem ültetik ágyásokba, hanem elszórtan díszítik a gyepet; közöttük gyakoriak a hagymás növények. Az angolkert kialakításának ugyanis az a célja, hogy „ideális tájékot” mutasson – olyant, amely nem mesterkélt, hanem mintegy természetszerű. Az angolkertben az utakat gondosan ápolják, de azok vonalvezetése nem szabályos; itt-ott útvesztők is vannak. A fákat ligetszerű csoportokban vagy nagyobb, gyepes területeken egyenként ültetik. Az angolkert szépségét nagyban emelik a kisebb tavak, a kerten átfutó patakok. A honi fák és cserjék mellett előszeretettel ültetnek importált díszfákat és díszcserjéket; különösen kedveltek a platánok.” OK, a „nagyobb terület” az én esetemben azért nem annyira nagy, hogy mondjuk tavacskát meg útvesztőt is elbírjon, a ligetszerű facsoportokról már nem is beszélve: de az angol kert filozófiája/koncepciója pontosan az, amit szeretnék. Az én álomkertem tele van izgalommal és meglepetéssel; bármerre nézek, valami újat látok, rengeteg színt és formát, amelyek a maguk természetességében, zabolátlanul tobzódnak: és mégis van valami rendszer az egészben. Ráadásul a mi időjárási viszonyaink között is működőképes lehet a dolog (kivéve persze, ha pár éven belül sivataggá válunk…). Biztos vannak/lesznek olyanok, akiket esetleg felháborít ez a francia-angol nász: én viszont remélem, hogy – nyilván néhány év elteltével – a lehető legjobb dolog sül majd ki belőle. A picit kimért és inkább puritán ipari provence-i ház és a szemtelen, ámde kifinomult angol kert párosítása reményeim szerint híven fogja tükrözni majd azt, ami én vagyok. És hogy a gyakorlatiasságom is kapjon némi teret, mindebbe az álomba bele fogok szőni egy konyhakertet is, persze magas ágyásokkal, és sok-sok paradicsommal, no és néhány tő szőlővel. (Azért a levenduláról, a hortenziáról és a lila akácról sem fogok ám megfeledkezni… ) Most pedig jöjjenek a csodás angolkert-ötletek, ezúttal a kert-inspirációs táblámról: És ha már angol kert, akkor jöjjön egy kis angol zene, mégpedig a Madness, amely zenekarként lassan 40 éve (jesszum...) működik. Fénykorukat a 80-as években élték (ahogyan az én korosztályom is :-)), abból az időből szerintem mindenki emlékszik néhány nótájukra. Rájuk sütöttek egy csomó bélyeget (pl. azt is, hogy skinhead-ek, ami jó nagy baromság volt), de ez különösebben nem zavarta őket semmiben. Hazájukban igazi nemzeti kincsnek számítanak, ennek ellenére nem maradtak meg angol népi zenekarnak, egész jól elboldogultak a világsikerrel is. Persze az ifjabbak jókat vidulhatnak a most következő videón, hiszen nekik ez talán csak pocakos alpakkaöltönyös bácsik érzelgése: nekünk viszont a Madness a rendszerváltás, a főiskolai/egyetemi évek, a vörösboros kóla meg a Drönk, meg az Ezres Klub, meg az első munkahely, meg a "felnőttek lettünk, visszavonhatatlanul" érzése... avagy a blogbejegyzés, ami lépcsőfüggőkre túlságosan izgatóan hathat. A címet egyébként egy weboldaltól kölcsönöztem, ami a stairporn nevet viseli és semmi másról nem szól, mint lépcsőkről. Mert hogy most épp ezen gondolkodom. Mivel a házban majdan tetőtér-beépítés lesz, egy lépcső mindenképpen szükségeltetni fog. Félek azonban, hogy nem úszom meg ennyivel, mert a belső térben is kellenek majd lépcsők, lévén szintkülönbség az már most van bőven. Szokásomhoz híven az álmodik a nyomor szintről indultam: Istenem, milyen szép is lenne egy díszes vas lépcső… Hát igen. Kábé a múzeumban találni csak ilyet, kötve hiszem, hogy kölcsönadnák nekem vagy 100 évre… És ráadásul nem is csigalépcsőt szeretnék. Közben azért találtam a Meskán néhány fotót kültéri kovácsoltvas lépcsőkről, az ügy tehát mégsem megoldhatatlan, viszont mint az látszik is, nem olcsó… egyáltalán nem az. Sebaj, Az ötletet azért még nem engedem el, mert a belső térben egy-két lépcsőfok erejéig akár működhet is a dolog. Rettenetesen tudnék imádni egy ilyen kopott ipari lépcsőt is: A realitások talaján maradva ugyanakkor a legnagyobb esélye ennek a stílusnak van: Vagy még a