Az építkezés és a csúnya szavak megengedve

Mindig mondom, hogy jó dolog nagyon ez a blogírósdi – és persze nem csak azért, mert a szerénység génje belőlem valahogy kimaradt. A jósága legfőképpen abban rejlik, hogy mindahányszor bedobok valami – vélt vagy valódi – problémát, a Drága Jó Emberek azonnal a segítségemre sietnek, magyarán házhoz jön a tuti.

A hajópadló versus svédpadló témakör kapcsán az alábbi információkra tettem szert:

1. A fafelület sérülékenységét nem csak a faanyag keménysége, de felületének megmunkáltsága is befolyásolja. Minél finomabban megmunkált a felület, annál kevésbé bírja a strapát.
2. Svédpadlóból érdemesebb inkább a háromrétegűt választani a tömörrel szemben, mert – az egymásra merőlegesen rádolgozott rétegeknek köszönhetően – kevésbé dilatál. (Azt már magánszorgalomból teszem hozzá, hogy ez a háromrétegű kivitel – a gyártó/forgalmazó szerint padlófűtésre is alkalmas… Mondjuk szerintem a fa akkor is fa marad, ha bárhány rétegben is padlósítják: a hővezetési képessége ettől olyan radikálisan nem fog közelíteni a porcelán vagy kőburkolatokéhoz…).
3. A hajó- és svédpadló lerakását az ablak falsíkjára merőlegesen kell végrehajtani – ez nekem új infó volt, köszönet érte Szilvi barátnőmnek. Gondolom ez a merőlegesség dolog igaz kell legyen az összes többi, csíkszerűen felrakandó padlóburkolatra is.

A netes faügyi turkálások közepette újra és újra belefutok az Ildáre nevű cégbe, akinek Taliándörögdön van üzeme, és sok mindent csinálnak fából, főleg akácból – például svédpadlót is. (Ugye még emlékeztek, hogy az akác a legkeményebb haza fafajta? Keményebb a tölgynél is…).

De nem csak a padló az, ami miatt mutatom őket (bár a bontott deszkákból készülő antik padlójuk egyszerűen mesés), hanem a náluk található minden más szépség-jóság okán. Mert van náluk régi gerenda, mindenféle célú deszka, gyökérbútor, vasalatok, kutyaház, kerítés, juhitató és buszmegálló is, illetve zulu kerítéselemek, ha valakinek véletlenül pont erre lenne igénye. Én most csak két szépséges asztalt mutatok tőlük:

Valaki, nagyon helyesen, szóvá tette, hogy a konyha bizony kimaradt a burkolatok tervezése során – és nagyjából igaza is van. A konyha még mindig semennyire nincs összeállva a fejemben, így az ott szükséges burkolatoknak is jobb, ha egyelőre nem döntök róluk. Mivel korábbról ugyanakkor  van már néhány kész tény ebben a témában, kicsit sem kell kétségbe esnem:  akár a fehér metrócsempe, akár a csodás Manzu cementlap-utánzatú csempe, akár a mesés IrisCeramica Maiolica jó megoldás lehet a konyhai burkolásra.

Viszont: ma festőtanfolyamon voltam Dabason, ahol csoportosan piktoráltunk egy pincében – és azt kell mondjam, hogy überszuper volt!

Mivel feltett szándékom, hogy amint annak eljön az ideje, saját kezűleg fogok felújítani jópár, a sóskúti házban maradt vagy majd a családból összegyűjtendő régi bútort (mert ha emlékeztek, az a tervem, hogy csak olyan dolgok vegyenek körül, amiknek története van…), itt volt az ideje, hogy ne csak a fészbukos festőcsoportokban kukkoljak, hanem megnézzem végre, hogy mit is kell tudni az anyagokról, technikákról.

Aki esetleg mázolásba fogna, annak manapság épp elég eltájékozódni magát az alapozók, oldószerek, lakkok, festékek, és egyéb okosságok világában: ha pedig a fedőképességen és a színen kívül más igényei is lennének, akkor aztán ember legyen a talpán, aki megtalálja, amire szüksége van.

Én ma egy krétafestékkel festős workshopon voltam Dabason, ahol a Lignocolor nevű terméket próbálhattuk ki egy nem túl bonyolult tárgy, egy tortatál közreműködésével. Nekem ez volt életem első (bútor? tárgy?) festése – persze csak akkor, ha nem számolom a gyerekkori nyári kerítésfestéseket, amikor izzasztó napokat töltöttünk azzal, hogy az egymillió darab 2 cm-es U alakú profilból álló százezerméteres összes kerítést végig rozsdaoldóztuk, csiszoltuk (ezek annyira nem is voltak szükségesek, mert kábé háromévente festettük a kerítést), majd két rétegben mázoltuk… Nem mondhatnám, hogy nem utáltam minden percét.

