Uccsóelső

Ha nem lennék válogatottan finom úrinő, bizonyára vaskos káromkodással indítanám az új évet, végig nézve magamon: mert nem csupán a seggem nőtt két méretet Stühmerék szaloncukrainak non-stop rágicsálásától, de lassan két hónapja nem írtam egyetlen sort sem, ami egy magát bloggernek hazudozó lénytől ugyebár igazán alávaló… Mentegetőzéssel nem rabolnám a friss-ropogós új évet, inkább elindítom a személyi kultusz immáron sokadik felvonását, mert hogy nagyjából ennyit tudok mutatni: magamat.

Az épp csak magunk mögött hagyott november és december nekem sok-sok forgatócsoportot és tévézést hozott, ami leginkább Happy számára volt gáz, mert bizony több alkalommal is be kellett őt börtönözni (a kennelbe) a nagy jövés-menés miatt. A szereplések nyilván nem rólam szóltak, hanem az Alkotó Energia pályázatunkról, meg a hobbimról, sok tízezer ember hobbijáról: a bútorfestésről, bútoralkotásról. Ennek köszönhetően most már az is látta a #kalapuccát ezerszer, aki egyszer sem akarta – ezzel együtt pedig engem is, holott sokak számára én sem vagyok igazán épületes látvány. (Bevallom őszintén, a magam számára sem: visszanézve a felvételeket, azt kell látnom, hogy akasztják a hóhért… Én, aki másoknak tanítom a közszereplést, és annak minden csínját-bínját, púpos madár tartással, csúnyán artikulálva és garatba csúszott nyávogó hanggal, énekelve beszélek; természetesen sokkal több gesztikulációval, mint ahogyan azt a kamera szereti… Hát szép. A közmondások tényleg igazak: a suszternek lyukas a cipője. Na, mindegy, idén nem szándékozom a nyilvánosság előtt tátongani, legalább is nem ekkora mértékben, így talán lesz időm kiegyenesedni és visszamutálni magamat normál frekvenciára…).

Szóval akit nem érdekel ez az egész DIY meg Kalapucca-sztori, az ezekre a linkekre semmiképp se kattintson:

http://supertv2.hu/musoraink/magellan/18151_csinald-magad-mozgalom---hodit-a-sajat-keszitesu-butor.html
http://tv2.hu/musoraink/mokka/225855_regibol-ujat-a-kreativitassal-a-kornyezeted-is-kimeled.html
http://fem3.hu/musoraink/fem3cafe/22012_regi-targyaid-felujitasaval-is-ovhatod-a-kornyezetet.html
http://blans.hu/cikkek/az-otthon/eletter/az-alkoto-energia-nyomaban---a-kalap-utcaban-jartunk
https://www.youtube.com/watch?v=Dg43w-MzvrU

(Még jó, hogy a helyi/regionális tévéknek nincs műsorarchívuma, különben hosszabb lenne a lista :-) :-))

Amúgy a pályázatra 1851 db pályamunka érkezett, ami durván háromszor annyi, mint azt vágyálmainkban reméltük… Nagyon büszke vagyok. (Nem mellesleg brutál jó alkotások jöttek, amikből  készül majd egy album, hátha segíthet inspirálódni és felbátorodni a ma még hezitálóknak.)

Hogy a szereplésen túl csináltam-e valami értelmeset is? Hát talán igen. Az idei volt az első karácsony, amikor elég sokan kaptak tőlem handmadebyme ajándékot (sajna jó pár tárgyat úgy adtam át, hogy nem készült róluk fotó… igazi amatőr vagyok...:-) ).

Persze Happy Hercegnő is hozta a formáját az elmúlt hetekben, és nem csak lazaságban, de nagylánykodásban is: Mikulásra ivarérett lett a csajszi, aminek köszönhetően a környékbeli kutyák becsületes őrjöngést rendeznek a sétáink alatt. A kisasszony alvás közben úgy horkol és fingik, mint egy nyugdíjas víziló, a legcukibb azonban az, amikor szalad vagy ugat álmában :-) :-) Imádom.

Mielőtt elfelejtem: az előző posztban mutattam a teraszponyvát, amiről mostanra bebizonyosodott, hogy tényleg tudja, amit vele kapcsolatban ígértek: a külső hőmérséklethez képest a legnagyobb hidegben is 5-7 fokkal jobb az idő a tornácon; amikor pedig süt a nap, a hőmérő akár 25 fokot is képes mutatni, pedig semmilyen fűtést nem tettünk.

Volt néhány szép pillanat is a Kalapuccában:

​Menet közben csináltam egy rózsaszín képkeretet is, direkt ehhez a kis Zichy Mihály heliogravűrhöz (más néven: heliográfia, fénykarc, fényvéset, fotolitográfia. Mélynyomású eljárás, 1880-tól használták, nyomóformája rézlemezre olvasztott aszfaltpor, majd arra felvitt pigmentkép. Képzőművészeti és minőségi reprodukciókhoz alkalmazták albumokban, folyóiratokban. A hozzáértők szerint a fotómechanikai sokszorosítás egyik legszebb módja.). 