csupasz beton, az én nagy szerelmem jöhet szóba, persze csak korláttal, mert gondolnom kell vaksi öregkoromra, meg a borozgatós nyári estékre is. Valahol muszáj lesz cementlapot is használnom, mert ezt is imádom! Talán pont a lépcsők lesznek erre alkalmasak? A lépcsőinspirációk keresését akkor bántam meg, és hagytam abba, amikor megtaláltam ezt a cikket: Hogyan csináljuk: (és hogyan ne) egy lépcsőterv anatómiája. Nabasszus. Tisztára úgy érzem magam, mint Gombóc Artúr a csokiboltban. Mert hogy van csigalépcső, körlépcső, meg egyenes lépcsőkar, amit fordulókkal vagy húzott karú szakaszokkal lehet kombinálni, és tudni kell azt is, hogy mennyi a lépéshossz, a fellépő magasság, a belépő szélesség, a fejmagasság, meg még egy pár dolog, és mindezeket össze kell szorozni meg ki kell vonni, és talán még deriválni is kell… Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen szembesültem vele, mire is vállalkoztam. Ha egy vacak lépcsővel (bocsi, lépcsők…) ennyi gond lesz, akkor mire számítsak majd a bonyolultabb, összetettebb dolgoknál??? Tényleg atomfizikusnak, agysebésznek, építésznek, operaénekesnek kell egy személyben lenni ahhoz, hogy legyen az embernek egy normális háza??? Még szerencse, hogy pont tegnapra, a Nagy Lépcsőcsalódás Estéjére terveztem, hogy elkezdem a többek által is elolvasnom javasolt Petrik Adrienn könyvet, az „Asszony háza”-t; ez szerencsére nem csak elterelte a figyelmemet, de meg is nyugtatott. Ha egy akkora vállalkozást, amit ő véghezvitt három kisgyerek mellett, meg lehetett úszni elmeháborodás nélkül, talán nekem is sikerülhet (mondjuk ő építész...). Amúgy a könyv tényleg nagyon jó, első olvasással egyből elrohantam a feléig, most pedig már itt figyel mellettem és hívogat, hogy fejezzem be… Erre a nagy izgalomra ma egy cuki kis nótát ajánlok a figyelmetekbe: idehaza nem lett túl nagy kultusza a Lightning Seeds zenekarnak, pedig igazán fülbemászó, esős-vacak napokra jókedvet csináló, meg nyári hétvégén lehúzott cabrióval dombok között autókázós muzsikáik vannak... A majdani ház legjobban várt helyisége számomra a télikert, régi nagy álmom válik ugyanis valóra ezzel. Amióta az eszemet tudom, mindig rengeteg növény vett körül minket a lakásban, mert az anyukám rendelkezik azzal a varázslatos képességgel, hogy nem csak életben tudja tartani a zöldet, de valahogy meg is tudja vadítani, hogy nőjön, terjedjen… Kis bakonyi házunkat momentán 70%-ban uralják a cserepesek, a fennmaradó 30-on szoronganak a bútorok, az emberek és persze Gombóc, a mini komondornak látszó bichon frisé (aki nem dagadt, de nem bizony… csak hosszú a szőre… meg izmos a háta.). Apukám évente többször is moratóriumot hirdet, hogy ide több növény már nem jön, de valahogy a növények azért mégis csak megjönnek. És nőnek, hajtanak, sokasodnak. Az utolsó növény-számláláskor elértük a bűvös 100 db-os határt, ami egy kb. 90 m2-es háznál talán tényleg több, mint elégséges, főleg, mert nem mini kaktuszokról és bonsai-okról, sokkal inkább dög nagy fikuszokról meg gyorsan óriásira növő futókról van szó. A vérvonal és a szerep-minta tehát adott, bár én már csak halovány lenyomata vagyok anyának… Elfajzásom leginkább abban mutatkozik meg, hogy igyekszem strukturáltan, mondhatni rendszerben kezelni a „növényekalakásban” dolgot; többek között ezért is szeretnék egy dedikált helyet a számukra (ami nyilván nem fog megakadályozni abban, hogy a többi helyiségben is legyen zöld…). A télikert egyfajta szükségszerűség is egyben, mert valamilyen módon így is, úgy is fedett kapcsolatot kell létesíteni a kockaház és a vályog házrész között, innentől fogva pedig szerintem adja magát, hogy ez ne egy szimpla folyosó/közlekedő legyen, hanem valami olyan, ami ennél egy picit több. Amikor ötleteket bányásztam, azt láttam, hogy a télikerteket egyrészt általában utólag szokták kialakítani, másrészt jellemzően valamiféle pihenősaroknak vagy nappalinak szánják. Az én télikertem annyiban biztosan fog különbözni a többitől, hogy