Bezzeg a mai háromórányi csoportterápia úgy elment, mintha csak egy perc lett volna: mondjuk ebben nagy szerepe volt annak a 20 másik asszonytársnak is, akikkel együtt voltam. A közös szenvedély (néhányuknál garantáltan függőség) remekjól összehozta a csapatot, a szervező druszáról, Kmettyóné Krisztináról (és a férjéről, aki tökéletes háttérország volt) nem is beszélve. Krisztinát, illetve az általa megmívelt brutál szépre sikerült padlófestés projektet már mutattam korábban, azt viszont nem meséltem, hogy – saját definíciója szerint – „egyszerű háromgyermekes családanyaként” milyen klasszul felépítette és menedzseli a saját kis szmólbizniszét úgy, hogy egyébként rengeteget alkot közben és nem mellesleg gardíroz egy majd’ 1500 hasonszőrűt tömörítő közösséget is, akiknek minden alkotásához minden nap van ezer jó szava. Nagyon-nagyon tetszik az, amit és ahogyan csinál, mert rendkívül igényesen kezeli ezt az egész festékforgalmazási üzletmenetet és a terméken túl valami olyat is ad, amit a gigabarkácsokban sajnos pénzért sem kapni:szakértelmet és odafigyelést.

Ha valakit érdekel olyan festék, ami teljesen szagtalan, nagyjából fénysebességgel szárad és a gyerek is nyugodtan nyalogathatja, valamint olyan színeket szeretne, amiket amúgy színezőpasztával sem lehet előidézni, az nézzen körül Krisztina blogjában. Azok se ijedjenek meg, akik nem feltétlenül vintage vagy shabby chic stílusban élik vagy képzelik az életüket: a krétafesték nem stíluskötött, meseszép, selymes tapintású felülete szerintem bárhol jól mutat.

A workshopon volt szerencsém találkozni az egyik házépítősasszony példaképpel, Pure Design Bardócz Évával, a hazai DIY szcéna („slow lakberendezés”) egyik meghatározó alakjával is. Éva nem csak elképesztően bánik a textilekkel, de csodát tud csinálni egy borzalmas lila teszkó karácsonyfadíszből is, nem mellesleg pedig éppen saját kezűleg szed szét (majd utána nyilván rak össze) egy lakást, amiben elvileg két hónap múlva már benne fog lakni… A heroikus vállalkozást – és Éva többi csodáit – a saját, rendkívül jó stílusban íródó blogján lehet olvasgatni: szerintem érdemes.

Ja és mutatom azt is, amit ma én műveltem:

És akkor a legnagyobb hír ide a végére: az építési hatóság kiadta az engedélyt!!! Postán ugyan még nem jöve, de az elektronikus rendszerből már megszereztük – és mostantól csak a szomszédok kézhezvételtől számított 15 napon belüli fellebbezési határideje van hátra, és jogerősek leszünk! Aki meg akarja dicsérni a magyar államigazgatást a szokatlan gyorsaságért, vagy apukámat, amiért ma elkészült minden építkezés legalapvetőbb elemével, a felvonulási budival, esetleg irigyelését óhajtja kifejezni irányomban, hogy ennyire szerencsepicsagyümölcs vagyok (a kifejezésért hálás köszönet kicsi lányunknak, Vivikének, és innen is sok puszi Oklahomába, remélem sem nem szakad a hó és 30 fok sincsen), az nyugodtan nyomjon egy lájkot a bejegyzés végén...

A végére pedig nem maradt MÁS, mint hogy megmutassam a mai dabasi napom másik nagy élményét, a sári rétest, illetve mindazt, amit így virtuálisan mutatni lehet róla. Rétes témában mi családilag rendkívül jó helyzetben vagyunk, mert édesanyám és egyéb nőtestvérei egyaránt zseniálisan tolják ezt a műfajt. A bakonyszombathelyi húzott rétesnek eddig úgy hitem, hogy nem akad párja – de ma olyat ettem, ami nem csak dobogós, hanem extra közönségdíjas is. Dabason – egészen pontosan Sáriban, ami gondolom egy gyarmatosított hozzácsatolás lehet – olyan rétest csinálnak, amiért simán megéri kockára tenni az ember életét az M5 autópályán.

A Sári Rétesház weboldala így kezdődik: „Volt egyszer egy asszony Sáriban, aki megálmodta, hogy a sári rétest, mint gasztronómiai különlegességet és évszázados hagyományt meg kell őrizni, és át kell örökíteni az utókornak. Ez az asszony Fojta Istvánné Piroska volt.” Az oldalt még egy picit érdemes nézegetni, de túl sokáig úgy sem lehet bírni, mert a képek alapján rögvest krónikus rétesvágy áll be a földi halandónál, úgy hogy az a biztos, ha mindenki elmegy és megkóstolja, hogy milyen nagyon igazam van. Jó étvágyat!