Mikulás-bejárat: ezt jól benéztem

Egészen méretes pofáraesés alanya lettem a kandalló téma kapcsán; ahhoz képest ugyanis, hogy nagyjából két órányi, legnagyobb részt a Pinteresten töltött képkereséssel gondoltam elintézni ezt a témát, immáron lassan egy hete kínlódom a dologgal… De meg is érdemlem, mert minek kezdek el olvasni. Középeszű szőke nőhöz illő módon tényleg maradnom kellett volna a képkeresésnél, a természettudományokkal ráértem volna egy év múlva is foglalkozni… Amikor persze már túl késő lett volna, az igaz: viszont hőtannal vacakolni Karácsony előtt, na, az sem egy gusztusos dolog.

A házzal kapcsolatos igénylistán első perctől szerepel a kandalló, Építész Úrnak hála pedig a nappaliban helyet is kap majd. (Mondjuk ennek a beavatkozásnak a kemence sajnos áldozatul fog esni, de lehet, hogy nem teljesen…).

Az inspiráció-keresést természetesen Franciáéknál kezdtem, de mivel egy magára valamit is adó provence-i kandalló nyitott tűzteres, ezt az irányt vérző szívvel elvetettem… brühühü. (Na nem, mintha ekkor még olyan sok fogalmam lett volna arról, hogy a nyitott tűzteres kandalló fűtési hatásfoka alacsonyabb, mint a zárt tűzteresé… Inkább biztonsági megfontolások vezettek, amikor arra jutottam, hogy nem kockáztatnám a kipattanó szikra, nagyobb mennyiségű füst és a direktben kiáramló forró levegő által okozható problémák bekövetkezését.).
​
Szóval ilyen az a kandalló, amilyenem nekem nem lesz:

​Aztán kerestem az industrial vonulatba illeszkedő kandallót is, és persze megint olyat találtam, amitől sírni tudnék, annyira durván jó:

Na, valahol itt jött el a pillanat, hogy belefutottam egy weboldalba, ahol az ilyen kandalló-hülyéknek próbálnak rendet tenni a fejében, mint én vagyok. Az első kérdések egyike, hogyaszongya, hőközlő vagy hőszigetelő burkolattal szeretné a beruházást, Kisnaccsád…? Háááát… Én a magam részéről el tudok tekinteni tőle, hogy a kandalló felolvassa a híreket és hátat is mosson… Nekem elég, ha jól néz ki és tüzet lehet gyújtani benne… Ja, hogy ez ennyire nem eccerű… Az klassz.

Biztos, ami biztos, menet közben Építész Úr, A Drága is volt olyan kedves elejteni egy gondolatpöttyöt arról, hogy ő bizony beleszámolja majd a kandallót a ház teljes fűtési matematikájába, innentől fogva pedig itt dübörög a felelősség a fejem felett, hogy a kandalló (továbbiakban inkább kályha) ne csak szép legyen, de valami teljesítményt is tudjon produkálni…

Mint azt meg kellet tudjam, a kandallónál a cserépkályhának sokkal jobb a hatékonysága, mert hogy jobb hírolvasó és hőközlő, mint a K& A LLÓ. A kettőjük szerelméből született öszvér a csempekandalló, aki pedig  még a felmenőknél is sokkal jobban közöl... Hááát... Nem tudom. Barátkoznom kell. Végül is egészen egészen normálisakat/vállalhatóakat is sikerült találni, főleg hogy már nem csak fényes máz létezik, hanem van szép matt is.

​Egy ilyen finomabb kiképzésű darab akár a nappali ékszere is lehetne és érdekes kontrasztot mutatna pl. a tervezett cementpadlóval és -fallal.

Vagy azt is lehetne, hogy egy díszesebb, franciásabb környezetbe egy nagyon-nagyon egyszerű vonalvezetésű kályha kerül:

Ha esetleg mégsem tudnám legyőzni a cserépkályha iránti fenntartásaimat, menekülőút gyanánt elindulhatok a téglakályhák irányába. Ez talán lehetőség lenne arra is, hogy újrahasznosítsuk a szegény kis halálraítélt – egyébként téglából épített – kemencét, és végre méltó helyre kerüljön az a néhány tucat régi billogos bontott tégla is, amit apukám egy korábbi projektem kedvéért beszerzett.

