"Már megint itt van a szerelem..."

Kell-e annál több indok egy blogbejegyzéshez, mint a szerelem? Naná, hogy nem… Nos, nekem az egyik nagy szerelmem a beton (tudom… túl könnyen leszek szerelmes… bármibe…Apropos: aki először megmondja - mondjuk egy kommentben -, honnan van a címben használt idézet, az kap tőlem egy Ürgemese könyvet... nem kell aggódni, nem én írtam...)

Hogy honnan datálódik ez az érzés? Talán onnantól, hogy az első saját lakásomban túl kevés volt a hely a fürdőben, így az akkor épp enteriőr designer iskolába járó Szilvi barátnőm kitalálta, hogy a beépíthető szabvány kád helyett legyen betonmedence. Életem legjobb döntése volt, hogy hallgattam rá, mert így nem csak egy – a helyhez képest – gigantikus méretű  kádam lett, de betonból alakítottuk ki a mosdópultot is, amivel szintén sok vacakolást úsztunk meg. Akkoriban (2004-et írunk!) persze még nem voltunk annyira bátrak, hogy csak úgy önmagában merjük hagyni a betont (hol volt még a csiszolt beton kultusza…), így kávészínű üvegmozaikkal (az sem volt egy hétköznapi megoldás) burkoltattuk a kádat és a pultot egyaránt, persze kávészínű fugával, amitől a mester cseppet kiakadt… Jóanyám valószínűleg csuklott pár napig.

Ami ezt a beton iránti szerelmet elmélyítette, az egy 2008-as, fiatal formatervezők alkotásait bemutató kiállítás, illetve az ott látott (és azóta sem felejtett) álomszép sírkő volt. Igen, egy sírkő, amit az Ivanka készített – a nevüket azóta sem felejtettem el.

​Ivankáék azóta nem kicsit fejlődtek, sőt… Ők azok, akik betonból ékszert, táskát, és ruhát is készítenek. Igen, ruhát.

A betonos szakmában van még egy világhírű – és szintén kortárs – magyar név, Losonczi Ároné, aki feltalálta a fényáteresztő betont, amit persze próbáltak lenyúlni tőle nagy cégek, de ő nem hagyja magát és küzd a bitorlók ellen („mint disznó a jégen…” közkeletű paksi mondás, amúgy idézet kedvenc főnökömtől, Atom Antitól…). 

​A női táskákon és férfi dzsekiken túlmenően számos más, rendkívül hasznos dolgot lehet betonból készíteni:

Szerencsére a beton arra is alkalmas, hogy padló vagy fal készüljön belőle, esetleg  konyhai vagy fürdőszobai pult, zuhanyzó, lépcsők…

Ma már szerencsére minden technológia és szakértelem elérhető ahhoz, hogy a szegény kis mezei betonból akár a márványéval vetekedő felületet lehessen létrehozni (persze nem mindegy, milyen összetételű a beton, mivel színezik, hogyan zsaluzzák és csiszolják, illetve hogy átesik-e felületkezelésen…).
Állítólag a régi/öreg betonfelületeket is helyre lehet hozni a betoncsiszolással/betonpolírozással, a direkt látszóbetonnak készülő  vadi új felületek pedig egészen káprázatosak is lehetnek (mutatok néhány elképesztő megoldást, szokás szerint a már sokat emlegetett ház-inspirációs táblámról...)

Textúrák, színminták:

Nem fogok meglepődni, ha jövő nyárra anyukám csináltat egy ilyet apukámmal:

A sok szürke betonság-szerelem mellé kell ma estére némi fehérséges puhaságos szerelmesség is, ennek szellemében ma a bichon frisét, egészen pontosan EGY bizonyos bichon frisét szeretnék bemutatni nektek. Ő Iványi Gombóc (lánykori nevén Robika), három és féléves nagyfiú, egészen pontosan fiútlanított ebecske.

