Ezúton is elnézést kérek minden jó ízlésű olvasómtól, aki tegnap óta esetleg sugárbanhányásnak örvend: a hülye lány jól egybepakolta a hosszú hetek sok-sok munkájával a fejébe belekerült katyvaszt: és lőn belőle egy sokkal nagyobb, viszont ordenáré káosz, mint annak előtte volt. Amikor ma végre összeállítottam az első moodboard-ot, hogy egyben lássam a fejemben tobzódó kis kedvenceimet, nagyon csúnyán el kellett szégyellnem magam: ekkora katasztrófát még sohasenem láttam és csináltam, pedig állítólag utóbbiban nem is vagyok annyira rossz. Mutatom, mi az, amire mostantól tekintsetek úgy, mint a NEM SZABAD/TILOS/KÍNOS/BOTRÁNYOS iskolapéldájára: mert ezt hívják úgy, hogy TOO MUCH. Aki esetleg színtévesztő és/vagy dizájn-rezisztens, súlyosabb esetben gyógyíthatatlanul mérnök mentalitású személyiség lenne, annak mondom is, hogy mi a gáz: a képen nem az a baj, hogy egymásra dobáltam a tárgyakat, és azok kicsit sem méretarányosak (mert ez ugyebár egy szubjektív kollázs), hanem az, hogy túl sok hangsúlyos elem van, márpedig egy helyiségben ugyebár egy ún. fókuszpont az egészséges. Minden más, az adott térben megjelenő tárgynak/dolognak pedig valamilyen módon kapcsolatban kell lennie ezzel a fókuszponttal, akár úgy, hogy kiegészítik egymást, akár úgy, hogy kontrasztot teremtenek egymásnak. Aki szakképzett belsőszépítész vagy térépítő, az legyen szíves ne röhögjön túl hangosan azon, amit most írtam, mert egyrészt fel fog ébredni a család, másrészt a primitív megfogalmazás saját tapasztalaton alapul, maximálisan nélkülözve minden tudományos/szakmai információt. Igen, tudom, rengeteg szakirodalom van lakberendezés témában, meg online tanfolyamok is, de én most nem érek rá ezeket olvasni, mert lakberendeznem kell… Újrakezdtem az egészet, immáron moodboard-szinten gondolkodva, és egyelőre ezt a három változatot sikerült összehoznom. 1. Fókuszpont: a fa mosdótál Ez itt egy cseppet szecessziósra sikerült, de valamiért a faanyag mintázata engem erre inspirált. Nincs nagy truváj vagy bátorság ebben az elgondolásban, ezért is tekintek rá úgy, mint afféle biztonsági megoldásra. 2. A klasszikus Igazából ez is egy biztonságos megoldás, ahol a szaniterek ihlették a körítést. Ebben a koncepcióban már nem fa mosdótál szerepel, hanem a WC stílusához illő (pultra ültetett) mosdótál. És akkor jöjjön az aktuális kedvencem! 3. Papagájosos Ez a megoldás egyértelműen a tapéta dominanciájáról szól, holott elvileg ugye viszonylag kis felületre kerül majd: viszont imádom a bujaságát! A burkolatok nem változtak, a szaniterek nagyon letisztultak, a mosdópult egy fekete (akár fém) konzolasztal (bár ide jöhet majd a Singer-láb + fekete pultlap megoldás is), a lámpa beton (a terv elbírja egyébként a biztonsági játék tervben használt érdekes réz csillárt is), a szőnyeg fröcskölt, cement hatású. Még az sem kizárt, hogy kevésbé élénk színű anyagokból akár a fa mosdótál is beférhetne ide... Majd holnap csinálok erre a tervre még néhány alváltozatot.
Ja, amúgy a moodboardokat a Polyvore-on készítettem (írtam már korábban arról, hogy egy időben öltözékterveket készítettem ezen a felületen, így én régi motorosnak számítok itt), ha valakit esetleg érdekel, hogyan kell ezt csinálni, nézze meg a Kicsi Ház bloggerének témába vágó írását. A mai MÁSt szerencsétekre megint kihagyom, mert nem találtam hülyevagyokdenagyon témájú dalokat (illetve persze vannak ilyenek, de azok mind a lávmitender témakörben dolgozzák fel a hülyeséget, ízlésügyi balfogásokat egyelőre senki nem zenésített meg...).
0 Comments
Nem szeretném tovább halogatni a fejemben lévő fürdőügyi zűrzavar kezelését, ezért megírom ezt a bejegyzést, mert így talán rendet tudok vágni a saját káoszomban – előtte azonban gyorsan elmesélem, hogy épp egy hete járt nálam példaképem, Otthonkommandó Krivarics Ditta, aki nem csak zseniális otthonvarázsló és rendkívül népszerű térszépészeti blogger, de a „Régiből újat” (természetesen bútorfestésről szóló) című könyv elkövetője is. Dittát belsőépítészeti/lakberendezési konzultációra kértem fel, és reményeim szerint ez a jövőben is folytatódik majd: abban maradtunk ugyanis, hogy időről-időre átnézi az elképzeléseimet és segít, ha elrontok vagy nem tudok megoldani valamit. A Dittával való találkozás csak megerősített abban, hogy hallgassak természetes vágyaimra, és a korábbiaknál sokkal nagyobb mértékben engedjek teret az ipari stílus iránti vonzalmamnak. Ligetvári Zseni Istvánnak köszönhetően egy modern-régi házam lesz, így a lakberendezés is viselni fogja magán a kettősség jegyeit, az új jelszó tehát: INDUSTRIAL FRENCH ECLECTIC. És akkor kezdjünk is dolgozni. Ennek első lépéseként rögzítem a saját fejemben, hogy 2 db fürdő lesz a házban (vagyis ne csak a földszintivel foglalkozzak) és a vendégeknek szánt WC-ről se felejtkezzek el (ergo legalább 2, de inkább 3 bejegyzés várható…). És talán nem ártana hozzácsapni ehhez a cucchoz a háztartási helyiséget sem, ami ugyebár egy légtérben lesz majd a földszinti fürdővel. (Lehet, hogy nem ártana, de most akkor is csak magával a fürdővel foglalkozom, amit pirossal körbe is jelöltem az alaprajzon.) Aztán rögzítem azt is, hogy az eredeti kétállásos mosdó + zuhany + önálló kád koncepciót a józan ész – amely felfedezte, hogy a WC és a bidé bizony kimaradt a fürdőből – némiképp átalakította, így már csak egy mosdó lesz a földszinti fürdőben, és a fürdőkád egyben zuhanyzó is lesz. Néhány, a fürdővel kapcsolatos dolog már elég régen eldőlt, ilyen pl. a fa mosdótál is. A fa mosdótálakat eredetileg egy beton pultra terveztem ráültetni, most viszont már csak 125 cm helyem lesz a mosdó számára, így nem biztos, hogy érdemes lesz zsaluzással meg betonozással vacakolni… Talán megfelelő lehet egy kevésbé végleges, a jövőbeli átalakítások lehetőségét jobban biztosító pult, például egy asztal(ka). A Singer varrógépasztal, illetve annak lába triviális megoldásnak tűnik, számos szép példát lehet találni ezek mosdópultként való használatára. Nekem annyit biztosan muszáj lesz korrigálnom ezen a megoldáson, hogy a fa mosdótál szépségét kihangsúlyozandó fekete vagy szürke (esetleg fém színű) pultlapot kell használjak. Sajnos őrületes vonzalmat érzek a kecses lábú konzolasztalok, illetve az art deco/art nouveau iránt is, így elég sok lehetősége lesz az életnek, hogy valami szép, mosdópultnak valót sodorjon elém. Az már csak a szuperkrémes, ámde zsírszegény hab lenne a tortácskámon, ha a mosdópult fölé kerülő tükör – ami franciaországi Bea barátném jóvoltából már meg is van – mellé Singerből készült falikarok kerülhetnének, és teremne valahová egy Singer-lábból készült tároló is… Gondolkodnom kell valami burkolaton is, amit a mosdó környékén – de csak félmagasságban – fogok használni. Ha nem támad jobb ötletem, akkor marad a jó öreg metrócsempe, ami egyaránt szépséges feketében és fehérben is (ez utóbbi látható az első, Singerlábasmosdós képen), lehet játszani a fugával, vagy néhány önmagában mintás