előszobaként is funkcionál majd, és mint ilyen, meg kell, hogy feleljen bizonyos elvárásoknak is, amelyek túlmutatnak a „legyen világos-minél több üvegfelület kell-szellőzzön ám, mer’ bepenészedik” követelményrendszeren. Az előszoba az a helyiség, ahová megérkezünk és ahonnan elindulunk. Amikor megérkezünk - vagy elindulunk -, biztos, hogy van nálunk valami, amit le kell pakolni vagy épp fel kell venni: lakáskulcs, kocsikulcs, ernyő, kabát, szatyor, gumicsizma, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ha többen vagyunk, mindebből több van. Amikor pedig vendégek jönnek, akkor irtó sok. Az előszobát tehát igenis rendesen ki kell találni és be kell rendezni, mert ez pontosan annyira fontos helyiség, mint bármelyik másik. Hogy mi minden kell egy előszobába? Kell egy lerakó – de még inkább tároló – egység, ahová a kulcsokat, kisebb dolgokat rendszerezetten el vagy le lehet tenni. Kell esernyőtartó, kabáttartó vagy fogas, és nem árt, ha a táskákra is gondolunk (nekem a 3-4 kedvenc táskám mindig elöl van, és napi szinten pakolászok egyikből a másikba). A kabátok esetében gondolni kell arra is, ha vendégek jönnek, magyarán nem árt, ha bekalkulálunk egy szekrényt is. Kell még a cipőcserét és –tárolást biztosító rész is, vagyis ülőfelület és cipőtároló (ahol nyilván csak az aktuálisan hordott cipőinket és esetleg a gumicsizmát meg a vendégpapucsokat tartjuk, nem a teljes lábbeli-készletet), no és egy tükör, ami nélkül nem is előszoba az előszoba. Az én álmom az, hogy ezt a télikert-előszobát szobaszerű helyiségként rendezem majd be: nem akarok beletenni egy mindent elnyelő gardróbot és a cipős-szekrényt használni kulcslerakónak. Amikor a télikertre gondolok, lelki szemeim előtt konzolasztalt, egy szép fotelt, álló fogast és ernyőtartó vesszőkosarat, a mennyezetről lelógó kovácsoltvas lámpákat, szépen faragott szekrényt, néhány falikart, kopott, régi szőnyeget és persze óriási, díszes keretű, csicsás tükröt látok, körülöttük-köztük pedig rengeteg növényt, amelyek befutják a mennyezetet is… És persze látom a szépséges kő tornácoszlopokat is, amelyek természetesen megmaradnak a mostani helyükön és a télikertem díszei lesznek! A most következő képekkel (szokás szerint a ház-inspirációs táblámról) az általam vágyott atmoszférát szeretném bemutatni: A kertelés az ajánlóban is folytatódik: ma életem nagy kert-szerelmét, a holland tulipán-régió szívében található Keukenhof-ot szeretném bemutatni nektek. Aki szereti a lágyszárú növényeket (én imádom őket! a tulipán a kedvenc virágom…), az talán már hallott erről a helyről: Keukenhof maga a földi tulipán-mennyország (meg nárcisz-mennyország, meg jácint-mennyország, meg epergyörgyike-mennyország…).
A 32 hektáros kert csak tavasszal látogatható (2016-ban március 24. és május 16. között), akkor viszont több mint 7 millió tő növény bont virágot, fergeteges színpompában. És nem csak a színek, de az illatélmény is elképesztő: a kert körüli jácintföldek (ahol kombájnnal aratják a virágot!) szinte elkábítják az arra járókat. A Keukenhofban készített saját képeimet itt és itt és itt találjátok: gyönyörködős szép estét kívánok mindenkinek! Legalább is az ablakokon és az ajtókon. Úgy hogy nem is lesznek ilyenek a majdani házon sem. (Redőnyös szekrény/szekreter ugyanakkor korlátlan számban jöhet!) Az utálatomnak nagyon egyszerű oka van: a redőny – legyen akár fából, műanyagból vagy fémből – szerintem ronda. És a tetejébe még macerás is. Beszorul, leszakad, kilyukad. És bezár. Elzár a világtól, miként az ablak- és ajtórácsok is. Brrr. (Igen, tudom, a betörőktől megvéd… Hát, ahová tényleg be akarnak törni, ott úgysem véd meg semmi sem. Meg hogy el lehet vele sötétíteni teljesen… Hát azt egy tisztességes sötétítő függönnyel is meg lehet oldani. És az legalább szép is tudhat lenni. De hogy akkor a nyári hőség elleni árnyékolás, na, ahhoz tutira kell redőny… Hát szerintem a sötétítő függöny erre is jobb megoldás. És akkor a fóliázásról még nem is