Aki ismer, vagy olvassa ezt a blogot, talán elhiszi nekem, hogy az álmodozás számomra alapvetően nem jelent gondot. De most válságba kerültem, álmodozási válságba: egyszerűen nem boldogulok a konyhával… Pedig ez lesz a legfontosabb helyiség a házban. Mivel úgy nagyjából hatévesen, ahogy felértem a gáztűzhelyt, elkezdtem főzni tanulni, volt néhány évtizedem arra, hogy szerezzek némi tapasztalatot a konyhát illetően. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a gáztűzhely anno palackos gázzal működött, amit hatévesen tudni kellett ám kezelni ahhoz, hogy a tényleges főzés elkezdődhessen…). Egész eddigi életemben főztem, és mindig is fogok főzni, mert imádom. Megnyugtat, lehetőséget ad a kísérletezésre, az önmegvalósításra – és nem mellesleg biztosítja a szükséges napi tápanyag-bevitelt is. És ha már kísérletezés: még nem voltam tízéves, amikor az öcsémmel egy nap meg akartuk lepni munkából hazatérő szüleinket, ezért vacsorát készítettünk nekik: rántott májkrémet… Hát igen. Nem volt egy Bocuse d ’Or kategóriájú fogás, az biztos… De mert finoman szólva sem voltunk tehetősek (talán a tisztes szegénység a legjobb kifejezés az akkori életünkre), ráadásul a 70-es évek végén vagyunk egy picurka faluban, rettentő találékonynak éreztük magunkat a tesómmal, hogy a rendelkezésünkre álló szinte semmiből vacsorát rittyentettünk anyáéknak. (A recept egyébként ennyi: a májkrémet hűtőbe tettük – hol voltak még a fagyasztók… -, hogy megdermedjen, majd mindkét végén felnyitottuk a dobozt, és egy darabban kinyomtuk belőle a tartalmát, amit kb. 1,5 centi széles karikákra vágtunk. Bepaníroztuk, forró zsírban (mert hogy a disznóvágás során finomított napraforgó étolaj nem keletkezik, ugyebár) kisütöttük és rizst főztünk hozzá (nyilván nem előgőzölt zacskós rizst, mert az még nem létezett, hanem a szemenként kiválogatós-hétszerátmosós-zsírban megpirítós-majd vízzel felöntős és kevergetős változatot…). Ilyen előzmények után meglehetős nagy pofára esés volt a főiskola első évében annak megtapasztalása, hogy a főzéstudás „olyan közönséges…” és „...undi…”. Ma, a főzőiskolák és gasztroblogok, meg lakáséttermek és a Yumber virágkorában talán vicces ilyet hallani – anno simán csak ijesztő volt. Nem nagyon tudtam felfogni, hogy mitől ér kevesebbet az olyan ember (na jó, nő), aki tud valamit (amit mások esetleg nem) – de hát akkor ez volt a menő a főiskolán. Meg a nyári csizma, meg a homlokpánt meg a Mystic rúzs, meg a tanulás melletti/helyetti kurválkodás (hú, ez micsoda anakronisztikus kifejezés… használja ezt még valaki?). Mi, butuska és rosszul öltözött vidéki lányok csak tátottuk a szánkat ezekre a menő, minden este más drága (=nyugati) kocsival hazahozott csajokra, akik rettentően lenéztek bennünket, mert hétvégente zöldborsós pulykanyak-pörköltet főztünk a kolesz közös konyhájában. Hogy a madamoknak végül lett-e diplomájuk, igazából sosem derült ki: nekünk minden esetre igen (többünknek több is), és egyszer aztán eljött az az idő is, amikor végre dicsőség (de legalább is normális dolog) lett, hogy tudunk főzni. Mivel elég sok időt töltöttem eddig elég sokféle konyhában, volt lehetőségem rájönni néhány dologra, amit a drímkicsönben biztosan nem szeretnék. Nem szeretnék homlok magasságban elhelyezett szagelszívót, mert rendszeresen beleverem a fejem. Nem szeretnék fejtető magasságban elhelyezett beépített mikrót, mert elég sz@r, amikor a forró üvegtálból az ember fejére zúdul