darab beillesztésével. Tetszik nagyon a méhsejt mintájú csempemozaik is, bár négyzetméterárban csúnyán ráver a metrócsempére (kábé háromszor annyiba kerül…). Titokban még játszom a struktúrált/érdesített lemez gondolatával is, ami szintén régi-régi becsípődés, de az agyam értelmesebb része már szirénázik, hogy sok lesz a matéria, sok lesz a textúra… Én meg vitatkozom önmagammal, hogy jó-jó, hát ha nem a mosdónál, akkor legalább a WC-bidé környékén hadd használjam már egy kicsit… Olyan szép…. (Gondolom már Ditta is a kezemre csapott virtuálisan…) Amíg az énem két idiótája vívódik, normális részem majdnem megfeledkezik a csapról, pedig hát az nem szokott ártani, ha van egy a mosdó környékén. Volt néhány nap, amíg a country vonal próbálkozott feltörni bennem, és rusztikus réz csapokat nézegettem, de az irántuk való lelkesedésem sosem volt igazán töretlen. Végül arra jutottam, hogy próbálok visszafogott vonalvezetésű, egyszerű csapokat találni, amik nem túlságosan feltűnőek, de van bennük valami klasszikus. Egyelőre őket szeretem: A mosdó mellett kap majd helyet a törölközőszárító radiátor is, amit szintén rég ki/megtaláltam: a Betatherm HC típusú csőradiátora a kedvencem, amit bármelyik RAL színben meg lehet rendelni, így ha akarom akár fekete vagy szürke is lehet. A most következő mosdó-inspirációt tisztán csak a nyálcsorgatás végett teszem ide: szerintem nincs ember a Földön, aki azt mondaná, hogy ez nem szép… (Ha véletlenül mégis van, és pont az én olvasóim között, akkor könyörgöm, ne árulja el magát, mert megszakad a szívem, kimúlok, és onnantól nincs tovább se Ház, se Más…) És akkor jöjjön a fürdő lényege, a fürdőkádba oltott zuhanyzó, aminek alapötlete már régóta megvan (sokan szerettétek, szerintem nem véletlenül, mert tényleg mesés, bár nincs benne semmi bonyodalom). Én továbbra is ezzel a szintén jó ideje megtalált Cevica csempével (pontosabban ezek valamelyikével) képzelem el a belső burkolatot, ami egy eléggé strukturált felületet fog képezni, így kívülről már nagyobb lapokkal gondolnám el a kád burkolatát, mégpedig egészen sötét szürke/antracit színben. Új kedvencem a pala, ami matt felületével szépen illeszkedne a cement padozathoz és csodásan illene a fényes felületű csempéhez is. Ha szerencsém lesz, akkor persze előfordulhat az is, hogy találok hasonló színű matt greslapot, ami árban lényegesen kedvezőbb, mint a valódi kő. Valószínűleg a kád jobb oldalán (majdan) lévő, kb. 40 cm mély belső ablakpárkányt és az ablak alatti falrészt is ugyanazzal az anyaggal fogom burkoltatni, mint a kád külső részét – de a WC-bidé mögötti pengefal is esélyes erre a borításra. (Kivéve persze, ha legalább itt győz a strukturált fém borítás, vagy ha megismétlem ugyan azt a burkolatot, ami majd a mosdónál lesz…) Mivel szoba hatású fürdőszobát szeretnék, van egy olyan érzésem, hogy a WC melletti – nem túl széles – falfelületet le fogom tapétázni. Az inspirációm ez a csodás Ellie Cashman tapéta volt, amiből 1x3 méternyi alig 220 euróba kerül (basszusbasszusbasszus), így keresnem kellett helyette valami más, legalább picirit megközelítően impresszív mintázatot. Nos, kedvenc helyemen, a Wallcover-en (ahonnan egyébként a jelenlegi lakásom tapétáit is rendeltem, és bizony nagyjából fele áron sikerült beszereznem őket, mint ahogyan idehaza árulták) találtam is néhány nagyon szép lehetőséget. Valljuk be őszintén, ezek közel sem annyira lehengerlően gyönyörűek, mint Ellie Cashman: viszont teljesen normális, tekercsenként 15-50 euró közötti áron kaphatók. Szegény kis szépségeim hirtelen annyira sokan lettek, hogy egyelőre választani sem bírok közülük. Íme ők a szecesszió jegyében: …ők pedig inkább az industrial egyszerűségét bírják bedögösíteni (és tényleg annyira jók, hogy ember legyek a talpán, amikor majd döntök…:-) Nem tartom kizártnak, hogy a pengefal fölé – mondjuk a mennyezetről lelógatva – kerül majd egy jó nagy kép, vagy VALAMI, ami látványos térelválasztó és dekorációs funkciót tölt be (a fürdőszoba és a háztartási helyiség ugyanis egy légtér lesz, a térérzet és a szellőzés miatt is). És akkor jöjjön a WC és a bidé. Klasszikus vonalú fajanszokban gondolkodom, ami vagy nagyon letisztult vonalvezetésű, vagy van benne egy csipet rusztikusság – és persze monoblokkos, mert ez a megoldás az, ami stílusban is a leginkább ideillő. A szerelmem a Hatria Dolce Vita modellje, amiből a WC és a bidé párosa együtt sajnos 250.000 Ft körül van (és akkor a sok vicik-vacak még nincs benne az árban, pedig azok minden szaniterhez szoktak kelleni…). A Ferromix hasonló vonalvezetésű termékei árban jóval kedvezőbbnek tűnnek (100.000 körül van a két fajansz együtt), feltéve persze, hogy a minőség nem a béka seggéhez konvergál… Őszintén szólva nem ismerem ezt a márkát, illetve talán egyszer volt egy konyhai csapom tőlük, de az pár év után bemondta az unalmast, ellentétben a fürdőszobai Ramon Soler csapokkal, amik 11 éve töretlenül teszik a dolgukat… mondjuk annyiba is kerültek. Azt hiszem, a szaniterek pont azon elemei a háznak, amikből a lehető legjobbat kell választani, mert nem kellemes dolog pár évente vécécsészét cseréltetni… Tetszik a Kerasan Waldorf nevű modellje is, de árban ez is a Dolce Vitához közelít. Kevésbé rusztikus, inkább klasszikusan egyszerű a GSI Panorama WC és bidé, ami árban inkább a Hatria-hoz közelít, mint a Ferromix-hez, viszont minőségben talán ez már egy erős középkategóriának tekinthető. És akkor már nem is kell más, mint egy szuper csillár (mondjuk egy az Emil Stejnar által tervezett Sputnik ihlette darab, mert az eredeti, illetve annak dizájnerek általi utángondolása a mocskos drága kategóriába tartozik), egy meseszép szőnyeg, és egy mondjuk 40 cm széles szekrényke a bidé mellé – és nagyjából kész a fürdő!!! (A vágyálom csillár kapcsán: A Kicsi Ház bloggere nem is olyan rég tette közkinccsé egy IKEA Stockholm lámpa hackelésével létrehozott Sputnik-csillár megvalósítását: zseniális!!!) Hát ember legyen a talpán, aki végigjött velem ezen a hatalmas és túlzsúfolt majdnem-moodboard-on: ígérem, hogy hamarosan megcsinálom majd az igazi táblát is. Jutalmul ma nem is teszek ide MÁSt, menjetek békével, és ki ne hagyjátok a Mentalista utolsó évadát csütörtökön!
A rút kiskacsa hipernaturalisztikus bemutatását követően jöjjön most akkor a másik végpont is: megérkeztek végre a színes-szagos engedélyezési tervlapok, úgy hogy örülés van. Ma megint nem fogok sokat dumálni, csak mutatom, hova szeretnénk majd eljutni. Ligetvári István Drága Építész Úrnak - és az ő Csaba barátjának és kollégájának - ezúton is sok-sok köszönet, hogy nem kevés kínlódás árán formába öntötte az álmaimat. (A tervezési fázis ezzel persze nem ért véget, hiszen még csak ezután fog kezdődni a kiviteli tervek készítése, ami gondolom megint nem lesz egyszerű menet...) Utólagos irat: többek is szerették volna látni nagyobb méretben a terveket, így az ő kérésükre a bejegyzés végén pdf file-okat helyeztem el...