beszéltünk, ami betörő és hőség ellen egyaránt legalább olyan jó lehet, mint a redőny…). A monológból nyilván kiderült, ma árnyékolástechnika ügyben észbontok – szerencsére megint csak nagyon-nagyon röviden, mivel a téma egyetlen jelentőségét momentán csak az adja számomra, hogy az árnyékolástechnikai megoldástól (nyilván Drága Építész Úr keze által kigondolva) várom a homlokzat mostani zömökségének, bumszliságának finomítását, elegánsabbá tételét. Kockaházról lévén szó a homlokzat aránya adott, miként az itt elhelyezett – a kádárkockáknál szinte kötelezőnek számító – háromszárnyú ablakok, illetve ablaknyílások is. Az ablaknyílások méretének pusztán esztétikai okokból való kisebbítése nem igazán lenne célszerű, hiszen ez csökkentené a bejutó fény mennyiségét is (ami az északi oldalon lévő szobák esetében kifejezetten pocsék eredménnyel járna). Nem nagyon marad hát más megoldás, mint valamiféle optikai csalással korrigálni a most eléggé lapos (fekvő, széles, zömök, duci, dagi) küllemet, ebben pedig vélhetőleg a zsalugáter, abból is az eltolható fajta lehet majd a segítségünkre. (Gondolom ezt én, az építész-zseni... anélkül persze, hogy akár csak egyetlen centi homlokzati tervet is láttam volna...) Valamire való provence-i ház egyébként sem lehet meg zsalugáter/spaletta/ablakdeszka nélkül: Az ipari provence-i koncepcióba simán belefér a sínen tolható zsalugáter, akár fa, akár fém lamellákkal. A magas és keskeny panelek remélhetőleg picit karcsúsítják majd derékban a házat, és ha mondjuk fémből lesznek, akkor lesz valamiféle kapcsolat a lemeztető és az árnyékolók között, ami szép egységet fog tudni alkotni a sóskúti kő homlokzat rusztikusságával. Hangsúlyozni szeretném, hogy csak a lehető legszükségesebb helyeken lesz/lehet ez a megoldás: ahol csak lehet (vagyis a kert felé néző részeken), szeretném szabadon hagyni az ablakokat, ajtókat. A ház után a mai MÁS-ban Zircet szeretném a figyelmetekbe ajánlani, ami – bakonyi menyecske lévén – az egyik kedvenc környékbeli településem. Hogy miért érdemes Zircre látogatni? Mert nagyon szépen felújították a ciszterci apátságot, aminek gyönyörű szép a bazilikája és a könyvtára, és van egy kis arborétuma is. Szintén csábító lehet az is, hogy az itteni szerzetesek nem olyan rég sörfőzésbe kezdtek, a kritikák szerint pedig nem is csinálják rosszul…
Zircen van a Bakonyi Természettudományi Múzeum is, ahol egészen véletlenül pont a héten nyílik meg Vincze Bálint természetfotós kollégám (amúgy az erőmű tipográfusa és art directora) paksi ürgéket bemutató, több díjnyertes képet is tartalmazó kiállítása. Zirc nem túl szerényen a „Bakony fővárosa” titulust adományozta magának, ami szerintem eléggé vicces, annyiban viszont igaz, hogy ha valaki ezt a tájat akarja felfedezni, akkor a városremek kiindulópont lehet. Ha erre jártok, ne hagyjátok ki Szépalmapusztát (szerintem érdemes ott megszállni is), Csesznek várát, a Fenyőfői ősfenyvest és Bakonyszentlászlót (ciklámenek, dögivel!!!), a Cuha-patak környékét és Gézaházát, no és persze Eplényt sem. Állókorcos lemezfedés. Gondolom, ezt rajtam kívül mindenki érti. Én nem igazán, de ha jól sejtem, pont ez az, amire szükségem van. Ilyen tetőt szeretnék ugyanis a házikóra. Önmagamhoz híven megint sikerült úgy eldöntenem valamit, hogy lényegében semmi fogalmam nincs magáról a konkrét dologról – vagyis a lemeztetőről, egészen pontosan a síklemez tetőről –, mégis ragaszkodom a döntésemhez. Bizonyára bölcsebbnek kellene lenni egy ilyen fontos – mert hosszútávra szóló és sok pénzbe kerülő – dologgal, tapasztalat hiányában ugyanakkor csak a gyártók/forgalmazók marketingjére, no és az egyes módozatok iránt elkötelezett hívők véleményére tudok támaszkodni. A marketing viszont lényegében mindenütt azonos: a tetőfedések mindegyikét életre szólónak mondják és persze a legjobb ár/érték arányúnak is. Mivel az életem felét egy palatetős házban töltöttem, utána pedig sosem laktam tetőszint alatt, őszintén szólva lövésem sincs, melyik