Közismerten nem vagyok egy barátkozós ember, sőt: nem kell hozzá semennyi rosszindulat sem, hogy mizantrópnak tituláljon bárki. Vérbeli Bak lévén nem kevés távolságtartás és gyanakvás van bennem, nem könnyen mutatkozom meg senkinek (és ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy kommunikációval foglalkozom, és elég gyakran ki kell álljak nagyobb mennyiségű ember elé, mint dizőz vagy megmondó… ). Hát ehhez képest most hetente többször is kiteszem az életem az ablakba, és néha olyan dolgokat is megosztok mindenkivel, amit eddig nem nagyon mondtam el senkinek. Szóval ezzel a bloggal kábé akkora lépést tettem a változás makadámköves (hahaha, Kovács Kristóf, ugye érted...?) útján, mint amikor 42 évesen megtanultam úszni, persze féltucatnyi sikertelen kísérlet után. Ebből - mármint az úszásból - kifolyólag míg élek, hálával fogok gondolni Adorján György Tanár Úrra (ESZI, Paks), rendíthetetlen idegzetű és türelmű úszásmenedzseremre, aki gigantikus víziszonyom ellenére sem adta fel a velem való kínlódást. Tudom, hogy ciki ennyi idősen sellőt játszani, főleg, hogy az egyéni oktatásom a paksi tanuszoda teljes közönsége előtt zajlott (de legalább mindig volt, aki szurkolt az életemért), korábban azonban nem nagyon jött össze nekem ez az úszás dolog. A 70-es években Bakonyszombathelyen nem csak nem volt divat úszni hordani a gyereket, de úszható víz sem volt 40 km-es körzetben, így maradt a dohány- meg a kukoricaföld, mint napi szintű body art. Ez a helyzet a középiskolában is kitartott, így 18 éves koromig nagyobb vizet csak a faluszéli Békás-tóban láttam, persze azt is csak abban a kábé két hétben, amikor az nem volt kiszáradva. A fekete leves végül az Államigazgatási Főiskolán jött szép nagy adagban, '89-ben ugyanis nagyjából ez volt az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény (a Testnevelési Főiskolát leszámítva), ahol kötelező volt a testnevelés/sport óra!!! Hogy ez mennyire komoly volt, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy néhány évfolyamtársunk, azért nem kapott diplomát, mert nem volt meg az aláírásuk tesiből… A kötelező sporttal amúgy nem lett volna semmi baj, mert a hozzám hasonló dagi lányoknak kifejezetten jót tudhatott volna tenni, csak hogy a gólyákat egy tesikápó az első órán rögtön két csoportra szelektálta: azokra, akik tudnak úszni (ők olyan sportot választottak, amilyet csak akartak), meg azokra, akik nem. Tette mindezt úgy, mint anno a boszorkányok felderítése során szokták volt: aki nem ugrott be magától a vízbe, az kapott egy kis segítséget, a vízben lévőket pedig néha megsimogatta a mentőpálcával, hogy biztosan elsüllyedjenek… Ezt látva nekem nem is kellett több, rögtön allergiás lettem az amúgy a Gellért Fürdőből importált vízre, és onnantól fogva a gyógytornának nevezett aerobicra jártam, persze totális sikertelenséggel: a dagiságom még sokáig velem maradt. Az úszás megtanulását minden esetre sikerült megúsznom, a tudatlanságom azonban nem akadályozott meg abban, hogy az első esküvőm előtt egy héttel pancsoljak kicsit az egyik délegyházi tóban, miközben az aktuális vőlegény 2 méterrel odébb horgászott. Az uszikálást persze elbénáztam, elsodródtam a zátonytól, ami felett zubogtam, és amikor le akartam tenni a lábam, mert elfáradtam, már indultam is lefelé, ahogy egy nyeletlen baltának azt kell… Kapálóztam, persze, meg