A tisztelt nagyérdeműt ma nem fogom verbálisan fárasztani, mert életbe léptetem a grafikusok és marketingesek "egy kép többet mond ezer szónál" című örök érvényű igazságát és annyi fotó teszek ide, hogy talán még vissza is sírjátok szószátyárkodásomat.
A hétvégén Sóskúton jártam, kék ibolyát persze nem láttam, viszont dokumentáltam az aktuális tényvalóságot. Ha esetleg valaki még mindig irigyelne, hogy milyen jó is nekem, mert drága csempékről és villanykapcsolókról ábrándozom, annak megmutatom, mi is a helyzet valójában. Innen kell elindulnunk. Közismerten nem vagyok egy barátkozós ember, sőt: nem kell hozzá semennyi rosszindulat sem, hogy mizantrópnak tituláljon bárki. Vérbeli Bak lévén nem kevés távolságtartás és gyanakvás van bennem, nem könnyen mutatkozom meg senkinek (és ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy kommunikációval foglalkozom, és elég gyakran ki kell álljak nagyobb mennyiségű ember elé, mint dizőz vagy megmondó… ). Hát ehhez képest most hetente többször is kiteszem az életem az ablakba, és néha olyan dolgokat is megosztok mindenkivel, amit eddig nem nagyon mondtam el senkinek. Szóval ezzel a bloggal kábé akkora lépést tettem a változás makadámköves (hahaha, Kovács Kristóf, ugye érted...?) útján, mint amikor 42 évesen megtanultam úszni, persze féltucatnyi sikertelen kísérlet után. Ebből - mármint az úszásból - kifolyólag míg élek, hálával fogok gondolni Adorján György Tanár Úrra (ESZI, Paks), rendíthetetlen idegzetű és türelmű úszásmenedzseremre, aki gigantikus víziszonyom ellenére sem adta fel a velem való kínlódást. Tudom, hogy ciki ennyi idősen sellőt játszani, főleg, hogy az egyéni oktatásom a paksi tanuszoda teljes közönsége előtt zajlott (de legalább mindig volt, aki szurkolt az életemért), korábban azonban nem nagyon jött össze nekem ez az úszás dolog. A 70-es években Bakonyszombathelyen nem csak nem volt divat úszni hordani a gyereket, de úszható víz sem volt 40 km-es körzetben, így maradt a dohány- meg a kukoricaföld, mint napi szintű body art. Ez a helyzet a középiskolában is kitartott, így 18 éves koromig nagyobb vizet csak a faluszéli Békás-tóban láttam, persze azt is csak abban a kábé két hétben, amikor az nem volt kiszáradva. A fekete leves végül az Államigazgatási Főiskolán jött szép nagy adagban, '89-ben ugyanis nagyjából ez volt az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény (a Testnevelési Főiskolát leszámítva), ahol kötelező volt a testnevelés/sport óra!!! Hogy ez mennyire komoly volt, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy néhány évfolyamtársunk, azért nem kapott diplomát, mert nem volt meg az aláírásuk tesiből… A kötelező sporttal amúgy nem lett volna semmi baj, mert a hozzám hasonló dagi lányoknak kifejezetten jót tudhatott volna tenni, csak hogy a gólyákat egy tesikápó az első órán rögtön két csoportra szelektálta: azokra, akik tudnak úszni (ők olyan sportot választottak, amilyet csak akartak), meg azokra, akik nem. Tette mindezt úgy, mint anno a boszorkányok felderítése során szokták volt: aki nem ugrott be magától a vízbe, az kapott egy kis segítséget, a vízben lévőket pedig néha megsimogatta a mentőpálcával, hogy biztosan elsüllyedjenek… Ezt látva nekem nem is kellett több, rögtön allergiás lettem az amúgy a Gellért Fürdőből importált vízre, és onnantól fogva a gyógytornának nevezett aerobicra jártam, persze totális sikertelenséggel: a dagiságom még sokáig velem maradt. Az úszás megtanulását minden esetre sikerült megúsznom, a tudatlanságom azonban nem akadályozott meg abban, hogy az első esküvőm előtt egy héttel pancsoljak kicsit az egyik délegyházi tóban, miközben az aktuális vőlegény 2 méterrel odébb horgászott. Az uszikálást persze elbénáztam, elsodródtam a zátonytól, ami felett zubogtam, és amikor le akartam tenni a lábam, mert elfáradtam, már indultam is lefelé, ahogy egy nyeletlen baltának azt kell… Kapálóztam, persze, meg próbáltam segítségért kiabálni, de ettől csak még több vizet nyeltem, a parton sátorozó turisták pedig visszaintegettek, mert azt hitték, hogy csak üdvözölni akarom őket, miközben hadonászom és gluggyogok… A leendő férj végül persze kiszedett a vízből („Inkább kihúztalak, mert senki nem mosta volna le rólam, hogy nem akarlak elvenni, hahahaha…”), de akkor már eszméletlen voltam, kellett némi segítség a víztelenítéshez. Na, ettől a naptól fogva én már attól is fuldokolni kezdtem, ha a tévében víz alatti képeket mutattak… Hát ebből a nem túl kedvező pozícióból indultunk a sokadik úszástanulás kezdetekor, de szerencsére Pakson a tanuszodában már-már meleg víz van a medencében, és a főnököm (Kovács Atom Antal dzsúdófenomén) is nagyon-nagyon biztatott (továbbá én is rettentően bizonyítani/imponálni akartam Valakinek), így hetente kétszer cuppanós sapkát és gumipapucsot öltöttem a legnagyobb télben, önként (pedig kifejezetten előnytelen számomra mindkettő). A tudásom persze most is erősen korlátos, mert továbbra is kerülöm az élővízben, nagy mélység felett való úszást (a medencével nincs bajom, annak látom az alját…), de legalább van egy oklevelem és néhány szép emlékem azokról az időkről. Nnnna. Ezt a terjedelmes litániát annak szemléltetésére adtam elő, hogy érzékeltessem, milyen horderejű változást jelent az életem másoknak való megmutatása (nem, nem vagyok sem jellemfejlődési hős, sem szegény kis későn érő lelki sérült), amit eddig nem bántam meg, sőt! Elképesztően jó érzés megtapasztalni az emberek jóindulatát, segítőkészségét, azt, hogy szurkolnak nekem, figyelemmel követik a házam és az én sorsom… Persze kapok kritikákat és fanyalgást is, de hát olyan soha nincs, hogy valaki/valami mindenkinek jó/pozitív legyen. A blog kapcsán nagyon érdekes emberekkel kerültem kapcsolatba és olyan dolgokat tudtam/tanultam meg tőlük, amitől több (okosabb?) lettem. Nem is kezdem el sorolni, ki mindenki adta jelét az irántam való jóindulatának, nehogy valakit megbántsak azzal, hogy kihagyom. Inkább időről igyekszem kiadni magamból azokat az információkat, amiket tőlük, tőletek kaptam, és amiért nem tudok elég hálás lenni. Kezdem is mindjárt ezekkel a meseszép fakádakkal, amiket Pozsi, a majdani fa mosdótálaimat gyártó aranykezű esztergályos mester küldött nekem: (És nem, nem szeretnék ilyet, ez csak egy eyecandy, hátha valaki gyönyörködni akar...) Pozsi egyébként elképesztő dolgokat csinál fából, nézzétek meg a FB-profilját, mert ilyeneket láttok: (Aki esetleg nem tudná: nem annyira egyszerű egy darabból kiesztergálni ezeket a formákat, az pedig, hogy a kéreg is rajta tudott maradni, nem kicsi bravúr…) Azoknak, akik újabb alkalmazás-függőségre vágynak, ajánlom a Houzz-t, aminek sajnos applikáció-verziója is van, így lényegében bárhol és bármikor lehet szívfájdítani az ötletkeresőknek és lakbermániásoknak. Köszi, Dóri :-) Itt van aztán Kincsfelfokozó Bea (egyelőre sajnos csak virtuális) barátném is, aki csodákat csinál Franciaországban: A kis tükör – ájulj el! – beton hatású festékkel készült… (Ebből fogok kérni én is, mert van néhány csodás fekete-fehér Mandúrom, amik most még fekete keretben vannak, na de majd Sóskúton...) A most következő kis szöszi szék pedig már nekem készült, és a nyáron elvileg haza is jön :-): A Fess’n velem (zárt) Facebook csoport-tagságomat kolléganőmnek, Nettinek (amúgy a Vintage Lakberendezési Ötletek gazdájának) köszönhetem, meg az ezzel járó napi minimum egy, de inkább több irigységi epegörcsöt is. Korábban már áradoztam a bútorfestés-felújítás tengelyének előnyeiről és szépségeiről, azóta ez az ária azonban többszólamú kórusművé dagadt: ezek a hölgyek és urak ugyanis olyan dolgokat csinálnak, amiktől szó szerint leesik az állam. Az aktuális nagy kedvencem a csoportalapító Kmetyó Krisztina folyamatban lévő padlófestése, ami szerintem sokak számára fog példát és tapasztalatot, esetleg megoldást is jelenteni a „csúnya a padlóm, de nem tudom felszedetni és újat rakatni helyette” problémára. Kölcsönöztem Krisztinától néhány képet annak illusztrálására, hogy némi festékkel és elszántsággal miből mit lehet kihozni. Erről a padlófestési projektről többet is megtudhattok, ha felkeresitek a Vintage velem blogot. A legvégére megint én jövök a MÁSba, vagyis a személyi kultusz már megint/még mindig folytatódik (elkapcsolni/baltát vágni a monitorhoz ér!). Korábban már mutattam néhány fotót önmagam korai, viszonylag emberi alakzatairól, ennek kapcsán azonban pótanyámnak hiányérzete támadt, amit most gyorsan orvosolok és egymás mellé teszem az 1995-ös és a 2015-ös esküvői képeimet (igen, úgy tűnik, húszévente megyek férjhez...). A legdurvábbat azonban a végére tartogatom: 20 éves önmagam és mostaniságom párosa... No more comments.