lehet a jobb. Én azt tudom eldönteni, nekem melyik tetszik és mi az, ami a koncepciómba leginkább beleillik. Amennyire én látom, a provence-i házaknál előszeretettel használták a kolostorfedést (én legalább is ezen a néven ismerem a félcső formájú cserepeket), a pala- vagy fazsindelyt, illetve az általunk is ismert hagyományos cserépfedést. Az én házam viszont egy zömök kádárkocka, amire ha kolostorfedést tetetnék, az több mint vicces lenne, hagyományos cseréppel viszont olyan semmilyen. Mivel szeretnék némi eleganciát kölcsönözni a létesítménynek, úgy gondolom, hogy egy kevésbé tagolt tetőfelülettel és egy szép szürke színnel meg lehet ezt oldani. A lemeztető-koncepció pedig egyébként is stimmel az industrial vonalhoz, ami ugye a ház másik fő stílusjegye lesz majd. Reményeim szerint az sem fogja megakadályozni a terv megvalósulását, hogy a házon manzárd tető van és lesz majd a jövőben is: inspirációt minden esetre találtam erre a formára is. (Építész Úr ugyan még nem árulta el terveit a ház tömegét illetően, de sanszosnak tűnik, hogy a tetőtér beépítése miatt minimum manzárd-szerű lesz majd a ház sapkája…) Természetesen ez a lemeztető-dolog még egyáltalán nincs kőbe vésve. Ha bárkinek van olyan irányú tapasztalata, hogy ez a tetőfedési mód bírhatatlan-élhetetlen, vagy van más módszer, amivel a kívánt vizuális hatást jóval olcsóbban és egyszerűbben el lehet érni, az ossza meg velem, legyen olyan jó! A tapasztalaton alapuló véleményeket előre is nagyon köszönöm! (A képek szokás szerint a Pinterest jóvoltából díszelegnek itt...) A mai bejegyzést Bíró Zsófia A boldog hentes felesége című könyvének ajánlásával szeretném betetőzni. Néhány orgánum azzal promózta a művet, hogy "könyvben pakol ki a híres magyar séf elhanyagolt felesége...", ami szerintem jó nagy hülyeség. Ez a könyv a szerelemről szól: a szerző férjének hús iránt érzett szerelméről, és a szerző férje iránti szerelméről. (A férj egyébként nem más, mint Bíró Lajos, akit az első fővárosi Bock Étterem séfjeként ismerhettünk meg, mára pedig már olyan helyek fűződnek a nevéhez, mint a Vendéglő a kisbíróhoz, a Séf utcája, illetve a nemrég megnyitott Buja Disznók (a két utóbbi egyébként "piaci étkezde" a Belvárosban, zseniális - innovatív és lényegre törő - magyaros kajával és művészetté fejlesztett rántott hússal. Aki nem hiszi, kóstoljon utána...). És hogy mire számíthat, aki kezébe veszi az egyáltalán nem terjedelmes könyvecskét? Hát ilyenekre:
"Az én csillagom a zsírban hisz. Meg van róla győződve, hogy a világban azért van annyi baj és boldogtalanság, mert az emberek megvonják maguktól az éltető zsírt, még a tejben meg a tejfölben sem tűrik meg, és sovány, zsírtalan húsokkal kínozzák magukat, amik ha akarnának se tudnának finomak lenni, hiszen miben oldódjanak az aromák meg az ízhordozó szabadgyökök, ha egyszer egy szikra zsír sincs bennük? Ezért aztán mi minden nap húst eszünk. Kivéve vasárnap, akkor zsírt." Már annyi mindent írogattam itt össze-vissza a házról, meg annak egyes majdani alkotóelemeiről, hogy ideje végre kinyögnöm, milyen stílusban is képzelem el szegényt. Aki picit figyelmesebben olvasta a bejegyzéseket, az valószínűleg már régen kitalálta, hogy a francia, abból is leginkább a provence-i és az ipari stílust szeretném majd elegyíteni, megfűszerezve a french style további alirányzataival (kastély, polgári eklektika, északi), remélem sikerrel. Hogy miért pont ezeket? Hát a provence-i ház jó rég óta nagy álmom, ehhez pedig menet közben csatlakozott az industrial is, úgy hogy a lemondás képességének hiányában marad a mixelés, egészen pontosan az eklektika. Szerencsére nem lesz igazán nehéz dolgom, mert – bár tudottan nem vagyok szakember a témában – úgy gondolom, hogy a két stílus között alapból van kapcsolat: a francia vidéki stílusban és az ipariban egyaránt szempont az egyszerűség/egyszerűsítés, a funkcionalizmus és az anyagok eredeti mivoltának megtartása/látni engedése, a színvilágokról már nem is