Húsvét

Háztáji dolgaim hibernálódása alatt – és pihentetésül az elmúlt pár hét őrülete után – ma megint csupa nem fontos misMÁSsal foglalkozunk, először is természetesen a nyakunkon toporgó, megkerülhetetlen Húsvéttal.

Szégyen ide, tojást tojó nyúl oda, nekem ez az ünnep sajnos nem a kedvencem – és mint minden normális defektusnak, nyilván ennek is gyerekkori gyökerei vannak.

Mivel az utcánk a falu legvégén van, meglehetős távolságban a bakonyszombathelyi high life epicentrumától, mifelénk már csak a tökmindegycsakpialegyen ifjak jöttek – nagyjából négykézláb, lényegében a nap legvégén– locsolni, illetve a közelben lakó, Erdősor utcai illetékességű alkeszek, akiknek egyébként is egyetlen nagy bögrecsárda volt a falu vége.

Jó, persze, jöttek még kapatos nagybácsik imbolygó kerékpárokon (haladva, nem tolva!) és persze a sajnálatos családi udvariasságból (miszerint a már avítosabb, vagy kevésbé jól, pl. pattanásosra és nagyorrúra sikerült nőrokonokat is megilleti az ünnepen kötelező szánalom és büdöskölni) odapofozott/vonszolt uncsitesók is, akiket az ilyenkor kötelezően kiosztott pénzösszeg nyilván jobban motivált, mint a minden háznál beléjük tömött hatlapos-zserbó-dióskifli ellátmány és a halálosan unalmas szülői csevegések (...naigyámégegypohárralsógor-jóvannacsakazasszonymegnetuggya...).

Meg persze jöttek még azok a csak ritkán, vagy soha nem látott legénykék is, akik felül (vagy alul?) tudták múlni a mi szegénységünket is, és úgy járták végig a falut, ismeretlennél ismeretlenebb családokat, hogy számukra ez az út étkezési és bevételi forrás is volt (a pénzt a sarkon várakozó felnőttek persze rögvest elkobozták…).

Nem jöttek viszont a menő legények: nem jött akkoriban örökös szerelmem, Akolonicsdzsini, nem jött a Dákaiferi és persze nem jött a Kovácsdénes sem. Mondjuk ez utóbbi tökéletesen érthető, mert ő felettünk járt és tényleg szuper menő volt és idősebb lányokkal járt, meg mondjuk ezek a csajok szépek voltak és szintén menők… Bár ha jól emlékszem, a Nagyerikáékhoz, akivel először ellenségek voltunk – főleg én -, de aztán barátok lettünk, és aki pont osztálytárs volt velem világéletben, na, hozzájuk átment Bakonybánkra locsolni, pedig az nem is a mi falunk volt. Mondjuk Azerikának seggig érő haja volt, meg szép szeme, meg szája, meg volt lábszárra felkötős saruja is (amit nyilván én is eszkábáltam magamnak deszkából és madzagból, de ez nem volt jó konstrukció, így szivacsból és bálamadzagból csináltam meg újra, de sajna ez sem működött, mert a szivacs szétszakadt), és volt neki Balaton márkájú telitalpú papucsa ÉS szandálja is, pedig még csak általános iskolások voltunk. Ja és volt melle is, ami a saru és a Balaton lábbelik mellett aztán tényleg brutál igazságtalan dolog volt.

Hát nagyjából ezért nem szeretem a Húsvétot, és amióta csak tehetem, mindig menekülőre fogom. Ezt a szokást a családom is átvette pár éve, így mostanság együtt menekülünk a Húsvét elől (persze némi főtt füstölt húsárut és vagy kétezer darab főtt tojást meg újhagymát mindig viszünk magunkkal a menekülésre…). Menekülni pedig azért muszáj, mert a nemmegyünkkihiábacsengetnekésrázzákakiskaput megoldás sajnos viszonylag gyorsan becsődölt…).

Ha viszont Húsvét, akkor persze kötelező a tojás, illetve a tojás-díszítés (mert az, ami manapság a tojásokkal történik, messze túlmutat a festés fogalmán.).