Hát kérem tisztelettel, ez a nap is eljött: Építész Úr nagy kupac tervlapot küldött tegnap, amik talán már a jövő héten elkezdenek felkúszni abba az elektronikus rendszerbe, ami az építéshatósági engedélyezésre szolgál. Közben statikusunk is írja a maga leckéjét, meg Gépész Úr is rágódik a saját feladatán, és persze készül a műszaki leírás is, úgy hogy (lekopogtam) most nagyon haladunk. Első körben a külső terveket mutatom meg (és közben rettentően erőlködöm, hogy ne írjam le a hurrrááá!!!, aztaaaa…!!!, besz@rás, qrvajó szavakat – főleg mert az utóbbi kettő ráadásul piroskarikás is…). A ház színeiről célzott diskurzus eddig még nem folyt a tervezés során, de szerintem a vakolt részek fehérek lesznek, az utcai homlokzat pedig sóskúti kő színű (persze a letisztított, visszacsiszolt változatban, ami egy nagyon szép, világos szín). Építész Úrral még nem durvultunk el a témában, így csak remélni tudom, hogy nem pirinckás nemesvakolatot gondolunk a házra, hanem olyan szépet, mint ami a balatonfelvidéki házakon is van (ha jól sejtem, az talán a habarcs lemeszelésével keletkezik…). A tető antracit vagy fekete színű lesz, és szerintem a nyílászárók is. Tető ügyben amúgy ádáz harc alakult ki a korábban – talán túl gyorsan is – beszerelmesedett Bramac Tectura és az újonnan talált Azzuro Pannonia között (ami nem csak szép, de paksi is - by FabroStone -, ami nálam önmagában is referencia-értékű…). Majd még gyötröm egy kicsit Építész Urat, hogy a télikert üvegfelületeit lehetne-e esetleg osztottabbá gondolni (a fejemben lévő télikert-sztereotípiákat korábban már megzenésítettem, és egyelőre még nem szabadultam meg tőlük… Viszont az nem célom, hogy hazavágjam az építészeti minőséget, így ebben a témában még biztos lesz némi egyeztetés.). És hogy ne csak az én házbajaimat olvassátok, hoztam a blogériából néhány ház/lakás/élőhely-felújítást, illetve -építést (is) megéneklő blogot, amelyek közül néhány kifejezetten kockaházról szól. A link-válogatás természetesen szubjektív, ezzel együtt nem tartalmaz semmiféle értékelést vagy véleményt a részemről: egyszerűen ezekre akadtam rá Gugli segítségével. http://kadarkocka.blogspot.hu/ http://amilakasunk.blogspot.hu/ http://torphaz.blog.hu/ http://otthonedes.blog.hu/ http://kockahazatbovitunk.blogspot.hu/ http://ketablakos.blogspot.hu/ http://videkiporta.blogspot.hu/ http://akicsihaz.hu/ http://www.boudoirhome.com/ http://orsegiparaszthazunk.blogspot.hu/ http://otthonkommando.cafeblog.hu/ http://mecsekicsaladihaz.blogspot.hu/ http://haz-asodunk.blogspot.hu/ http://falusiporta.reblog.hu/ http://hazaiprovence.hu/category/hazai_provence_blog/ http://szylak.blog.hu/ http://mediterranepitkezes.blogspot.hu/ http://epitunk.blogspot.hu/ http://www.plazy.hu/epitkezes És hogy legyen valami kevésbé ideillő - és momentán egyáltalán nem szükséges – motívum is máma, hát az ágyvégekről/háttámlákról fogok ábrándozni egy kicsit. Amikor a témában keresgéltem, meglepően sok bejegyzést és inspirációt találtam, az ügy tehát mások szívében is benne vagyon. Ha viszont ez így igaz, akkor vajon miért nem láttam eddig még „élőben” (kivéve persze a szállodai tartózkodásaimat) ilyeneket? Tegye fel a kezét, akinél nem olyan ágy van, ami két bolti ágyvégből+keretből, vagy egy kompakt ágyszerkezetből áll… Na ugye. Nekem is ilyennek vannak (igen, alapvetően az IKEA-ból), meg anyuéknak is, meg a barátnőimnek is… A sóskúti házban szeretném megtörni a saját hagyományaimat, köztük a kompakt ágyasat is. Remélem sikerül majd szert tennem átalakítható régi vackokra, kerítésre, ajtókra, bármilyen nagy felületű és lapos dologra, amiből ágyvéget lehet kigondolni. A kedvenc inspirációimat (szokás szerint a saját, határozottan szégyenteljes és méltatlanul rendezetlen Pinterest táblámról) máris mutatom (a közepesnél picit erősebb nyálcsorgás közepette…). A mai MÁSban egy régi kedvencemet, a Facebook egyik valahai sztárját, a mára feledésbe merült Babi Nénit mutatom, csak mert valamelyik nap autóvezetés közben eszembe jutott a filmecske is, meg az is, hogy mennyire nagyon röhögtünk, amikor először-másodszor-századszor láttuk (most is nagyon röhögök rajta). Legyen ez a hétvége jelszava: „Nincsen nekem kolbászom, de hozom!” A mai bejegyzés leginkább azt a tartalmat hivatott definiálni, ami pár napja a fejemben meg a lelkemben (igen, nekem is van ilyenem!) viharzik. Hogy mitől zizzentem be ennyire? Hát először is attól, hogy kezdek olyan lenni, mint a hülye pásztorgyerek az antik mesében: addig-addig ordibálta a farkast a jónépnek, hogy amikor az tényleg megjelent, már senki sem hitt neki. Na, én is pont ezt csinálom. Az egyik pénteken még rinyálok az építéshatóság miatt, akik semmit nem akarnak engedni, a rákövetkező hétfőn meg már az a hír jön, hogy lényegében azt csinálunk, amit akarunk, mert a Drága Tehetséges Építész Úr – ugyan 5 különféle terv megrajzolásával és nyilván a személyes vonzerejével is – meggyőzte az illetékeseket…Olyannyira, hogy még a lemeztető is maradhat, mondván nosza, vigyünk friss vért a sóskúti építészetbe…(A szintén a lupus in fabula kategóriába tartozó, a famosdó megcsinálhatatlanságáról szóló, természetesen kudarcba fulladt kudarcjelentésemet nyilván nem is kell felidéznem …). Tudom, legközelebb számoljak el mondjuk 11-ig, mielőtt nekiállok hisztizni… Majd igyekszem. A káosz kialakulásához erősen hozzájárult az is, hogy a nemlehetlemeztető-para napjaiban természetesen fedési alternatíva után néztem, és nagyjából másodpercek alatt szerelembe is estem a Bramac Tectura tetőcseréppel, amiből persze van több minőség is, de nekem szokás szerint csak az számít hogy fekete vagy antracit színű legyen. Miután tájékoztattam Építész Urat ezen lemeztető-alternatíváról, közölte, hogy ez klassz, amúgy az ő házán is ilyen van… Hát csak ennyire pendülünk egy húron Ligetvárival ízlés dolgában... (Állítólag egyébként az nem egy hátrány, ha az építész és a megbízó meg tudják találni a közös hangot, sőt! Vannak városi legendák olyan házcsinálási együttműködésekről, amiket mindkét fél élvezett, és lényegében egyenrangú felek is voltak az alkotás során… Nagyon úgy tűnik, hogy minket is egy ilyesfajta megbélyegzés fenyeget.). Lényeg a lényeg: az eddigi fekete lemeztetőnek erős konkurenciája támadt a fenti cserép személyében, így végül abban maradtunk, hogy majd az ár fog dönteni a kettő között, ha már szépség alapján mi nem tudunk… És ha már építész: a héten sikerült személyesen is találkozni a skiccpauszokkal, és megértenI/felfogni, hogy mi is van itt készülőben. Minden elfogultságommal egyetemben csak annyit