próbáltam segítségért kiabálni, de ettől csak még több vizet nyeltem, a parton sátorozó turisták pedig visszaintegettek, mert azt hitték, hogy csak üdvözölni akarom őket, miközben hadonászom és gluggyogok… A leendő férj végül persze kiszedett a vízből („Inkább kihúztalak, mert senki nem mosta volna le rólam, hogy nem akarlak elvenni, hahahaha…”), de akkor már eszméletlen voltam, kellett némi segítség a víztelenítéshez. Na, ettől a naptól fogva én már attól is fuldokolni kezdtem, ha a tévében víz alatti képeket mutattak… Hát ebből a nem túl kedvező pozícióból indultunk a sokadik úszástanulás kezdetekor, de szerencsére Pakson a tanuszodában már-már meleg víz van a medencében, és a főnököm (Kovács Atom Antal dzsúdófenomén) is nagyon-nagyon biztatott (továbbá én is rettentően bizonyítani/imponálni akartam Valakinek), így hetente kétszer cuppanós sapkát és gumipapucsot öltöttem a legnagyobb télben, önként (pedig kifejezetten előnytelen számomra mindkettő). A tudásom persze most is erősen korlátos, mert továbbra is kerülöm az élővízben, nagy mélység felett való úszást (a medencével nincs bajom, annak látom az alját…), de legalább van egy oklevelem és néhány szép emlékem azokról az időkről. Nnnna. Ezt a terjedelmes litániát annak szemléltetésére adtam elő, hogy érzékeltessem, milyen horderejű változást jelent az életem másoknak való megmutatása (nem, nem vagyok sem jellemfejlődési hős, sem szegény kis későn érő lelki sérült), amit eddig nem bántam meg, sőt! Elképesztően jó érzés megtapasztalni az emberek jóindulatát, segítőkészségét, azt, hogy szurkolnak nekem, figyelemmel követik a házam és az én sorsom… Persze kapok kritikákat és fanyalgást is, de hát olyan soha nincs, hogy valaki/valami mindenkinek jó/pozitív legyen. A blog kapcsán nagyon érdekes emberekkel kerültem kapcsolatba és olyan dolgokat tudtam/tanultam meg tőlük, amitől több (okosabb?) lettem. Nem is kezdem el sorolni, ki mindenki adta jelét az irántam való jóindulatának, nehogy valakit megbántsak azzal, hogy kihagyom. Inkább időről igyekszem kiadni magamból azokat az információkat, amiket tőlük, tőletek kaptam, és amiért nem tudok elég hálás lenni. Kezdem is mindjárt ezekkel a meseszép fakádakkal, amiket Pozsi, a majdani fa mosdótálaimat gyártó aranykezű esztergályos mester küldött nekem: (És nem, nem szeretnék ilyet, ez csak egy eyecandy, hátha valaki gyönyörködni akar...) Pozsi egyébként elképesztő dolgokat csinál fából, nézzétek meg a FB-profilját, mert ilyeneket láttok: (Aki esetleg nem tudná: nem annyira egyszerű egy darabból kiesztergálni ezeket a formákat, az pedig, hogy a kéreg is rajta tudott maradni, nem kicsi bravúr…) Azoknak, akik újabb alkalmazás-függőségre vágynak, ajánlom a Houzz-t, aminek sajnos applikáció-verziója is van, így lényegében bárhol és bármikor lehet szívfájdítani az ötletkeresőknek és lakbermániásoknak. Köszi, Dóri :-) Itt van aztán Kincsfelfokozó Bea (egyelőre sajnos csak virtuális) barátném is, aki csodákat csinál Franciaországban: A kis tükör – ájulj el! – beton hatású festékkel készült… (Ebből fogok kérni én is, mert van néhány csodás fekete-fehér Mandúrom, amik most még fekete keretben vannak, na de majd Sóskúton...) A most következő kis szöszi szék pedig már nekem készült, és a nyáron elvileg haza is jön :-): A Fess’n velem (zárt) Facebook csoport-tagságomat kolléganőmnek, Nettinek (amúgy a Vintage Lakberendezési Ötletek gazdájának) köszönhetem, meg az ezzel járó napi minimum egy, de inkább több irigységi epegörcsöt is. Korábban már áradoztam a bútorfestés-felújítás tengelyének előnyeiről és szépségeiről, azóta ez az ária azonban többszólamú kórusművé dagadt: ezek a hölgyek és urak ugyanis olyan dolgokat csinálnak, amiktől szó szerint leesik az állam. Az aktuális nagy kedvencem a csoportalapító Kmetyó Krisztina folyamatban lévő padlófestése, ami szerintem sokak számára fog példát és tapasztalatot, esetleg megoldást is jelenteni a „csúnya a padlóm, de nem tudom felszedetni és újat rakatni helyette” problémára. Kölcsönöztem Krisztinától néhány képet annak illusztrálására, hogy némi festékkel és elszántsággal miből mit lehet kihozni. Erről a padlófestési projektről többet is megtudhattok, ha felkeresitek a Vintage velem blogot. A legvégére megint én jövök a MÁSba, vagyis a személyi kultusz már megint/még mindig folytatódik (elkapcsolni/baltát vágni a monitorhoz ér!). Korábban már mutattam néhány fotót önmagam korai, viszonylag emberi alakzatairól, ennek kapcsán azonban pótanyámnak hiányérzete támadt, amit most gyorsan orvosolok és egymás mellé teszem az 1995-ös és a 2015-ös esküvői képeimet (igen, úgy tűnik, húszévente megyek férjhez...). A legdurvábbat azonban a végére tartogatom: 20 éves önmagam és mostaniságom párosa... No more comments.
0 Comments
Egyszerűen nem bírom tovább megállni, hogy ne osszam meg veletek, a világgal, milyen csodás kincset találtam Bea és az ő fészbukos antik bútor galériája személyében! Bea momentán Dél-Franciaországban él, és bizony lehetősége van eljutni olyan helyekre, ahol pompás használt/régi dolgokat lehet venni, persze lakberendezés kategóriában. Bea szerencsére nem csupán jó érzékkel válogat a dolgok között, de ügyes kézzel rendbe is hozza, és némi krétafestékkel meg wax-szal régivé varázsolja a többségükben egyébként sem tegnap készült holmikat. A rendkívül alaposan körbefotózott tárgyakat szerencsére nem csak nézegetni lehet Beánál, hanem privatizálni is, ami azért nagy mák, mert így végre van egy fehérnek látszó, ámde igazából szürke üveges vitrinem a leendő házamba (aminek stílusban egyébként lesz majd némi köze Franciaországhoz is…) Igen, tudom, csak a legalább közepesen nemnormálisok vesznek előbb bútort, mint ahogy lenne hová tenniük, mentségemül szolgáljon ugyanakkor, hogy a szerzeményem jövő nyárig Beánál maradhat (legalább jól teleszívja magát francia sikkel és bájjal…), utána pedig kap némi segédletet a hazajövésben is. Azt mondjuk elismerem, hogy amint kiderült, maradhat a cucc, ahol van, hülyelennékhakihagynám alapon rögvest kértem még egy mesés réz fatartót (nem lehetett otthagyni, karmos lába van és festett porcelán fogója!), egy réz pitlákot, szintén festett porcelán fülekkel (ami illik a fatartó fogójához…), egy már átfestett tükröt, egy öntöttvas izét, amiről nem igazán tudni, hogy mi is valójában, viszont jó nehéz, tehát a kandallópárkányon majd jól mutat… Ja, és egy rácsos szekretert, ami majd antikolt piszkosfehér színűre lesz feljavítva. Ami az előbbieknél is sokkal, de sokkal nagyobb baj, az az, hogy Bea tegnap volt néhány kincslelő helyén, és – bár ezt erősen tiltották – bizony fotózott. És a fotókat közben elküldte nekem… Nagyjából 3 közepes és 7 kisebb szívrohamom lett egyszerre, amint