beszélve. A mix többi eleme majd ad ehhez a párosításhoz egy csipetnyi pofátlanságot, talán némi humort, és remélhetőleg valamennyi iványiságot is. A provence-i stílus kapcsán fontosnak tartom leszögezni, hogy attól, hogy valami levendula-mintás vagy levendula-színű és kopott/koptatott, még nem tekinthető provence-inak, sőt! A közkeletű tévhitekkel a nemrégiben megnyitott (és szerintem fantasztikusan sikerült!!!), kapolcsi Hazai Provence vendégház számol le egy remek írásban, amit kötelező elolvasni, szívemből szól! Idézni szeretném e helyütt másik példaképem, Otthonkommandó Ditta kiváló összefoglalóját, amely a francia stílust, illetve annak irányzatait mutatja be, felhívom továbbá a szíves figyelmet ugyanezen hölgy az eklektikáról (amit majd én magam is művelni szeretnék) szóló szintén tanulságos írására is. A provence-i stílus tehát egy elegáns, ámde visszafogott country stílus, amelyben a fehér és csak alig néhány további szín – szürke, kék, zöld – fáradtabb, füstös árnyalata dominál, mindezt pedig kopottas (jellemzően kőből készült) burkolatok és a funkcionalitást erősen szem előtt tartó, nem túlságosan díszített berendezési tárgyak teszik teljessé. Az ipari (industrial, esetleg loft) stílus főbb jellemzőit egészen biztosan mindenki ismeri, még ha nem is hívja ezen a néven. Látható vezetékek és csövek, nagyméretű ipari lámpaburák, ütött-kopott fatárgyak, például régi műhelyek és üzletek berendezése, bútorai. Az ipari stílusjellemző színei a fekete, a fehér és a szürke, jellemző anyagai pedig a fém, a beton, az újrahasznosított fa, és minden más, amin látszik az idő vasfoga. Mivel a házikó sóskúti kőből van (mint a Lánchíd oroszlánja is), szívből remélem, hogy lesznek olyan falrészek, ahol a kő belül is meg fog tudni mutatkozni a maga avíttas szépségében. És mert fafödém van az egész házon, van némi remény arra is, hogy látszóvá lehet tenni a gerendázatot, még ha nem is mindenütt. Mindehhez sok-sok betonfelületet szeretnék párosítani, mert egyszerűen imádom a látszó és a csiszolt betont: ebből lesz a padló, a pultok, a fürdőkád is, a télikert és a nappali ablakait pedig fémszerkezettel képzelem el, vagyis az ipari stílus alapjai adottak. Szeretnék még sok-sok ipari lámpát is, meg régi gerendából ácsolt hatalmas asztalt, kopott régi kilimeket, eltérő stílusú ülőbútorokat, néhány frivolabb, chateau (kastély) stílusú darabot, díszes tükröket és képkereteket… Mindebbe szerintem remekül fognak illeszkedni a Beától szerzett, minden hivalkodástól mentes francia szépségek és a most még felújításra váró, a házzal együtt szerzett robosztus szekrények is. A koncepció momentán persze még egyáltalán nem kiforrott, de azt nagyjából már tudom, milyen irányban szeretnék haladni, mutatom is a legkedvesebb inspirációimat. (A képek ezúttal is - sajnos egyre káoszosabb - inspirációs Pinterest táblámról jöttek...) A mai ajánlatom a 20 évnyi zenélés után idén augusztusban sajnos elbúcsúzott Heaven Street Seven (HS7) Hullik a zápor című nótája, amit képes vagyok akár tízszer is meghallgatni egymás után. (Elég nehéz volt választanom a HS7 repertoárból, mert szinte minden daluk a kedvencem lett... És persze mint szinte mindennek ebben az országban, a HS7-nek is volt paksi kötődése, a dobos, Orbán Gyuszi személyében. ) Egyszerűen nem bírom tovább megállni, hogy ne osszam meg veletek, a világgal, milyen csodás kincset találtam Bea és az ő fészbukos antik bútor galériája személyében! Bea momentán Dél-Franciaországban él, és bizony lehetősége van eljutni olyan helyekre, ahol pompás használt/régi dolgokat lehet venni, persze lakberendezés kategóriában. Bea szerencsére nem csupán jó érzékkel válogat a dolgok között, de ügyes kézzel rendbe is hozza, és némi krétafestékkel meg wax-szal régivé varázsolja a többségükben egyébként sem tegnap készült holmikat. A rendkívül alaposan körbefotózott tárgyakat szerencsére nem csak nézegetni lehet Beánál, hanem privatizálni is, ami azért nagy mák, mert így végre van egy