mondhatok, hogy szép lesz! Meg még hogy nagy is… Mert hogy megint kaptam egy újabb szükségszerű teret , ami a hozzátoldás révén létrejövő nappalit tartó pillérek alatt, a nem kicsi pince előtereként fog megvalósulni… Köszi-köszi, Szintkülönbség, így lesz egy szuper fedett, ámde mégis nyitott helyünk, amiből akár tároló, akár nyári konyha, akár bármi is lehet... (Korábban már így is beszereztem némi kárhoztatást a konyha-étkező-nappali tengely miatt, mondván, hogy egy lakás elférne benne, ami egyébként igaz is, mert a mostani lakásom nagyjából pont akkora, mint ez a rész… És a kedves kritizáló a télikertet még nem is említette össze mindezen bűnösökkel, pedig hát légtérügyileg egy balhé lesz ez a négy helyiség… ). Sajnos változott az a korábbi mondás is, hogy nem kell építési engedélyt kérnünk, elég lesz „csupán” a bejelentés: mégis végig kell csinálni az államigazgatási eljárást, a maga minden buktatójával és időigényével… Magyarán elég kevés az esélyem arra, hogy amint beköszönt a március, már kezdhetünk is építkezni... (Addigra elvileg még kiviteli tervek sem nagyon lesznek... Brühühü...) És – a káosz-érzés újabb tényezőjeként – senkinek fogalma nincs arról, hogy akkor vajon alanya lehetek-e majd az ÁFA-visszaigénylési lehetőségnek, vagy sem… Állítólag február elején jelennek meg azok a kormányrendeletek, amelyek alapján a bankok majd ki tudják dolgozni az eljárásrendjüket. (Meg még hogy a már számos helyen beharangozott Otthon Melege Program pályázatai is csak augusztusban fognak megjelenni, így várhatóan nem igazán lesz esélyem ebben sem részt venni … Na, mindegy.) A megváltozott információk tengerében olyan apróságokról, mint hogy mégis marad a főhomlokzati ablakok szélessége, vagy hogy végül a rejtett és a látható csatorna kombinációja lett esélyes a megvalósulásra, már épp hogy csak szót ejtek… Ja és megvolt az építészeti feltárás is, a szakemberek számára kiderült egy csomó dolog, én mindebből persze csak a lyukakat látom. Minden esetre Építész Úr bizakodó, egyelőre úgy tűnik, mégsem kell majd lábazatai vízszigetelés, a pincébe viszont padozatot kell készíteni, mert az jelenlegi hiányzik. Elvileg hamarosan – talán már a héten – konzultálhatok gépésszel a létesítmény fűtéséről is, szóval az ügyek haladnak, még ha lassabban is, mint én azt elképzeltem/szeretném... Csak épp hülye voltam, és nem fotóztam le a héten látott terveket, így mutatni sem tudok semmit. Igazából örülnöm is kéne (de az agyi káosz miatt most ez sem megy igazán), mert végre elhangzott a diszkrét utalás annak vonatkozásában is, hogy kezdeni kéne foglalkozni a belsőépítészettel: így mostantól elvileg legálisan fantáziálhatok radiátorokról, burkolatokról és konnektorokról, anélkül, hogy az indokolatlan és burzsuj álmodozásom okán méretes kavicsokat vagdosnának hozzám... Naná, hogy ezen lehetőség hatására rögtön azon kezdtem gondolkozni, hogyan is kéne majd megoldani a ház melletti, egészen a garázsig tartó térburkolást… Mert hát momentán ugyebár ez semennyire nem fontos, ellentétben például a fürdővel, amivel bizony erősen kellene foglalkozni (meg még sok minden mással is...). Mivel elég nagy felületet kell majd lefedni (a kaputól a ház hosszában egészen a garázsig és persze a garázs előtti jó nagy részt is, mert ahogy apukám elmagyarázta a tervezési szakembereknek, a lánya utál tolatva kiállni az udvarból, szóval muszáj elindulás előtt átfordítani az autóját... Azt persze nem tette hozzá, hogy azért utálok ki/betolatni az otthoni erősen lejtős udvarból/ba, mert anya beültette sövénnyel az útra kivezető, amúgy sem túl széles hidat, és nem csak nem látok ki tőle, de konkrétan minimális lehetőségem sem marad a jobbra/balra való korrigálásra... Mi nők - úgy nagy átlagban - amúgy sem tolatunk igazán jól, mert nem csak, hogy gondjaink vannak a térlátással, de valamiért az agyunk sem igazán veszi be a rükvercet, persze tisztelet a kivételnek. Mindezen tényezők hatására szerintem teljesen normális, hogy amennyire lehet, igyekszem elkerülni vagy minimalizálni a tolatást, mint műveletet, ehhez viszont tényleg kell némi tér...), nem ártana, ha költséghatékony megoldást találnék a térburkolásra. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy nem szeretném az udvarom majd felét valami kővel /betonnal beborítani, mert az egyszerűen iszonyú lenne. Valószínűleg a kavics/kőzúzalék és a kő/beton térburkolat keverékét fogom használni, reményeim szerint szürke-fekete-fehér színekben, mert ez harmonizál majd a ház színeivel. De az is lehet, hogy inkább kontrasztra fogok törekedni, és natúr/föld színt fogok párosítani a szürkével… Bármennyire is csábítóak és látványosak a csodás kis kerti út inspirációk, arra azért figyelnem kell, hogy a ház melletti alig 4 m széles sáv egyszerre lesz autó- és gyalogosbejáró. Vagyis gondolnom kell a teherbírásra, a téli hó/jégmentesítésre és a magas sarkú cipőimre is… Na és arra is, hogy az ide szánt burkolat végigvihető legyen egészen a garázsig és illeszkedjen majd a ház mentén futó gabion (vagy zsalukő) falhoz is… Meg persze a házhoz is. Egyelőre még erősen tanulmányozom a lehetőségeket, de az már kezd felsejleni, hogy a kocka forma az, ami nagyon tetszik, innentől fogva pedig lényegében adja magát a kockakő. A kockakő készülhet valódi kőből és betonból/öntéssel is, elég sok színben elérhető, viszont kicsit sem olcsó (mondjuk a Viacolorhoz képest kb. a duplája…). Viszont ha már Viacolor: úgy tűnik, ebből is lehet találni olyat, ami egészen jól mutat… Lehet, hogy az is elég, ha az egyébként hagyományos térkövek lerakásának módját változtatjuk meg egy kicsit, és máris valami egyedit/szépet hozhatunk létre. Nagyon csábító a paksi Fabrostone által gyártott Makadám elnevezésű kő (ami egyébként olcsóbb, mint a bazalt vagy gránit kockakövek!) és némi kőzúzalék párosítása: most egyelőre ez a kombináció a favoritom. A lelki diszkvalifikáltságot szimbolizálandó egy régi The Prodigy nótát teszek ide a végére (igen, most én vagyok az énekes...) Bevallom őszintén, van most némi ügyhaladási vákuum a házat illetően. Bár a szülinapi Építési Feltárást Megelőző Szakértői Egyeztetés eredménnyel járt, így kedden (=holnap) a kijelölt helyeken végre meglékelik az ingatlant, a feltárás eredménye, és annak következményei leghamarabb is csak másnap válnak ismertté. És mivel a szülinapi építéshatósági egyeztetés sem mondható egyértelműen diadalmasnak – bár Építész Úr igyekezett határozottan pozitív színezetet adni az állítólag nagyon kedves és nyitott légkörben végrehajtott előzetes hatósági ötlet-kasztrációnak -, momentán épp a