​Természetesen született két újabb darab a tőlem már megszokott műanyag virágtartóból is, ezúttal természetesen a Karácsony jegyében, szintén ajándék gyanánt.

​Volt szerencsém átfesteni egy dúsan faragott tükröt is, ami egy jótékonysági árverésen kelt el (a képeket profi fotós kollégám, Vincze Bálint készítette). 

​Szintén jótékonysági célra készítettem ezt a két papírzsepi tartót:

És hogy milyen évem volt? Nagyon jó – mint ahogyan szerencsére az elmúlt pár évben is. Írhatnék ide egy csomó nagy ívű kifejezést meg orbitális bölcsességeket, de egyik sem tudná kifejezni  azt, amit érzek. Elégedett vagyok az életemmel. Irtó mélyről jutottam el oda, ahol most vagyok, rengeteg munka árán, aminek minden percét élveztem. Szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, és úgy élhetek, amit és ahogyan szeretnék. Az idei év fantasztikus, inspiráló embereket - talán mondhatom azt is, hogy barátokat - hozott az életembe, az új hobbimmal pedig megtaláltam az alkotásnak azt a módját, ami által kerek egész lettem.

Aki ismer, az tudja, hogy nagypofájú, erős akaratú ember vagyok, aki sokszor türelmetlen és indulatos, a tökéletesség örökös hajhásza. Mostanra (legalább egy kicsit) elnézőbb és higgadtabb lettem, és talán a módszereim is finomodtak kissé. Megtanultam meglátni a hibák szépségét, tisztelni a csendesség erejét, az egyszerűség hatalmát. Mindez persze nem tudatosan történt, egyszerűen az élet hozta így. Aki egy több mint százéves házban lakik és egy beagle-lel él együtt, annak valószínűleg nincs is más választása... :-).

Sokszor próbálok visszaemlékezni, hogy amikor anno elképzeltem, milyen leszek, ha majd nagy leszek, vajon olyannak terveztem-e magamat, mint amilyen most vagyok: hát nem tudom…  Az biztos, hogy rendkívül érdekes látni és megélni a saját változásunkat, és visszanézni magunk mögött hagyott önmagunkra. Kíváncsi vagyok nagyon, mit fog hozni, hova fog vinni ez az újabb év. Egyelőre nincs konkrét tervem (pedig eddig minden évre volt valami projektem, a szép fogaktól az úszástanuláson át a házépítésig…), most kivárom, milyen lapokat oszt nekem az élet.

9 nap múlva 46 leszek, ami irtó fura, mert semennyire nem tudom, milyennek kéne lenni ennyi idősen. Kezdem érteni, mi motiválhatja azokat, akik őszbe csavarodott fejjel  ezüst latex ruhában rohangálnak  a Szigeten : valószínűleg tényleg nem érzik (tehernek) a korukat. Legalább is lélekben biztosan nem. Néha rám is rám tör a lelkiismeret-furdalás: vajon nem kéne néha foglalkozni végre az éveim számával is? Mondjuk káromkodhatnék kevesebbet, lehetnék méltóságteljesebb, vezethetnék lassabban, áttérhetnék a búzafűlére, és esetleg elmehetnék paraffinos kézápolásra is… Aztán eszembe juttatom, hogy 20 éve van önkéntes nyugdíjbiztosításom és végrendeletem, így nagyjából megtettem, amit ebben a témában meg lehetett tenni: az idő fennmaradó részében  más, lényegesen értelmesebb témákkal kéne foglalkozni a lelkiismeretemnek. (A szerk.: Kedves Krisztina, ezzel a bekezdéssel a szükségesnél pont 806 karakterrel szenteltél többet a témának, mint kellett volna. Elég a béna szentimentalizmusból, Nyanya, tűnés festeni!!!)

Úgy illő, hogy végre – a mis helyett – legyen MÁS is: ma Joyce Maynard Függőség című könyvét szeretném figyelmetekbe ajánlani. Sok mindent olvastam az elmúlt hónapokban – jó részük sajnos vacaknak bizonyult -, ezt a könyvet azonban jó szívvel merem javasolni. Joyce Maynard régóta nagy kedvencem, és mindent olvastam tőle, ami (idehaza) eddig megjelent. Nem a Függőség a legjobb könyve (szerintem, hanem a Baby Love), de érdemes megpróbálkozni vele: lebilincselő szikársággal, érzelmi hullámoztatások és drámázás nélkül ábrázol egy teljesen hétköznapi, akár velünk is megtörténhető sztorit, amiben csupa „next door” karakter szerepel: rettentő tárgyilagos, már-már lakonikus az egész könyv; talán pont ettől letehetetlen.