fehérnek látszó, ámde igazából szürke üveges vitrinem a leendő házamba (aminek stílusban egyébként lesz majd némi köze Franciaországhoz is…) Igen, tudom, csak a legalább közepesen nemnormálisok vesznek előbb bútort, mint ahogy lenne hová tenniük, mentségemül szolgáljon ugyanakkor, hogy a szerzeményem jövő nyárig Beánál maradhat (legalább jól teleszívja magát francia sikkel és bájjal…), utána pedig kap némi segédletet a hazajövésben is. Azt mondjuk elismerem, hogy amint kiderült, maradhat a cucc, ahol van, hülyelennékhakihagynám alapon rögvest kértem még egy mesés réz fatartót (nem lehetett otthagyni, karmos lába van és festett porcelán fogója!), egy réz pitlákot, szintén festett porcelán fülekkel (ami illik a fatartó fogójához…), egy már átfestett tükröt, egy öntöttvas izét, amiről nem igazán tudni, hogy mi is valójában, viszont jó nehéz, tehát a kandallópárkányon majd jól mutat… Ja, és egy rácsos szekretert, ami majd antikolt piszkosfehér színűre lesz feljavítva. Ami az előbbieknél is sokkal, de sokkal nagyobb baj, az az, hogy Bea tegnap volt néhány kincslelő helyén, és – bár ezt erősen tiltották – bizony fotózott. És a fotókat közben elküldte nekem… Nagyjából 3 közepes és 7 kisebb szívrohamom lett egyszerre, amint a képeket megláttam, úgy hogy Életem Összes További Kedves Mikulása és Jézuskája, lécci, lájkoljátok az ügyemet, és hozzatok el nekem mindent Franciából, amit csak tudtok…(a kéményt, mint szállítási útvonalat ezen alkalmakkal akár mellőzhetjük is.). Ezúton értesítem továbbá Drága Családomat, valamint Kedves Barátaimat, hogy még hátralévő, nagyjából 1.000 db szüli- és névnapomra előre meg tudom mondani már ma, mit is szeretnék ajándékba kapni… Mérhetetlen felelőtlenségem és felületességem kárhoztatásán túllépve azért annyit még feltétlenül szeretnék elmondani, hogy szerintem a régi/használt bútorok festése, felújítása igenis szuper dolog. És nem csak azért, mert elfoglaltságot ad egy csomó csajnak, aki ennek hiányában esetleg a férjét csesztetné a norvég-magyar meccs alatt (és itt kérek elnézést azoktól a hímektől, akik szintén bútoralkotók… ők nyilván soha nem csesztetnék a feleségüket semmilyen meccs alatt…), hanem mert az újrahasznosítás ez esetben tényleg hasznos. Megakadályozza a pazarlást, amit én rettenetesen utálok. És nem azért mert sóher vagyok, hanem azért, mert tisztelem azt az erőfeszítést, energiát, munkát, amibe egy tárgy elkészítése/dolog megcsinálása/megszerzése kerül - nekem. Gyerekkoromtól fogva azt tanulom, azt látom, hogy mindenért, amink van, nagyon keményen meg kell dolgozni. Nem vagyunk egy szerencsés família, sosem hullott aranyeső a kisházunkra, nem találtunk gázolajat a krumpli ágyás alatt, és őseink is gyávák/lusták voltak kivándorolni Dél-Afrikába gyémántért. Mi egyetlen receptet ismerünk a szerzésre: munka, munka és még több munka. Az is a keményebbik fajtából. Mindahányszor kidobunk valamit, ami egyébként még működőképes vagy funkcionálisan használható lehetne, önmagunkat, a saját munkánkat, a családunkkal nem töltött időt, a verítékünket is kidobjuk… Talán önzőnek tűnik az álláspontom, de én tisztelem magam és a saját erőfeszítéseimet annyira, hogy vigyázzak mindarra, amim van. És amikor már tényleg nagyon nem kell valami, vagy nagyon nem tölti be az eredeti funkcióját, mindig végig gondolom, hogy lehet-e más módon használni, akár részben, akár egészében, van-e bárki, aki hasznosítani tudná vagy örülne neki. Nagyon jó látni, hogy egy re többen vannak olyanok, akik - akár azért, mert úgy gondolkodnak, mint én, akár mert a szükség erre kényszeríti őket - nem válnak meg a régi, de még használható dolgaiktól, hanem ecsetet ragadnak. Már jó ideje – egyelőre csak megfigyelőként – tagja vagyok néhány bútorfestő/bútoralkotó csoportnak, és azt kell mondjam, sokszor esik le az állam attól, amit az „amatőrök” tudnak. (Kölcsönöztem is a Hobbi bútorfestők csoport tagjaitól néhány előtte/utána képet, hogy lássátok, mire képesek az „egyszerű” háziasszonyok