A dekupázsolt tojás annyira trivialitás, hogy először nem is akartam ilyet mutatni, de aztán megtaláltam A Kicsiház bloggerének Herendi stílusú tojásait, amik tényleg nagyon ízlésesek és a legrosszabb indulattal sem lehet rájuk fogni, hogy giccsesek volnának. 

Szerencsére nagy szerelmem, a cement is remekül alkalmas dekortojás készítésre:

És ha már műtojások: naná, hogy műgyantából szuperszépeket lehet csinálni:

​Otthonkommandó Ditta is összegyűjtött egy csomó tojásfestési tippet, nekem ezek közül a dekortapaszos a kedvencem:

Merci és Ancsa idén farmerkékkel márványozott, mégpedig temperával:

(Őket egyébként újfent szeretném figyelmetekbe ajánlani, mert remek stílusban írnak és szuperjó képeket csinálnak – arról már nem is beszélve, hogy természetesen saját maguk készítik a tárgyaik jelentős részét és remek jó sztájlisztok is…).

A Napi Boldogság blogon a türkiz-arany tojásokat imádom:

A legelvetemültebbek akár egy speciálisan ezt a célt szolgáló robottal is elvégeztethetik a pingálás tényleg botrányosan fáradalmas és megterhelő munkáját:

A borzalmastól a bravúrosig terjedő tojásdekorálási tengelyen nekem idén a fém(hatású bevonatok) és a beton az, amit tetszik – hát ennyit a hagyományokról.

És akkor tényleg a téma lezárásaként: mint szinte minden, a tojáshéj is lehet konténer egy minikert számára:

Amiről még nagyon gyorsan beszélnünk kell, az a „mit lehet kezdeni egy ablakkal, főleg ha van neki jócskán mélysége is, vagy épp totálisan nem nyitható?” témaköre.

​Nos, aki van annyira szerencsés, hogy az ablakfülkéjét a Jóisten meglehetősre méretezte (vagy a seggét olyan kicsire, hogy elférjen a meglévő ablakpárkányon), az nyugodtan alakítsa ki olvasó zugnak az ablakát.

Aki nem tartozik a fenti körbe, az még mindig tehet polcokat az ablakába, vagy lógathat bele mindenféle holmikat, mondjuk növényzetet.

A jó nagy ablakfülke praktikus társa a jó kicsi ajtónyílás, amit vagy az ajtó leakasztásával és további nélkülözésével (jobbik megoldás), vagy harmonikaajtóval  oldanak meg (hát, én ennek nem vagyok annyira nagy híve, bár tudom, hogy néha valóban nincs megoldási lehetőség…).

Pedig hát itt van nekünk a lengőajtó – lásd még: pincérajtó, western-ajtó – ami szerintem sokkal ajtóbb képet mutat, mint mondjuk a harmonika-ajtó, és az elkészítése sem egetverő, hiszen a szükséges zsanér pár ezer forintért megvásárolható.
​
Ha van egy pincuri helyiségünk – mondjuk egy kamra vagy a mellékes -, egy kétszárnyú lengőajtóval minimalizálni lehet az ajtónyitás helyigényét, ugyanakkor biztosítani tudjuk az állandó takarást. Ha pedig még tovább akarjuk édesíteni a mézet (Pakson tanultam ezt a kifejezést!!!), akkor a lengőszárnyakat is kettéoszthatjuk, mint a spalettákat szokás. Tadaaaammmmm…

Végezetül már csak egy kérés: lécci ne vegyetek élő nyulat Húsvétra ajándékba, ha amúgy nem gondoljátok komolyan a dolgot (mert a nyúlhoz nagyon lehet kötődni, viszont - és ezt is tapasztalatból mondom - előszeretettel szarja le a férfi moher pulóvereket és rágja le a távirányítóról a prímszám nyomógombokat… A nyúlnak továbbá változatos műsorigénye van a tévén, lehetőség szerint színvonalas zenei és hírcsatornák iránt, továbbá a táplálása is erősen speciális, amelyben a Túró Rudi meglepően nagy szerepet tud játszani. Mivel az Állatkertben minden évben nagy nyúlsimogatási lehetőség van, meg persze örökbe is lehet fogadni a tapsikat, szerintem inkább válasszátok ezt…).