Csillaghullás és születésnap hiányában a Szilveszter az egyetlen alkalom, amikor kívánni lehet: és talán nem csak boldog új évet. Nekem most különösen sok okom van kívánni mindenfélét, így biztosan nem fog ártani, ha a mindennapi, elalvás előtti „köszönömkérem” mantra mellé itt is összegyűjtöm, mi mindent kívánok.
Fogalmam sincs, kitől kérem/kívánom mindazt, amire vágyom, mert nem tudom, létezik-e Isten, van-e olyan, hogy Sors, meg eleve elrendelés, karma, felettes hatalom, végzet… Azt hiszem, leginkább magunkra számíthatunk az életünk során és azokra, akik szeretnek bennünket. Mindenek előtt azt kívánom, amit a családommal minden évben kívánni szoktunk: hogy az elkövetkező év se legyen rosszabb mint az, ami éppen elmúlt. Sosem akartunk nagy dolgokat, óriási szerencsét, az életünk varázsütésre történő jobbra fordulását: csak annyit, hogy rosszabb dolgok ne jöjjenek már, mint amin túl vagyunk. Nekem ez a kívánság pont jó lesz jövőre is. Kívánom azt is, hogy megmaradjanak az életemben mindazok, akiket szeretek és tisztelek – és kívánom, hogy én is megmaradhassak az ő életükben. Kívánom, hogy megmaradjon bennem a változás és a túlélés képessége, a becsületességem és az őszinteségem. Kívánom, hogy képes legyek elfogadni az enyémtől eltérő véleményeket és ne gyűlöljem azokat, akik megbántanak. (És ne vágyjak bosszút állni, revansot venni, még rövid ideig sem... És ne kívánjam azt sem, hogy kapja vissza az élettől vagy valaki mástól...) Kívánom, hogy ne csillapodjon soha a kitartásom, még akkor sem, ha hibát követek el. Kívánom, hogy tanuljak a hibáimból, és ne próbáljak minden áron megóvni másokat attól, hogy elkövessék a sajátjaikat. Kívánom, hogy ne legyek irigy, korlátolt és kicsinyes – és ne kelljen másoktól sem elviselnem ezt. Kívánom, hogy megmaradjon a bátorságom álmodni, akkor is, ha ezt éppen nem szabad vagy másoknak nem tetszik. Kívánom, hogy csírázzon ki bennem az alázat és a türelem, amelyeknek most eléggé híján vagyok (és amelyekről úgy tűnik, hogy sajnos eléggé kényes lélek-növények, nehéz őket életben tartani…). Kívánom, hogy a szabadsággal, amit e kor vívmányai biztosítanak, mindenki – én is! – felelősséggel éljen, tiszteletben tartva másokat. (Függetlenül a lájkok/követők számától… Nem hiszek a” sz@ar finom: tízmilliárd légy nem tévedhet” típusú tézisekben. Mint ahogy abban sem, hogy a gőg, a pökhendiség, a korlátoltság vagy épp a bunkóság a véleményvezérség, esetleg a népszerűség elengedhetetlen kelléke volna.). Kívánom, hogy a szellemesnek/leleményesnek/blikkfangosnak szánt primitív nyelvi erőlködések (lásd még: szlogenek, blogcímek, FB-identitások, reklámok, stb.) helyét vegye át végre a helyesírási szabályok legalább egyszer-egyszer történő alkalmazása. Kívánom, hogy az önjelölt kreatívok, a képzettség nélkül is ízlést formáló diktátorok, a népszerű csináld magad könyvekből kihagyott, vagy a Digital Divas konferenciára előadóként meg nem hívott, sértődött bloggerek, a saját stílusukat felsőbbrendűnek vagy egyedül létezhetőnek tartó fanatikusok olvassanak el néhány Csernus könyvet, csak hogy megtapasztalják végre, milyen fájdalmas is az (mások számára), amikor valaki be van zárva a saját géniuszába... Kívánom, hogy a kinyilatkoztatók képességet szerezzenek mások meghallgatására és a sajátjukétól eltérő nézetek/vélemények tényének tudomásulvételére.(És ha ez esetleg mégsem sikerül, akkor bátran maradjanak inkább a saját komfortzónájukban, ahol annyit hallhatják a saját hangjukat, olvashatják a saját bölcsességeiket, amennyit csak akarják...). Kívánom, hogy az ilyen-olyan módon frusztráltak - az irigyek, a trollok, a fröcsögők, a nagyon okosak, a megtorlók, az összes rejtőzködő vagy álcázatlan lelki és/vagy elmebeteg - lehetőséget kapjanak valódi problémáik megoldására, és ne a virtuális világot szennyezzék be a gyűlöletükkel és félelmeikkel. Kívánom, hogy ne váljanak valóra a rossz, másoknak ártó kívánságok. Kívánom, hogy az kívánjon, aki akar. Kívánom, hogy a házamat benépesítsék majd mindazok, akiknek szánom, akikért csinálom. Végezetül kívánom, hogy mindenkinek jusson annyi szeretet és türelem, elnézés és odaadás, mint amit én kapok a családomtól, a barátaimtól, a kollégáimtól. Mindenkinek kívánok annyi hitet, mint amit belém vetettek, kívánok vágyakat és álmokat, és persze erőt, hogy valóra válthassa azokat. Kívánok házat is azoknak, akiknek ez kell, és kívánom, hogy az olyan lehessen, amilyennek szeretnék.