​A téglakályha azért sem tűnik hülyeségnek, mert lehet bele tenni sütődobozt is, vagyis a kályha lényegében sütőkemenceként is használható. Ezzel a megoldással csak annyi bajom van, hogy bár rusztikusnak rusztikus, de sajnos nem úgy, ahogy azt én szeretném… Hiányzik belőle a sikk, a szellemesség… Persze ha találnék egy kellőképp bevállalós és tehetséges kályhaépítőt, aki ért a hőközléshez meg a vakoláshoz is, akkor talán lehetne egy ipari stílusú téglakályha-kandallóm…

Legendásan alacsony (de tényleg… 70/90, 60/100, ezek a leggyakrabban mért értékek…) vérnyomásom akkor kezdett felmenni, amikor a sok-sok hőtani okosság közepette bekerült a képbe a tömegkályha fogalma is.

Egyszerű kommunikációs vagyok, ha a szóból nem értek, próbálok a képből, de ezúttal csődöt mondtam: a téglakályha és a tömegkályha az összesmindegyik fotón teljesentökreugyanúgy néz ki. F.sza.

Ahhoz képest, hogy tényleg nincs látható különbség közöttük, a neten azért megy a szakmai elhatárolósdi, viszont ember legyen a talpán, aki egy ilyen mondás alapján sutba vágja az addigi fűtésötletét, csak hogy rámozdulhasson egy tömegkályhára:

„Általában azokat a fatüzelésű, adott helyszínen, egyedileg épített berendezéseket nevezzük így, amelyek tömör tégla köpenyfallal és ettől többé-kevésbé független samott tűztérrel, maggal rendelkeznek. Lehet egy- és kéthéjú kivitelű, a téglák lehetnek élükre állítva vagy fektetve, leginkább a vakolatlan kivitel megszokott. Szűkebb értelemben a finn és dán kamrás, ellenáramú kályhákat sorolhatjuk ide (lásd: Lars Helbro munkássága). Kezdetben és eredetileg olyan északi tájakon épültek, ahol inkább könnyűszerkezetes házak (faház) fűtését kellett megoldani. Olyan berendezésre volt szükség, amelyik nagy tömegével hosszú időn keresztül tudta pótolni a főfalak gyengébb hőtároló kapacitását. A kályha tömege (~2—5t) jóval meghaladja egy középnehéz építésű csempekályha tömegét. A nagyobb felhasznált tömeg, azaz anyagmennyiség, nagyobb hőtároló kapacitást jelent hosszabb felfűtési idő mellett. Az ilyen felfűtött kályha felületének hőmérséklete alacsonyabb, mint a cserépkályhánál megszokott, a hőleadás viszont hosszabb.” (Forrás: Kályhakuckó)

A stroke akkor tette teljesen taccsra az agyamat, amikor valamelyik bölcsességforrása weboldalon leírták azt a szót is, hogy pórusbeton falazat. Mármint kályhával kapcsolatban. Hát komolyan nem akarom elhinni, hogy TÉNYLEG atomfizikusnak kell lenni egy házépítéshez…???  

De persze valószínűleg én vagyok a hülye, hogy minden lehetséges alternatívát ismerni akarok, és meg is akarom őket érteni, tanulni… Mi a fenének? Azért vannak a szakemberek, hogy megcsinálják, amit kell. Én pedig csak odabillegek majd hozzájuk ezzel a fotóval, és szépen elmesélem, hogy azt szeretném, hogy bontott kemencéből legyenek kedvesek építeni nekem egy ilyet, keressenek olyan vakolatot és festéket, aminek jó a hőközlő képessége és oldják meg, hogy valahol gyártsanak egy ilyen ajtót. …Nnna.

​És ha mindez nagyon nem megy, akkor egész egyszerűen veszek majd egy ilyen kályhát, és kész.

​Ha már álomkandallóval kezdtem, a végére szintén egy  álomkályhát teszek.

Erre a nagy izgalomra nem is tudok jobb nyugtatót elképzelni, mint az egyik kedvenc édességemet, a cigánygombócot (70-es évekbeli szakácskönyvekben feltűnik még ördögpirula néven is).

A cigánygombóc lényegében a tejbegríz desszertté avanzsált változata, és még azok számára is fogyaszthatóvá teszi ezt az ételt, akik már általános iskola harmadik osztályban megundorodtak a napközis menzán a tányér közepébe placcsantott, a takony és a csiríz között megállapodott valamitől, amire pont csak annyi, a kakaót maximálisan nélkülöző szórás került, hogy az íze ugyan nem lett jobb, viszont kicsi összekevergetés után kifejezetten gusztustalan bármit lehetett előidézni vele.

