Egyszerűen nem bírom tovább megállni, hogy ne osszam meg veletek, a világgal, milyen csodás kincset találtam Bea és az ő fészbukos antik bútor galériája személyében! Bea momentán Dél-Franciaországban él, és bizony lehetősége van eljutni olyan helyekre, ahol pompás használt/régi dolgokat lehet venni, persze lakberendezés kategóriában. Bea szerencsére nem csupán jó érzékkel válogat a dolgok között, de ügyes kézzel rendbe is hozza, és némi krétafestékkel meg wax-szal régivé varázsolja a többségükben egyébként sem tegnap készült holmikat. A rendkívül alaposan körbefotózott tárgyakat szerencsére nem csak nézegetni lehet Beánál, hanem privatizálni is, ami azért nagy mák, mert így végre van egy fehérnek látszó, ámde igazából szürke üveges vitrinem a leendő házamba (aminek stílusban egyébként lesz majd némi köze Franciaországhoz is…) Igen, tudom, csak a legalább közepesen nemnormálisok vesznek előbb bútort, mint ahogy lenne hová tenniük, mentségemül szolgáljon ugyanakkor, hogy a szerzeményem jövő nyárig Beánál maradhat (legalább jól teleszívja magát francia sikkel és bájjal…), utána pedig kap némi segédletet a hazajövésben is. Azt mondjuk elismerem, hogy amint kiderült, maradhat a cucc, ahol van, hülyelennékhakihagynám alapon rögvest kértem még egy mesés réz fatartót (nem lehetett otthagyni, karmos lába van és festett porcelán fogója!), egy réz pitlákot, szintén festett porcelán fülekkel (ami illik a fatartó fogójához…), egy már átfestett tükröt, egy öntöttvas izét, amiről nem igazán tudni, hogy mi is valójában, viszont jó nehéz, tehát a kandallópárkányon majd jól mutat… Ja, és egy rácsos szekretert, ami majd antikolt piszkosfehér színűre lesz feljavítva. Ami az előbbieknél is sokkal, de sokkal nagyobb baj, az az, hogy Bea tegnap volt néhány kincslelő helyén, és – bár ezt erősen tiltották – bizony fotózott. És a fotókat közben elküldte nekem… Nagyjából 3 közepes és 7 kisebb szívrohamom lett egyszerre, amint a képeket megláttam, úgy hogy Életem Összes További Kedves Mikulása és Jézuskája, lécci, lájkoljátok az ügyemet, és hozzatok el nekem mindent Franciából, amit csak tudtok…(a kéményt, mint szállítási útvonalat ezen alkalmakkal akár mellőzhetjük is.). Ezúton értesítem továbbá Drága Családomat, valamint Kedves Barátaimat, hogy még hátralévő, nagyjából 1.000 db szüli- és névnapomra előre meg tudom mondani már ma, mit is szeretnék ajándékba kapni… Mérhetetlen felelőtlenségem és felületességem kárhoztatásán túllépve azért annyit még feltétlenül szeretnék elmondani, hogy szerintem a régi/használt bútorok festése, felújítása igenis szuper dolog. És nem csak azért, mert elfoglaltságot ad egy csomó csajnak, aki ennek hiányában esetleg a férjét csesztetné a norvég-magyar meccs alatt (és itt kérek elnézést azoktól a hímektől, akik szintén bútoralkotók… ők nyilván soha nem csesztetnék a feleségüket semmilyen meccs alatt…), hanem mert az újrahasznosítás ez esetben tényleg hasznos. Megakadályozza a pazarlást, amit én rettenetesen utálok. És nem azért mert sóher vagyok, hanem azért, mert tisztelem azt az erőfeszítést, energiát, munkát, amibe egy tárgy elkészítése/dolog megcsinálása/megszerzése kerül - nekem. Gyerekkoromtól fogva azt tanulom, azt látom, hogy mindenért, amink van, nagyon keményen meg kell dolgozni. Nem vagyunk egy szerencsés família, sosem hullott aranyeső a kisházunkra, nem találtunk gázolajat a krumpli ágyás alatt, és őseink is gyávák/lusták voltak kivándorolni Dél-Afrikába gyémántért. Mi egyetlen receptet ismerünk a szerzésre: munka, munka és még több munka. Az is a keményebbik fajtából. Mindahányszor kidobunk valamit, ami egyébként még működőképes vagy funkcionálisan használható lehetne, önmagunkat, a saját munkánkat, a családunkkal nem töltött időt, a verítékünket is kidobjuk… Talán önzőnek tűnik az álláspontom, de én tisztelem magam és a saját erőfeszítéseimet annyira, hogy vigyázzak mindarra, amim van. És amikor már tényleg nagyon nem kell valami, vagy nagyon nem tölti be az eredeti funkcióját, mindig végig gondolom, hogy lehet-e más módon használni, akár részben, akár egészében, van-e bárki, aki hasznosítani tudná vagy örülne neki. Nagyon jó látni, hogy egy re többen vannak olyanok, akik - akár azért, mert úgy gondolkodnak, mint én, akár mert a szükség erre kényszeríti őket - nem válnak meg a régi, de még használható