0 Comments
Remélve, hogy velem együtt másnak sem sikerült elhalálozni bejgli/halászlé/töltött káposzta/sült kacsa és/vagy mákos guba mérgezésben, megmutatom, mire jutott Építész Úr, A Drága a ház tervezésével Karácsony előttig. Mivel az első terv-vázlatot november 7-én mutattam meg, talán úgy tűnhet, hogy kicsit lassan haladunk: ami igaz is, viszont a probléma sem egyszerű. Miként az el lett nekem magyarázva, a ház tömegének kialakítása meglehetősen erős kihívás volt, lévén a meglévő adottságok is kellőképp összetettek (kőház+vályogrész; sok-sok szintkülönbség; sok pince; manzárdtető), amihez hozzájöttek a Megbízó eléggé súlyos elvárásai is. (Bevallom őszintén, hogy a hirtelenjében megjavult újlakásépítési ÁFA-nak köszönhetően néhány tizedmásodperc erejéig még az is felmerült, hogy nem kellene-e az egészet elbontani, és egy teljesen újat építeni, 5%-os ÁFA és megenyhült engedélyezési eljárás mellett: de ahogy jött, úgy el is hussant az ötlet. Lehet, hogy ezzel hibát fogok elkövetni, de én makacs vagyok: ragaszkodom a hibáimhoz… Meg ezek szerint a 27%-os ÁFA-hoz is, mivel a csökkentés sajnos csak az újlakás-építési szolgáltatásra vonatkozik…). Hogy mik voltak az elvárásaim, amik nem könnyítették meg a tervezési munkát? Természetesen esztétikai jellegű kéréseket fogalmaztam meg (mert mint azt korában már rögzítettük, erős képességem van a felületességre, és a tartalom helyett hajlamos vagyok elsőként a formára koncentrálni…). Sóskúti kőből épült kockaházról lévén szó, amit a klasszik háromszárnyú ablakok díszítenek, azt kértem Építész Úrtól, hogy próbálja elegánsabbá tenni a ház külső megjelenését, de úgy, hogy az utcai homlokzat kőburkolatát és manzárd tetőt tartsuk meg, viszont a tetőtér legyen beépítve is. A kőhöz való ragaszkodásomat mi sem mutatja jobban, hogy még az is sokáig szerepelt a terveim között, hogy nem fogom szigeteltetni a házat (mert hogy a falak elvileg háromrétegűek: kő-tégla-kő, amiről én úgy gondoltam, hogy az majd pont elég lesz, nem kell ide szigetelés…). Építész Úr szerencsére rám hagyta a hülyeséget, majd szép csendben olyat talált ki, amitől szép is lesz a ház, meg szigetelt is… Na, akkor mutatom is, honnan indulunk: íme Ő, az én kis sóskúti bumszli házam, még jelenlegi állapotában: (Annak, aki esetleg totál elmeroggyantnak gondol a fentiek alapján, ajánlom szíves figyelmébe a házvásárlásos-magyarázatos bejegyzésemet.) Ami pedig lesz (egyelőre csak vázlatos homlokzat-tervet tudok mutatni): A házat három oldalról körülveszi majd egy héj (lényegében a szigetelés és az új vakolás), amiben REJTVE fut az eresz, és ami elöl „ráhúzódik” a homlokzatra, ezzel is „karcsúsítva” a most nagyon elterülős duci tömeget. Csökkenni fog a nyílászárók szélessége is: a mostani háromszárnyú ablakok helyett csak kétszárnyúak lesznek, és ugyan ilyenek kerülnek majd a tetőtérbe is, így a ház optikailag magasabbnak és soványabbnak fog tűnni. Picit változni fog a manzárd tető formája is, de a manzárdsága megmarad: a tetőfedő anyagot