​Az oviban, ahová sokak örömére én viszonylag keveset jártam csak, az öcsém és a Majorbalázs legkedvencebb foglalatosságainak egyike pont ez volt: összefutyurkázni a tejbegrízt és a kakaót, majd jól otthagyni az egészet.
A Majorbalázs amúgy az orvos fia volt, szóval komoly potentátnak számított már a középső csoportban is, mindezek mellett ő volt az öcsém legjobb barátja. Ez a barátság nem csupán a tejbegríz kortárs művészeti absztrakcióként való megközelítésében nyilvánult meg, de abban is, hogy amikor egyszer nagyobb nyilvánosság előtt megkérdezték a Majorbalázst, hogy akkor mileszelhanagyleszelkisbalázs?, a gyerek simán bemondta, hogy betörő, az Iványirobival...

Ezek után igazából senki nem lepődött meg, amikor alig néhány év múltán, még alsó tagozatos korukban Majorbalázs világgá ment. Naná, hogy hozzánk, a falu végére, az Erdősor utcába. Ami az orvosék faluközepi házához képest jó három és fél kilométeres távolság volt, egy nem gyenge dombon felfelé, közvilágítás és lakóházak nélkül, vagyis Majorbalázs és az ő világszép kempingbiciklije tényleg nagy utat tettek meg. Dátumilag amúgy a 70-es évek második felében járunk, amikor nem csak mobil nem volt, de telefon sem… Pontosabban az orvoséknál nyilván volt, meg a tanácson, meg a pártirodán, meg a suliban, a TSZ-irodán és talán a papnál is, de nagyjából ennyi. És nem volt kocsink sem, így a világgájövésmenés első egy-két órájában drága szüleink megpróbálták meggyőzni a gyereket, hogy mégis csak haza kéne menni, meg hogy anya és apa már biztosan aggódnak…

Majorbalázs azonban tudta a frankót, miszerint kicsit sem aggódik utána senki (anyu-apu orvos, rendelnek valahol, dadus rövidet lát és hall), úgy hogy fogta magát, és saját maga által összepakolt motyójával (létfontosságú Hahota újságok, egy-két játék, némi édesség, pár színes ceruza, elemlámpa) egyetemben beköltözött a szobánkba, nekiadta az öcsémnek a fullos bringát, kért egy kis kaját, mert hát megéhezett ebben a nagy világgámenésben, és úgy, ahogy volt, máris jól érezte magát nálunk (amit mondjuk nem csodálok, mert az ő világához képest nálunk olyan egzotikumok is voltak, mint kukoricagóré, persze egerekkel, trágyadomb, nyulak, pottyantós budi, tyúkok, disznók, a kertben mindenféle növények...)

Apámnak végül nem volt más választása, mint elbiciklizni a dokiékhoz, szólni, hogy Kisbalázs nálunk van, ne aggódjanak (nem aggódtak… észre sem vették, hogy lelécelt…).

A doki végül valamikor este jött a gyerekért a szolgálati Trabival, és persze vitte a fullos kempingbringát is. A megszökési fiaskó ellenére a barátság eléggé hosszú életű volt, és kitartott egészen az általános iskola végéig.
​
Na és hogy végre a cigánygombóc receptjét is kinyögjem: főzz olyan kemény tejbegrízt, amilyet csak lehet! Ez 1 liter tej esetén legalább 1, de inkább 1,5 bögre (háromdecis bögre…) grízt jelent, amit a szokott módon készítünk el. Én a cukrot a legvégén, amikor már lekapcsoltam a tűzhelyt, akkor szoktam beletenni, így esélye sincs leégni a cuccnak. Aki a hagyományos tejbegríz-ízt szeretné feljavítani még valamivel, az tegyen a még meleg anyagba vaníliát, esetleg fahéjat, vagy előre beáztatott mazsolát, kandírozott narancshéjat. Meg kell várni, amíg a massza jó alaposan megdermed/megkeményedik – de azért még egy kicsit langyos. Ekkor bele kell ütni 2 egész tojást, és kézzel (igen, kézzel… dzsuvás lesz a kezed, de majd lemosod. vagy találsz valakit, aki lenyalogatja…) bele kell dolgozni. A jól eldolgozott masszából kisebb marékra való darabokat veszünk ki, pogácsára lapogatjuk, majd többször átforgatjuk zsemlemorzsában (a pankó sem kizáró ok). A panírozott pogácsákat forró olajban – amely kb. félmagasságig kell ellepje a pogácsát – aranybarnára sütjük, az olajból kivéve pedig porcukorral elkevert kakaóporba forgatjuk (többször is, hogy a bevonatnak legyen vastagsága). És ezzel el is készültünk. Lehet hidegen vagy melegen, kanállal vagy villával fogyasztani: egy a lényeg, hogy jó sok készüljön belőle, mert gyorsan fogy… Jó étvágyat kívánok!