kompromisszumkereső áttervezés zajlik. Ennek eredményeként tutira elveszítem a „főház”-ra tervezett korcolt lemeztetőt és a rejtett ereszcsatornát is… Sőt! Az utcaképre hivatkozással a manzárdtetőt is építészeti tanulmánnyal kell alátámasztani… Az utcaképről egyébként csak ennyit: (Azon a rövid szakaszon, ameddig beérünk a faluvége táblától a házamig, legalább 5 db manzárdtetős ház van, és ez tényleg csak a falu eleje…). Viszont a következő képen piros csillaggal jelölt ház a jövő héttől elvileg eladó lesz, egy nagyon idős néni utáni örökségként maradt a jelenlegi tulajdonosára, egy kedves nyugdíjas hölgyre. A néni szerint a ház és a telek is nagyobb, mint az enyém, magánúton fogja hirdetni (gondolom jofogas.hu és hasonló oldalakon), az ára pedig 14 millió. Ha valaki esetleg a szomszédom szeretne lenni, itt a remek alkalom :-). Amúgy a kert végében természetesen ott is ott a patak (cím: Sóskút, Petőfi Sándor utca 79.). Na mindegy, ilyenkor nincs nagyon mit tenni, mint (türelmesen…? hát ez az erény sajnos hiányzik a repertoáromból) várni. És szurkolni Ligetvári La Mancha Lovagnak, hogy győztesen – de legalább is minimális veszteségekkel – kerüljön ki a hatósági szélmalomharcból… Hogy az ügyek eldőléséig legyen mivel elfoglalnom magam, kaptam egy újabb alaprajzot, ami a korábban publikálthoz képest természetesen tartalmaz némi változást (és szinte biztos, hogy még ez sem az utolsó változat…). A múltkorihoz képest a terasz a nappali mellé költözött, a földszinti fürdőben lett WC és bidé (meg egy csámpásnak látszó kád, ami persze nem így lesz…), és berajzolódott a gabion-fal is, aminek majd a szintkülönbség kezelésében lesz szerepe. (A lila jelölés az én konyha-elrendezés elképzelésemet mutatja, mert hogy mindenképpen szeretnék egy szigetet...Olyat, ami gurulós...). A fürdővel még mindig kínlódom (na jó, inkább csak nem túl sokat foglalkoztam vele a héten), viszont apukám szerencsére helyettem is gondolkodik az ügyeken. Ennek köszönhetően – meg annak, hogy „gyenge” tél van – az én drága nyugdíjas szüleim és az öcsém már tervbe is vették, hogy mi mindent fognak megcsinálni Sóskúton az eljövendő hetekben. Lesz közöttük egy provizórikus budi is, amit apukám fog gyártani a hulladék mindenféléből :-) Mondjuk azért találtam egy nagyon szép inspirációt fürdő – egészen pontosan kád-zuhanyzó – témában, ami szerintem csodaszép lehetne a korábban mutatott Cevica csempével: Közben persze én is vívom a magam szélmalomharcait a kedvesnek jóindulattal sem mondható közműszolgáltatókkal, akik anélkül ugyebár nem adnak szolgáltatási szerződést, hogy valaki személyesen ne ellenőrizze az órákat. Az óraellenőrzésről – bár előzetes telefoni egyeztetést ígérnek – persze csak akkor értesül az ember gyereke, amikor napközben egy nem túl kedves ember felhívja, hogy ott áll a ház előtt és be akar jutni ellenőrizni… De volt olyan is, aki csak bedobott egy cetlit az udvarba (postaláda persze van), amire ráesett a hó, így nagyjából tippelni lehet, ki volt az és mit akart... A legjobban az tetszik, hogy ezeknek az - általam is fizetett szolgáltatások díjából javadalmazott - embereknek MUNKAIDEJÜK van (mert nekem, és még Magyarország egynegyedének nincs… Mi seggrepacsizni járunk be olyan helyekre, ahol van fűtés és világítás, hogy otthon ne fogyjon…), ami előrébb való mindennél és mindenkinél. Ergo vegyek ki mérőóránként egy-egy nap szabadságot, hogy tudjam várni a leolvasó-ellenőrző embert, aki természetesen reggel 8 és 16 óra közötti intervallumot ad meg, mert hát honnan tudhassa aztat ő, hogy mikor fog odaérni… És természetesen NEM fogadja el az ajánlatomat, hogy majd én lefényképezem az órát (mert amúgy ők sem csinálnak mást) és elküldöm neki e-mailben… Mert azt nem lehet. Könyörgöm, miért nem??? Mielőtt teljesen eldurran az agyam, mutatok inkább néhány fotót, amit az Artkraft oldalán láttam: rettentően tetszik a bohósága és a mesterkéletlen, ámde erős stílusa. (A teljes cikk itt elérhető.) Igen, tudom, azt mondtam, hogy én a francia vidéki és az ipari stílus eklektikáját szeretném becélozni, de egyrészt a magam számára is meglepően gyorsan változik (fejlődik?) a házzal kapcsolatos elképzelés-rendszerem, másrészt pedig annyira jó a hangulata ezeknek a képeknek, hogy vétek lenne nem megmutatni őket. De ha már itt tartunk: aranykezű Beától egy olyan képet kaptam, ami pompásan kifejezi azt, ahol most a stílusálmaim jelen pillanatban tartanak: A végére szinte magától értetődő, hogy David Bowie nóta kerül: zseniális karakter, egy valódi stílusgigász ment el tőlünk néhány napja. És vele együtt egy picit az ifjúságunk is. A hivatalos formaságokon ma meglehetősen gyorsan túl fogunk esni, lévén a házzal kapcsolatban csak becsszó bemondásaim vannak, úgyis mint: - a tervezés még mindig zajlik, ennek eredményeként a nappali már megint megváltozott, - továbbá csütörtökön volt 3 sztrókom és másfél szívrohamom, mert a ház - jelenlegi és tervezett állapotában is – magasabb, mint azt a Helyi Építési Szabályzat (HÉSZ) előírja... (Naná, hogy a manzárdtető miatt… Amit amúgy a sóskúti HÉSZ egyébként tilt is, szóval új házra ilyet már senki nem csinálhat…). És mivel mi ugyebár elbontjuk a régi tetőt és újat építünk, elvileg a HÉSZ szabályait kéne alkalmazni… Ugye mindenki tudja, milyen az, amikor a tarkóból induló jeges rémület a gyomorba hirtelen lekúszva hányingert, majd lejjebb haladva hirtelen lábizzadást okoz? Na, hát ez nekem egymás után többször is megvolt (bár Építész Úr, A Drága természetesen igyekezett nyugtatgatni…Valahol a szívem mélyén én is úgy érzem, hogy ennek a szegény kis háznak 60 éves szerzett és gyakorolt jogai vannak a manzárdtetőre, de hát a bürokrácia az bürokrácia...). Mindezek után az estémet természetesen a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény tanulmányozásával töltöttem, majd gyorsan írtam egy e-mailt Sóskút jegyzőjének is, felvázolva a problémát; biztos, ami biztos alapon pedig hozzáfogtam az építésügyi és építésfelügyeleti hatósági eljárásokról és ellenőrzésekről, valamint az építésügyi hatósági szolgáltatásról szóló 312/2012. (XI. 8.) Korm. rendelet átvizsgálásához is, de ez utóbbit őszintén szólva nem annyira értettem, így végül nem maradt más, mint az alvás. Pénteken alig vártam, hogy 9 óra legyen, hogy mielőbb beszélhessek telefonon is a sóskúti jegyzővel, aki persze aznap Pusztazámoron rendelt, szóval ki kellett bírnom majdnem negyed tízig, hogy elsírhassam neki a bajomat. A gyors egyeztetés nem csak megnyugtató volt (ha a jelenlegi tetőt reprodukálom, akkor várhatóan nem lesz gond, de mivel az építési hatóság