a még forróbb leves. Nem szeretnék fej feletti magasságban elhelyezett polcokat, mert ami oda kerül, az számomra olyan, mintha nem is létezne. Nem szeretnék műanyag(bevonatú) munkalapot, mert az edények általában sokkal égetőbbek, mint hogy legyen időm alátét után turkálni, a kezem pedig már nem azbesztből van (bár régen puszta kézzel is kivettem a forró olajból a krumplis pogácsát…). Amit viszont nagyon-nagyon szeretnék a konyhámban: rengeteg tároló helyet; pultba épített szemétledobót; akkora mosogatót, hogy abban – legalább átlósan – elférjen egy sütőtálca vagy tepsi is; indukciós főzőlapot; villanysütőt; és nem utolsó sorban: sok-sok-sok konnektort. Ja és persze sok világítást. Meg egy hatalmas és masszív fa vágódeszkát. Meg persze mosogatógépet, ami hely hiányában nekem sokáig nem volt, viszont amióta van… Igen ám, de mindezen álmokat úgy kéne megvalósítani, hogy az ki is nézzen valahogy… Mivel még mindig a provence-i és az industrial tengelyen vagyunk, elég hülyén fog például kinézni a pultba épített indukciós sütőlap… Ha csak nem úgy csináltatom meg, hogy lesüllyesztik a főzőlapot a pult alá: ehhez viszont a munkapult lapjának valahogyan mozgathatónak kell lenni. A mozgathatóság viszont helyigényes, így ezen még sokat kell gondolkodnom. Az is eszembe jutott, hogy nem beépített főzőlapom lesz: mert hogy sokszor van bajom azzal, hogy amikor négy nagy edényben akarok főzni, azok egyszerűen nem férnek el egymás mellett. (Biztos nem vagyok egyedül azzal, hogy néha rám jön a csülkös bableves-főzés, és olyankor hirtelen készítek vagy ezer litert belőle… És ezzel egyidejűleg valamiért 500 liter csirke-curryt is csinálok, meg 100 kiló főtt rizst és a biztonság kedvéért néhány tucat palacsintát is…). Lehet, hogy elég lenne, ha vennék 4 db egyedényes indukciós „rezsó”-t (igen, kérem, már ilyen is van…), és mindig annyit használnék – egymástól akár jó távol is –, ahány éppen kell. Hogy miért vagyok ennyire beleszerelmesedve az indukciós lapba, ahelyett, hogy rárepülnék egy meseszép SMEG Cortina Colonial gáztűzhelyre? Hát mert az indukciós lap JÓ. Nagggyyyon jó. Sokkal-sokkal gyorsabb, mint akár a gáz, akár a kerámia főzőlap és sokkal jobban is szabályozható. De ami a legjobb, hogy nem bír rásülni semmi, mert az indukciós lap felülete sokkal kevésbé melegszik át, mint pl. a kerámialap (mondjuk a maradék hő is lényegesen kevesebb, de ezt meg lehet szokni), ezért biztonságosabb is. Én egyszerűen imádom! És mert mostanra minden edényem indukciós lett, úgy vagyok vele, hogy megtartom ezeket is, meg a remek indukciós főzési élményt is. (Amúgy a SMEG-nek sajnos van indukciós lapja, de szerintem piszok drága…Meg a sütője is… Szóval ezt elég gyorsan elengedtem). Azt is nagyon utálom – és ez a mostani konyhámban is így van sajnos –, hogy a napi/gyakori használatú elektricskák, úgyis mint kenyérpirító, vízforraló, kávéfőző, gyümölcsprés, turmixgép, stb. a pulton vannak és persze foglalják az amúgy is alig elég helyet. A mellettük meghúzódó kábelerdőről már nem is beszélek. Az álomkonyhában ezek a dolgok mind megvannak, mégpedig azonnali használatra kész, tehát áram alatti állapotban, de nem látszanak. Hogy a fenébe lehet mindezt megoldani egy alapvetően rusztikusnak szánt konyhában, ahol nem igazán szeretnék szekrénysort, de legalább is felső szekrényeket…??? Momentán egyetlen megoldást látok, mégpedig egy olyan, egész falat betöltő beépített szekrényt, aminek csupán