vagy épp az alkotó kedvű férjek…) Ezek a csoportok – ahová egyébként bárki jelentkezhet - nem csak az újrahasznosításról és az önkifejezésről vagy a kreativitásról szólnak. Olyan erőteljes közösségek jöttek létre a virtuális valóságban, amelyekben az egymás iránti tisztelet és a segítőkészség rendkívül erős, az oda nem illőket, a trollokat pedig rögtön kiveti magából a közösség. Mindenki kérhet és kap is tanácsot, segítséget, jó szót, dicséretet, őszinte véleményt, technológia trükköt, maradék waxot. Azok, akik létrehozzák és adminisztrálják ezeket a zártan működő csoportokat, hatalmas munkát végeznek (amúgy teljesen ingyen), a saját munkájuk, családjuk, festegetésük mellett. Számomra úgy tűnik, hogy ez a bútoralkotásnak nevezett új áramlat kezd egyre erősebb lenni, ami igazából nem is akkora csoda: mára kifejezetten nagy divat lett a DIY, vagyis a Do It Yourself!, a Csináld magad!. A mai DIY persze nem csak kötögetésről, bútorokról meg a karácsonyi dekorációkról szól: a gyerekjátékoktól a kutyaházon át az ékszereken, ruhákon, hétköznapi használati tárgyakon át rengeteg minden csinálható, mégpedig nem középiskolás fokon. Az egyre növekvő hazai alkotóközösség egyre fejlődő igényeit egy markánsan növekvő „iparág” szolgálja ki: a krétafestékektől és az üveggyöngytől kezdve az ajtógombokon át a hőlégfúvókig terjed az elérhető eszközök, anyagok köre, de ugyan így felszaporodott a kincslelőhelyek száma is. Antik/retro/használt dolgokat árusító új boltok kb. kétheti gyakorisággal nyílnak, nem múlik el nap legalább féltucat garázsvásár beharangozása nélkül, de sikk lett a vidéki vásárokra és lomisokhoz is járni, no meg a Vaterán, a jofogas.hu-n, vagy épp a különféle Facebook-os bolhapiacokon kincset vadászni. Az online piacterek elég gyorsan le is reagálták az igénynövekedést: hirtelen rengeteg ónémet szekreter és fotel meg „antik” konyhaszekrény (lásd még: kredenc) lepte el a hirdetéseket, az árak pedig szép gyorsan felrohantak a csillagokba. (Amúgy rettenetesen utálom ezt a hájpolást, aminek most ezzel a bejegyzéssel sajna én magam is részese lettem: csak remélni tudom, hogy ez a DIY kultusz is – mint ahogy a többi: a macaron, meg a főzőiskolába-járás, meg a pálinka, meg a kalocsai mintás tornacipő – kifullad hamarosan és a dolgok a helyükre és értékükre kerülnek. És igen, tudom, manapság a blogírás is trend, szégyelljem magam tovább egészen nyugodtan…) Meg kell mondani azt is, hogy a DIY égisze alatt bizony nagyon sok csúnyácska vagy béna holmi is születik: nem minden dolog szép vagy hasznos, amire elkövetőik ALKOTÁSként tekintenek. De ameddig ez örömet okoz nekik, ameddig kreatívnak érzik magukat attól, amit csinálnak, addig ez egyáltalán nem baj, sőt. Ahogy azt felénk szokták mondani, még mindig jobb, mintha kocsmáznának… Sokkal jobb. Vannak már jó néhányan, akik annyira jók lettek, hogy valaha volt hobbijukat/szenvedélyüket mostanra a megélhetésükké tudták tenni. Álljon itt néhány előtte-utána példa/kép Bútoralkotástól, aki(k) családi vállalkozássá növesztették a bútorfestési tehetséget. Én magam is azt tervezem, hogy alkalmasint majd festeni fogok: bútort, falat, vasat, bármit, amihez hozzáférek. Bár a nagyszüleim valahai bútorairól sajna már lecsúsztam, remélem sikerült majd beszereznem néhány vaskos, még valóban fából készített régi bútort (ennek első lépéseként a házacskám eladóival meg is egyeztünk, hogy maradhat a bútor, amit ők hely hiányában nem tudnak elvinni… Két termetes szekrényem tehát már tutira van, és felajánlásokat is szívesen fogadok e helyütt…) Hát bocsánat, hogy ekkora lett ez a mai bejegyzés, nem így terveztem, de ha már ennyi sikerült, akkor marad… Bűnbánatom jeléül ma egy nagyon kíméletes ajánlót teszek ide a végére: a paksi Ulbert-Hesz Project Just dance című nótájával szeretnék emléket állítani a november 12-i nyárnak és szép álmokat kívánni azoknak, akik olvasás közben még nem aludtak el. |
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|