Érden van, ott kell kitárgyalni a dolgokat), de bizonyítékát adta annak is, hogy (a már az én főiskolás koromban célul tűzött) emberarcú, állampolgárbarát közigazgatás igenis létezik (még ha sajnos nem is mindenhol). Nem kellett bejelentkezni a hivatalos fogadóórára, meghallgattak telefonon, tudták, hogy pontosan miről/melyik házról beszélek, konkrét nevet mondtak, ahová fordulnom kell, és hogy egyébként szívesen segítenek máskor is… Döbbenetesen jó élmény volt. Építész Úr természetesen rögvest telefonozott a megjelölt ügyintézővel, aki szintén kedvesen és nyitottan egyeztetett vele, hétfőre pedig randevút is megbeszéltek, hogy mélyen egymás szemébe nézve tárgyalják ki az építménymagasság, a lemeztető és a tervezett kutyaól tetőtéri ablakok problematikáját (mert állítólag azon a környéken ezt a két tényezőt sem igazán preferálják…). Úgy hogy nagy nap lesz a holnapi (január 11.): megtörténik az Építészeti Feltárást Megalapozó Szakértői Egyeztetés (included statikus, vállalkozó és apukám), valamint – remélhetőleg pozitív végkifejlettel – lezajlik az Építéshatósági Előzetes Egyeztetés is. Szorítok nagyon... Mivel e két dolog önmagában is elég arra, hogy a miattuk való idegeskedés lekösse az összes felesleges energiámat, más akutt problémákkal eccerűen nem tudok most foglalkozni (pedig fürdőkád ügyben kutakodnom kéne, de nagyon) – meg egyébként is: ma/holnap (január 11-én) SZÜLINAPOS leszek!!! Itszmájbörzdéj!! Ebből az alkalomból először is szeretném nektek bemutatni a Blogírót ábrázoló legfrissebb zsánerképet (made by Keresztlányom): Gyengébb idegzetűek ezen a ponton bátran hagyják el a bejegyzést, kárörvendőim viszont gyorsan keressenek rothadt paradicsomot és záptojást, hogy legyen mivel dobálni a monitort: az elkövetkezendő részben ugyanis fertelmes nagy személyi kultusz lesz, és könnyen előfordulhat, hogy néhol majd lenge ruházatban is mutogatom magam. Szóval. Szerénytelenségem 1971. január 11-én (igen, még csak/már 45 éves vagyok...), ahogy az ilyenkor szokás, a házasságkötést követő 24. napon normálisan megérkezett, és ezt még a mocskos nagy hó sem tudta megakadályozni. Bébiségem első és második látásra is normálisnak tűnt… … és ez az állapot még egy darabig ki is tartott. A többi kiskölökhöz hasonlóan állítólag én is szerethető példány voltam, bár hosszan tartó kopaszságom azért adott okot némi aggodalomra. A hajzat hiányát korán kialakult beszédkészséggel kompenzáltam: a családi legendárium szerint másfél évesen összetett mondatokban beszéltem, sőt, érveltem, üres óráimban pedig a kerítésünkön belülről ordítoztam az utca népének, hogy jöjjenek oda és társalogjanak velem. Aludni nem igazán szerettem, viszont remekül elvoltam néhány darab újságpapírral és egy ceruzával: bekarikáztam az egyforma betűket, közben pedig szépen suttyomban megtanultam írni, majd olvasni is (aminek később az lett a következménye, hogy általános iskola alsó tagozatban nem igazán szerették, ha ott voltam). Népszerűségemet az sem javította, hogy még nem voltam 2, de már szemüvegem volt, mégpedig az egyik szemnél leragasztott, fülre akasztós fajtából… Naná, hogy Pápaszemes Kígyó voltam jó darabig (egészen konkrétan addig, amíg a házi feladatom lemásolhatóságának lehetősége üzleti pozíciót nem kezdett biztosítani…). Viszonylag gyorsan kiderült az is, hogy a Jóisten az én genetikai kódom bepötyögésekor a szépséget és a bájt valahogy kifelejtette. Drámaian szép édesanyám és hihetetlenül jóképű atyám (aki nem mellesleg születésem után 3 hónappal lett 19 éves) örökségéből nekem lényegében semmi sem jutott (illetve ahogy az később majd láthatóvá válik, az anyai ágon szinte kötelező, bazilika-kilincs méretű orrból azért mégis csak kaptam, mégpedig az XXL-es változatból). Bezzeg az öcsém: ő aztán igazán szép és bájos gyermek volt! Mindezek után teljesen megértem, hogy életem első, és egyik leghosszabb ideig tartó szerelme, A Kolonics Dzsini miért inalt el, mint a nyúl, amikor az oviban berángattam a legnagyobb bokor rejtekébe és megpróbáltam megpuszilni… A hatás akkora volt, hogy a tőlem való rettegése egészen nyolcadik osztály végéig kitartott – ami engem persze kevéssé zavart, és továbbra is csak imádtam és imádtam és imádtam… A pápaszemes, nagypofájú, tudálékos cingár lánygyermekből pápaszemes, nagypofájú, tudálékos, pattanásos, túlsúlyos tini lett, aki önállósága első bizonyítékaként azzal kezdte a gimnáziumot, hogy az egyetlen szép dolgot, majd’ derékig érő göndör szőke haját rögvest levágatta popperesre. Csirkenyakúra. Csoda-e, hogy szűzen érettségiztem le??? A főiskolás éveket – a tanulás mellett - a durva fogyókúrák, az ízléstelen ruhák és a fővárosi közlekedés rejtelmeinek elsajátítása jellemezték leginkább: az akkor menő egyetemi klubok sztárja viszont sajnos nem én voltam. Hogy mennyire nem, azt az a statisztika is mutatja, hogy a diploma megszerzésének idejére az ÁF-es (államigazgatási főiskolás) lányok jó egyharmada már beszerzett magának egy gépész vagy villamosmérnök férjet a közeli BME koleszokból, én meg örültem, ha szóba állt velem egy emberszabású (lásd még: nem dagadt, nem izzadós, nem szandi-zoknis, nem bitagyú programozó) hímnemű lény… Aztán persze én is becsatlakoztam a mainstream-be, bár nagyanyám szerint akkor már vénlány voltam: 24 évesen (először) férjhez mentem. A most következő képért előre is elnézést kérek minden fotóművész és profi fotós barátomtól: elrettentés gyanánt teszem ide, hogy a mai kor fiataljai hálát adhassanak a fényképészeti ízlésficam kimúlásáért. (Azt csak halkan mondom, hogy 1995-ben járunk, szóval a ruha és a csokor határozottan formabontónak számított… Mondjuk a fejdíszre nincs mentségem… Ja és a Hülye Lány esküvő előtt 3 hónappal elment – az akkor még nagyon fiatal , de már nagyon felkapott - Zsidróhoz dajeroltatni, mert a saját göndör haja helyett inkább spirál göndör hajat szeretett volna. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a dauer természetesen nem sikerült, így a Nagyon Nem Okos Leányzó hajzat helyett mocsárzöld nyálcsomóval a fején mászkált jó ideig, többek között az oltár elé is…) A korszakok persze egyfolytában jöttek-mentek, velük együtt pedig a hülyeségek is. A barackszínű haj és a rózsaszín ruhák, meg a pettyes miniszoknyák után voltam például gombafejű is (nem elsősorban a Beatles, sokkal inkább valamelyik akkor futó népszerű sorozat híres hősnője után szabadon): (És igen, nagyjából 40 éves koromig csak zárt szájjal mosolyogtam, mert az orcámban olyan káosz volt, mintha a Katrina hurrikán rendezte volna össze a fogaimat... A nagyon elkötelezett és lelkiismeretes helyi fogorvos 12 éves koromban azt mondta anyáméknak, hogy á, de hogy kell szabályozni, majd kinövi a gyerek... Aha... Tényleg kinőttem: durván egy éven keresztül hetente 2-3 alkalommal való kínzás és egy jobb állapotú használt autó árának elköltése után...) És akkor íme Az Orr, aki egy jól irányzott beavatkozásnak köszönhetően már jó ideje nincsen velem - és egyáltalán nem hiányzik! És igenis nagy volt, erre több olyan sebész is a tanúm, akikkel a műtét előtt konzultáltam. Az akkori kor (még nem írunk 2000-t!) legsztárabb plasztikai sebésze, Grigalek Gábor az ötperces, félhavi fizetésembe kerülő konzultáción csak ennyit mondott: "Hát igen, Hölgyem. Itt szépen kifejlődött minden, aminek ki kellett. Meg még egy kicsit jóval több is..." Végül aztán nem is ő operált meg, hanem az ország mai napig legzseniálisabb fül-orr-gégésze, aki egyben helyreállító plasztikai sebész is volt... És hihetetlenül jóképű... Tisztára olyan volt az egész, mint egy romantikus regény... Altatás előtt csak annyit mondott, bízzon bennem, Krisztina... Majd barkácsolt közel 4 órát az orromon (na, még hogy nem volt nagy... hát kellet-e volna akkor ennyit vacakolni vele???), de úgy, hogy a gipszen meg a véres tamponon kívül semmi más látható nyoma (pávaszem hematóma, ödéma) nem lett... Csodámra is jártak a többi doktorok. Én meg a műtét másnapján, a homlokomra leukoplasztozott orrgipsszel és a véres dugasszal már mentem is dolgozni. Mondjuk a Blahán volt egy kisgyerek, aki rettentően megijedt tőlem, de ennél nagyobb baj nem esett az elkövetkező 10 nap alatt. Amikor lekerült a gipsz, hihetetlenül boldog voltam: végre nem kell tűrnöm a beszólásokat ("nem esik bele az eső?", "hogyan tudsz bekanyarodni az utcasarkon?""biztos beleütöd mindenbe", stb.), végre engem is észrevesznek majd, nem csak az orromat... Aha... Az első gipsz nélküli munkába menés reggelén mi volt az első beszólás, amit egy csövestől kaptam? "Mekkora orrod van, ba..od...Hű, de bele tudnék kapaszkodni...". Hogy miből telt nekem egy - akkor meg aztán tényleg borsosan - drága beavatkozásra...? Semmiből. Az akkor főnököm szívességek láncolatán keresztül intézte el a dolgot. Egyszerűen csak szerencsém volt. (Ringatom magam abban a hitben is, hogy annyira értékes munkaerő voltam, hogy ezzel a számára akkor csekély erőfeszítéssel megoldható dologgal lényegében jutalmat kaptam.) A végére pedig direkt nem teszed ide sem az Alma Zenekar, sem a Carbonfools szülinapos nótáit, és Halász Juditot sem :-)
Tisztelt Nagyérdemű, attól tartok, rettentő peches egy házfelújítási blogíró vagyok én: alig néhány órával a fa mosdótál kudarcáról szóló világba kiáltásom után egyszerűen kiderült, hogy a probléma nem csupán nem probléma, de bonyolultsági foka is a béka seggéhez konvergál. Én természetesen most előírásszerűen pirulok a bénázásom miatt (ide értve a kárörvendőknek okozott sajnálatos csalódást is), viszont megosztom veletek a varázsszót, akit úgy hívnak: SZEGMENTÁLÁS. Hát ennyi. Sima ügy. Öröm az ürömben, hogy a blog újfent bebizonyította hasznosságát: egyrészt kaptam nemrégépültház-megnézési ingyenes tanulmányút-lehetőséget, remek bútorkészítő kontaktot és azt a jó tanácsot, hogy adjam el a francba az egészet és vegyek egy rendes telket, amin építek egy normális házat. A legnagyobb előny azonban az volt, hogy a Drága Kedves Esztergályos Mester, a már többször megénekelt Pozsi volt az, aki blogolvasás után üzent, hogy ja, ha nem egy tömbből akarom kifaragtatni a cuccot, akkor semmi gáz… (Nyilván egy elborult pillanatomban igennel válaszoltam egy olyan szakmai kérdésre, amit valószínűleg nem is értettem… Én, a nagy faipari szakember...). A szegmentálásról ha akarnék, sem tudnék disszertációs értekezést írni, inkább mutatom, hogy mit jelent: A képen látható darab dió-meggy kombináció, ami nagyon tetszik nekem, bár még kacérkodom a fekete dióval is (korábban mutattam az ilyen anyagból készült tálkát). Aggodalomra azért sincs ok, mert nagyjából 1 hét előkészítés után 6-10 órányi esztergályos munkával elkészíthető a tárgy (aztán még jön persze az impregnálás is, de az már talán nem akkora truváj). A kivitelezési árat egyelőre nem árulom el (felhatalmazás híján ezt nem is tehetném), de azt nyugodtan lehet mondani, hogy az általam vágyott fa mosdótál előállítása nem kerül többe, mint egy azonos méretű, ámde porcelánból készült, alsó középkategóriás, pultra ültethető mosdó ára. A múltkor – a rántott májkrémmel egyetemben – kínlódtam a szagelszívóval is: erre szintén találtam megoldást egy Klarstein darab képében, ami szerintem (a marha nagy szagelszívási szakember szerint) elég jó teljesítményt nyújt elfogadható áron. Meg még hogy tetszik is. És akkor teljesen agyatlanul és rendszermentesen teszek még ide néhány olyan inspirációt, amikkel mostanság futottam össze és eccerűen oda vagyok értük… (Igen, tudom, továbbra is undorító, hogy az építészeti tervezés ideje alatt nem térdepelek kukoricára és elmélkedem arról hátrakötött kézzel, hogy Megalapozott Terv Hiányában Erkölcstelen Dolog Burzsuj Csempékről Még Csak Ábrándozni Is… Bocsi. Mindjárt meg is büntetem magam egy forró csokival… Hogy az nem büntetés? Dehogynem. A forró csokitól nagy lesz az ember segge, ha pedig nagy lesz ember segge, nem fér bele a kedvenc ruháiba. Hát mi ez, ha nem büntetés???) Nos, akkor íme az első régi-új szerelem: a pajta-ajtót imitáló tolóajtó, ami már önmagában is imádnivaló és rajongásom tárgyát képezi egy jó ideje. Az, hogy még a tévét is klasszul el lehet rejteni vele, na, az igazán pompázatos! Találtam újabb zseniális lámpákat is (és óriási disznóforrázó teknőm ráadásul nekem is van!) Ez itt ugyan egy ebédlő, de a szekrény-rendszer könnyen másolás áldozatává válhat a konyhámban, annyira súlyosan jó... Imádom ezeket a nagyon nyers hatású fa bútorokat: Nagyon bájos és szerintem otthonos ez az összevisszaság: Sikkes ez a falba rejtett tároló is: Itt figyelemre méltó a sütő beépítése, de ha ez most tárgytalan, akkor egyszerűen csak gyönyörködjünk egy hívogató konyha látványában... Egy ilyen csélcsap bejegyzés végére egyszerűen kívánkozik az egyik legkedvencebb Kasabian nótám, az Underdog (mondjuk a Fire-t is rettentően imádom, nehéz is volt nem azt választani). Tartok tőle, hogy kevesen lesznek azok, akiknek tetszeni fog: az indie eléggé réteg-zene, és bizony könnyen rásütik, hogy drogos hülyegyerekek nyavalygása... Pedig ha megfigyeled, iszonyú energia van benne, főleg a gitár hangzásában... Lehet, hogy aludni sem tud majd, aki meghallgatja :-) |
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|