két nagy ajtaja van, az is ebből a külső sínen guruló pajta ajtó fajtából. (Magyarán kell egy csomó polc, amit eltakarunk két nagy ajtóval, amikor a konyha nincs használatban.). A káoszt fokozandó imádnám, ha lenne végre egy konyhaszigetem is, amit körbe lehet járni, egyik oldalán le lehet ülni reggelizni, tele van tároló helyekkel, jó nagy a munkafelülete, de persze itt van a mosogató is… Meg talán a pultba épített szemetes is. Az már tényleg csak hab lenne a tortán, ha a sziget nem csak lenne, de újrahasznosított anyagokból készülhetne, vagy mondjuk betonból… Nagyon nem boldogulok a szagelszívó témával sem. A kifejezetten rusztikusnak szánt szagelszívók nem igazán tetszenek, olyat viszont eddig nem találtam, ami tetszett volna. Igazából beérném egy cső vagy téglatest alakú formával, ami persze a fejem FELETT van, és jó erősen szagelszív. Nagy kérdés a (kombinált) hűtő is: szabadon álló vagy beépített legyen? Mivel a hűtőt elég gyakran nyitogatja az ember, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne belerejteni az eltolható pajtaajtós konglomerátumba. Viszont a tolóajtóknak oldalt mindig kell egy falfelület, amire rácsúsznak, szóval ide nem tehetem a hűtőt, hiszen ha a tolóajtó előtte van, akkor nem lehet kinyitni… Lehet, hogy a hűtő fogja meghackelni a tolóajtós elképzelésemet??? És ha végül majd nem rejtem el a hűtőt, akkor milyen is legyen szegény? Az inox hűtőket – és úgy egyáltalán: mindent, ami inox – egy életre megutáltam. A speciális inox tisztítószer hatástalan, az ujjlenyomatokat és a tisztítószeres törlés nyomait csak órákig tartó csiszálással lehet eltüntetni, ha pedig valami megkarcolja, az egy életre ott marad és persze látszik is. Szóval éljen a zománc… Nnna. Mivel ez a konyha-projekt momentán ezer sebből vérzik, nem is hergelem magam vele tovább. (Mondjuk annyi hozadéka azért volt ennek a mai gondolatformábaöntésnek, hogy a henger/téglatest formájú szagelszívó ötlete agyba került… Valószínűleg ezen a vonalon fogok tovább keresgélni.).
A mai MÁSban az egyik legkedvencebb rendezőm, Guy Ritchie legutóbbi filmjét, „Az U.N.C.L.E. embere” címűt szeretném megnézésre ajánlani – bár azt előre kell bocsátanom, hogy nem ez lesz a legnagyobb filmélményetek. Én viszont, bevallom őszintén, rettentő elfogult vagyok Guy Ritchie-vel szemben (mert első két filmje - A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső; Blöff - szerintem akkorát ütött, hogy a Pulp fiction adta a másikat; vájtszemű ítészek persze nyugodtan vitatkozzanak a véleményemmel), így minden filmjének úgy indulok neki, hogy tuti jó lesz, hiszen Guy Ritcie rendezte… Nos, ez a ma ajánlott film végül is jó volt: arra a kb. másfél órára, amíg tartott. Legnagyobb bánatomra nulla darab Jason Statham és Vinnie Jones volt a filmben (pedig őket lényegében Guy Ritcie adta a világnak), jó sokszor elhangzott viszont a Teller Professzor név, amit mi, paksiak eléggé szeretünk, de legalább is szoktuk tudni, kiről van szó. (A sztori amúgy ölég sablonos, ne lepődjön meg senki, ha déja vu érzése lesz…). Ha borban kéne megtenni az összehasonlítást, akkor olyan volt ez a film GR első két rendezésével szemben, mint egy tavalyi balatoni rosé egy szekszárdi csúcs vörössel szemben. Ihatónak iható, de emlékezni nem fogunk rá. Viszont a UPC filmtárban most elérhető, és ha igazak a reklámok, akkor decemberben lényegében ingyen…
0 Comments
|
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|