dolgaiktól, hanem ecsetet ragadnak. Már jó ideje – egyelőre csak megfigyelőként – tagja vagyok néhány bútorfestő/bútoralkotó csoportnak, és azt kell mondjam, sokszor esik le az állam attól, amit az „amatőrök” tudnak. (Kölcsönöztem is a Hobbi bútorfestők csoport tagjaitól néhány előtte/utána képet, hogy lássátok, mire képesek az „egyszerű” háziasszonyok vagy épp az alkotó kedvű férjek…) Ezek a csoportok – ahová egyébként bárki jelentkezhet - nem csak az újrahasznosításról és az önkifejezésről vagy a kreativitásról szólnak. Olyan erőteljes közösségek jöttek létre a virtuális valóságban, amelyekben az egymás iránti tisztelet és a segítőkészség rendkívül erős, az oda nem illőket, a trollokat pedig rögtön kiveti magából a közösség. Mindenki kérhet és kap is tanácsot, segítséget, jó szót, dicséretet, őszinte véleményt, technológia trükköt, maradék waxot. Azok, akik létrehozzák és adminisztrálják ezeket a zártan működő csoportokat, hatalmas munkát végeznek (amúgy teljesen ingyen), a saját munkájuk, családjuk, festegetésük mellett. Számomra úgy tűnik, hogy ez a bútoralkotásnak nevezett új áramlat kezd egyre erősebb lenni, ami igazából nem is akkora csoda: mára kifejezetten nagy divat lett a DIY, vagyis a Do It Yourself!, a Csináld magad!. A mai DIY persze nem csak kötögetésről, bútorokról meg a karácsonyi dekorációkról szól: a gyerekjátékoktól a kutyaházon át az ékszereken, ruhákon, hétköznapi használati tárgyakon át rengeteg minden csinálható, mégpedig nem középiskolás fokon. Az egyre növekvő hazai alkotóközösség egyre fejlődő igényeit egy markánsan növekvő „iparág” szolgálja ki: a krétafestékektől és az üveggyöngytől kezdve az ajtógombokon át a hőlégfúvókig terjed az elérhető eszközök, anyagok köre, de ugyan így felszaporodott a kincslelőhelyek száma is. Antik/retro/használt dolgokat árusító új boltok kb. kétheti gyakorisággal nyílnak, nem múlik el nap legalább féltucat garázsvásár beharangozása nélkül, de sikk lett a vidéki vásárokra és lomisokhoz is járni, no meg a Vaterán, a jofogas.hu-n, vagy épp a különféle Facebook-os bolhapiacokon kincset vadászni. Az online piacterek elég gyorsan le is reagálták az igénynövekedést: hirtelen rengeteg ónémet szekreter és fotel meg „antik” konyhaszekrény (lásd még: kredenc) lepte el a hirdetéseket, az árak pedig szép gyorsan felrohantak a csillagokba. (Amúgy rettenetesen utálom ezt a hájpolást, aminek most ezzel a bejegyzéssel sajna én magam is részese lettem: csak remélni tudom, hogy ez a DIY kultusz is – mint ahogy a többi: a macaron, meg a főzőiskolába-járás, meg a pálinka, meg a kalocsai mintás tornacipő – kifullad hamarosan és a dolgok a helyükre és értékükre kerülnek. És igen, tudom, manapság a blogírás is trend, szégyelljem magam tovább egészen nyugodtan…) Meg kell mondani azt is, hogy a DIY égisze alatt bizony nagyon sok csúnyácska vagy béna holmi is születik: nem minden dolog szép vagy hasznos, amire elkövetőik ALKOTÁSként tekintenek. De ameddig ez örömet okoz nekik, ameddig kreatívnak érzik magukat attól, amit csinálnak, addig ez egyáltalán nem baj, sőt. Ahogy azt felénk szokták mondani, még mindig jobb, mintha kocsmáznának… Sokkal jobb. Vannak már jó néhányan, akik annyira jók lettek, hogy valaha volt hobbijukat/szenvedélyüket mostanra a megélhetésükké tudták tenni. Álljon itt néhány előtte-utána példa/kép Bútoralkotástól, aki(k) családi vállalkozássá növesztették a bútorfestési tehetséget. Én magam is azt tervezem, hogy alkalmasint majd festeni fogok: bútort, falat, vasat, bármit, amihez hozzáférek. Bár a nagyszüleim valahai bútorairól sajna már lecsúsztam, remélem sikerült majd beszereznem néhány vaskos, még valóban fából készített régi bútort (ennek első lépéseként a házacskám eladóival meg is egyeztünk, hogy maradhat a bútor, amit ők hely hiányában nem tudnak elvinni… Két termetes szekrényem tehát már tutira van, és felajánlásokat is szívesen fogadok e helyütt…) Hát bocsánat, hogy ekkora lett ez a mai bejegyzés, nem így terveztem, de ha már ennyi sikerült, akkor marad… Bűnbánatom jeléül ma egy nagyon kíméletes ajánlót teszek ide a végére: a paksi Ulbert-Hesz Project Just dance című nótájával szeretnék emléket állítani a november 12-i nyárnak és szép álmokat kívánni azoknak, akik olvasás közben még nem aludtak el.
3 Comments
|
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|