Mint azt korábban már rögzítettem volt, Gombóc határozottan NEM egy dagadt kutya, de nem bizony. Őfelsége (anyukámnak csak „Hercegem”) elsősorban rendkívül izmos, mégpedig főleg a hátán. Amikor pedig éppen nem ettől nagy, akkor ugyebár csak a szőre sok, de semmiképp sem az a két virsliből és két tükörtojásból álló reggeli, amit a kávé után méltóztatik elfogyasztani. A csekélyke, ámde napi szinten kézműves ebéd és az értelemszerű vacsorát követő jutalomfalat, meg az a pár nasi, ami napközben lecsúszik, egészen elenyésző kalóriabevitel ahhoz a mérhetetlen mennyiségű futkosáshoz képest, amit az eb a falusi ház udvarán teljesít. Persze csak két alvás között, mert arra viszont a ráncok megelőzése érdekében naponta többször is szükség van.

A bichonok (Havanese, Bolognese, Maltese, Frisé) között kisebb különbségek biztosan vannak (szőrgöndörség és szőr–, valamint lábhosszúság, súly, szín), de mindegyik társasági kutya, vagyis arra lettek kifejlesztve, hogy az ember körül legyenek. Az egyes alváltozatok sportossága, mozgásigénye kicsit eltérő, a tartási és ápolási igényeik viszont nagyjából azonosak. Ha az utcán/ismeretségi körben való felbukkanási arányukat nézzük, úgy sejtem, a frisé a ritkábbak közé tartozik.

A leírások szerint a bichon frisé tök jó fej kutya, vidám, szórakoztató, de elviseli, ha nem ő a társaság középpontja. A frisé állítólag a legkevésbé ugatós (hm, hát a tujákon randalírozó verebek és a postásunk szerintem másként vélekednek…) és nem hullajtja a szőrét, ami viszont teljes mértékben igaz.

A mi Gombócunk ugyan pesti aszfaltbetyárként született egy 9. emeleti panelben, de hála a szomszéd azóta jobb létre szenderült öreg kutyájának, Tapírnak, irtó gyorsan ráragadt a falusi tróger-tempó (mert hogy ezek ketten anyus szerint egymást tanították a kerítésen keresztül a különböző kutyaságokra…). Így a mi elegáns hófehér szobakutyánk – aki egyébként a fedett teraszon lakik életvitelszerűen, a neki épített hőszigetelt kutyaházban csak a játékait tartja – napi rendszerességgel tereli a tyúkudvar lakóit, ellenőrzi a konyhakert aktuális élővilágát, besegít a kacsák tömésénél, de természetesen a disznóvágásban is, és úgy egyébként: mindenen rajta tartja a szemét, a házban és a kertben nem történhet semmi anélkül, hogy ővele az ne legyen megbeszélve.

Őhercegségének egymagában több előjoga és rigolyája van, mint az egész falunak együttvéve, elkezdve a kötelező reggeli masszázstól a kizárólagos ülő- és fekvőhelyek fenntartásáig, illetve a saját szabadságfokának teljes mértékben öntörvényűen való meghatározásáig.

Gombócunk ugyanakkor rendszeresen mutat falusi házőrzői személyiségjegyeket is: még alig volt egyéves, és már elriasztotta azokat a betörőket, akik egyébként az utcánkban szinte minden házban tudtak valami kárt okozni, a kisbéri piacon pedig szinte minden hónapban akad valami vircsaft a lábasjószág körül, amit ő old meg.

Még ezermillió dolgot tudnék vele kapcsolatban mesélni (hogy szinte repül, amikor hosszú távollét után újra találkozunk, hogy amikor dacos, akkor anyukám szerint ki tudja mondani, hogy „NEM”, hogy mennyire szomorú, amikor tudja, hogy megyünk valahova, és ő nem jöhet, hogy mennyire átformálta mindannyiunk személyiségét), de inkább csak azt tanácsolom, hogy aki kutyaválasztás előtt áll éppen, az fontolja meg ezt a fajtát: garantáltan nem fog csalódni. Egy frisé-ben egyszerűen nem lehet csalódni.