a képeket megláttam, úgy hogy Életem Összes További Kedves Mikulása és Jézuskája, lécci, lájkoljátok az ügyemet, és hozzatok el nekem mindent Franciából, amit csak tudtok…(a kéményt, mint szállítási útvonalat ezen alkalmakkal akár mellőzhetjük is.). Ezúton értesítem továbbá Drága Családomat, valamint Kedves Barátaimat, hogy még hátralévő, nagyjából 1.000 db szüli- és névnapomra előre meg tudom mondani már ma, mit is szeretnék ajándékba kapni… Mérhetetlen felelőtlenségem és felületességem kárhoztatásán túllépve azért annyit még feltétlenül szeretnék elmondani, hogy szerintem a régi/használt bútorok festése, felújítása igenis szuper dolog. És nem csak azért, mert elfoglaltságot ad egy csomó csajnak, aki ennek hiányában esetleg a férjét csesztetné a norvég-magyar meccs alatt (és itt kérek elnézést azoktól a hímektől, akik szintén bútoralkotók… ők nyilván soha nem csesztetnék a feleségüket semmilyen meccs alatt…), hanem mert az újrahasznosítás ez esetben tényleg hasznos. Megakadályozza a pazarlást, amit én rettenetesen utálok. És nem azért mert sóher vagyok, hanem azért, mert tisztelem azt az erőfeszítést, energiát, munkát, amibe egy tárgy elkészítése/dolog megcsinálása/megszerzése kerül - nekem. Gyerekkoromtól fogva azt tanulom, azt látom, hogy mindenért, amink van, nagyon keményen meg kell dolgozni. Nem vagyunk egy szerencsés família, sosem hullott aranyeső a kisházunkra, nem találtunk gázolajat a krumpli ágyás alatt, és őseink is gyávák/lusták voltak kivándorolni Dél-Afrikába gyémántért. Mi egyetlen receptet ismerünk a szerzésre: munka, munka és még több munka. Az is a keményebbik fajtából. Mindahányszor kidobunk valamit, ami egyébként még működőképes vagy funkcionálisan használható lehetne, önmagunkat, a saját munkánkat, a családunkkal nem töltött időt, a verítékünket is kidobjuk… Talán önzőnek tűnik az álláspontom, de én tisztelem magam és a saját erőfeszítéseimet annyira, hogy vigyázzak mindarra, amim van. És amikor már tényleg nagyon nem kell valami, vagy nagyon nem tölti be az eredeti funkcióját, mindig végig gondolom, hogy lehet-e más módon használni, akár részben, akár egészében, van-e bárki, aki hasznosítani tudná vagy örülne neki. Nagyon jó látni, hogy egy re többen vannak olyanok, akik - akár azért, mert úgy gondolkodnak, mint én, akár mert a szükség erre kényszeríti őket - nem válnak meg a régi, de még használható dolgaiktól, hanem ecsetet ragadnak. Már jó ideje – egyelőre csak megfigyelőként – tagja vagyok néhány bútorfestő/bútoralkotó csoportnak, és azt kell mondjam, sokszor esik le az állam attól, amit az „amatőrök” tudnak. (Kölcsönöztem is a Hobbi bútorfestők csoport tagjaitól néhány előtte/utána képet, hogy lássátok, mire képesek az „egyszerű” háziasszonyok vagy épp az alkotó kedvű férjek…) Ezek a csoportok – ahová egyébként bárki jelentkezhet - nem csak az újrahasznosításról és az önkifejezésről vagy a kreativitásról szólnak. Olyan erőteljes közösségek jöttek létre a virtuális valóságban, amelyekben az egymás iránti tisztelet és a segítőkészség rendkívül erős, az oda nem illőket, a trollokat pedig rögtön kiveti magából a közösség. Mindenki kérhet és kap is tanácsot, segítséget, jó szót, dicséretet, őszinte véleményt, technológia trükköt, maradék waxot. Azok, akik létrehozzák és adminisztrálják ezeket a zártan működő csoportokat, hatalmas munkát végeznek (amúgy teljesen ingyen), a saját munkájuk, családjuk, festegetésük mellett. Számomra úgy tűnik, hogy ez a bútoralkotásnak nevezett új áramlat kezd egyre erősebb lenni, ami igazából nem is akkora csoda: mára kifejezetten nagy divat lett a DIY, vagyis a Do It Yourself!, a Csináld magad!. A mai DIY persze nem csak kötögetésről, bútorokról meg a karácsonyi dekorációkról szól: a gyerekjátékoktól a kutyaházon át az ékszereken, ruhákon, hétköznapi használati tárgyakon át rengeteg minden csinálható, mégpedig nem középiskolás fokon. Az egyre növekvő hazai alkotóközösség egyre fejlődő igényeit egy markánsan növekvő „iparág” szolgálja ki: a krétafestékektől és az üveggyöngytől kezdve az ajtógombokon át a hőlégfúvókig terjed az elérhető eszközök, anyagok köre, de ugyan így felszaporodott a kincslelőhelyek száma is. Antik/retro/használt dolgokat árusító új boltok kb. kétheti gyakorisággal nyílnak, nem múlik el nap legalább féltucat garázsvásár beharangozása nélkül, de sikk lett a vidéki vásárokra és lomisokhoz is járni, no meg a Vaterán, a jofogas.hu-n, vagy épp a különféle Facebook-os bolhapiacokon kincset vadászni. Az online piacterek elég gyorsan le is reagálták az igénynövekedést: hirtelen rengeteg ónémet szekreter és fotel meg „antik” konyhaszekrény (lásd még: kredenc) lepte el a hirdetéseket, az árak pedig szép gyorsan felrohantak a csillagokba. (Amúgy rettenetesen utálom ezt a hájpolást, aminek most ezzel a bejegyzéssel sajna én magam is részese lettem: csak remélni tudom, hogy ez a DIY kultusz is – mint ahogy a többi: a macaron, meg a főzőiskolába-járás, meg a pálinka, meg a kalocsai mintás tornacipő – kifullad hamarosan és a dolgok a helyükre és értékükre kerülnek. És igen, tudom, manapság a blogírás is trend, szégyelljem magam tovább egészen nyugodtan…) Meg kell mondani azt is, hogy a DIY égisze alatt bizony nagyon sok csúnyácska vagy béna holmi is születik: nem minden dolog szép vagy hasznos, amire elkövetőik ALKOTÁSként tekintenek. De ameddig ez örömet okoz nekik, ameddig kreatívnak érzik magukat attól, amit csinálnak, addig ez egyáltalán nem baj, sőt. Ahogy azt felénk szokták mondani, még mindig jobb, mintha kocsmáznának… Sokkal jobb. Vannak már jó néhányan, akik annyira jók lettek, hogy valaha volt hobbijukat/szenvedélyüket mostanra a megélhetésükké tudták tenni. Álljon itt néhány előtte-utána példa/kép Bútoralkotástól, aki(k) családi vállalkozássá növesztették a bútorfestési tehetséget. Én magam is azt tervezem, hogy alkalmasint majd festeni fogok: bútort, falat, vasat, bármit, amihez hozzáférek. Bár a nagyszüleim valahai bútorairól sajna már lecsúsztam, remélem sikerült majd beszereznem néhány vaskos, még valóban fából készített régi bútort (ennek első lépéseként a házacskám eladóival meg is egyeztünk, hogy maradhat a bútor, amit ők hely hiányában nem tudnak elvinni… Két termetes szekrényem tehát már tutira van, és felajánlásokat is szívesen fogadok e helyütt…) Hát bocsánat, hogy ekkora lett ez a mai bejegyzés, nem így terveztem, de ha már ennyi sikerült, akkor marad… Bűnbánatom jeléül ma egy nagyon kíméletes ajánlót teszek ide a végére: a paksi Ulbert-Hesz Project Just dance című nótájával szeretnék emléket állítani a november 12-i nyárnak és szép álmokat kívánni azoknak, akik olvasás közben még nem aludtak el. |
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|