illetően ugyanakkor továbbra is több elképzelés van (az egyik Építész Úré, a másik az enyém), amelyek között vélhetőleg a gazdasági racionalitás fog majd dönteni. (Korábban én már beálmodtam egy csodás lemeztetőt, amire az a válasz-mondás, hogy ja, persze, tök szép, de nagyon-nagyon profin kell megcsinálni, hogy szépek legyenek a korcolások, meg hát valami tényleg jó anyagból kéne csináltatni, nem Lindab lemezből… Vagyis nem kétforintnyi differenciáról van szó, ha jól sejtem… Ezzel együtt még nem adom fel: ha látok olyan cserép megoldást, ami közelíteni tud az én kevéssé strukturált tetőről szőtt álmomhoz, és tényleg annyival olcsóbb, hogy ki tudja ütni a nyeregből a lemeztetőt, akkor majd meggondolom magam…). Az alaprajzban is történtek változások a tervvázlathoz képest: először mutatom a jelenlegi, majd a tervvázlat-, végül a mostani terv-állapotot (ez utóbbi immáron tetőtérrel kiegészülve). Ami a legradikálisabb, hogy a fürdőkád mégsem kerül ki a mostani bejárati teraszra, mert túl sok áldozatot/befektetést igényelne – maga a terasz (ami alatt a kazánház lejárata található) viszont meg fog maradni, ráadásul innen lesz kibontva egy fél oszlop is, szóval új falazat jön létre, ami eredményez majd egy látszólag funkciótlan kubust a ház oldalában. Mindez azért nem akkora nagy baj, mert vagy függőkertet csinálok belőle, vagy valamiféle kültéri kiállítóteret, ahová egyszer majd csak kerül valami… Ha alaposan megnézzük az alaprajzot látszik, hogy vannak benne más finomságok is, például a szomszédok felől létesítendő üvegfal, ami igazából ablak is lesz, de mivel egyelőre nem nagyon értem, hogyan is jön ez majd létre, mélyebben nem is megyek bele. Építész Úr azt mondta, hogy alkalmazta már ezt a megoldást és nagy sikere volt, én pedig bízom benne. Az átszellőzés és a természetes világítás biztosítása miatt tényleg kell valami megoldás, és ez a mostani szellemesebbnek és igényesebbnek tűnik, mint a mennyezet alá elhelyezett kis ablakok sora… Aminek a fenti – valószínűleg tényleg zseniális – ablakmegoldásnál is jobban örülök az az, hogy megpróbáljuk kiszabadítani a fogságba ejtett, korábban kettévágott és bebetonozott oszlopot is, így elvileg már hárman lesznek a télikert díszei… Hurrá!!! Amúgy ez a mostani alaprajz nekem már lényegében rendben van: minden olyan benne tartózkodik, amit kértem, egyedül a teraszt kicsinyellem, meg egyelőre még azt sem látom át, hogy akkor a garázs majd hogyan is lesz… (A telek lejtése lehetővé teszi, hogy a garázst a pinceszinten helyezzük el, így elvileg a terasz felette/rajta lehetne, de ez momentán még nincs igazán kimunkálva. Én nagyon támogatnám ezt a megoldást, mert így a terasz és a kert között meglehetne az a közvetlen kapcsolat, amit olyan nagyon szeretnék…) És ha már ház: ma csokorba gyűjtöttem néhány olyan nótát, ami erről a témáról szól. Biztos másnak is nagyon fontos volt ez a dolog, mert meglepően sok mindent találtam már magyar nyelven is... Aki ismer, vagy olvassa ezt a blogot, talán elhiszi nekem, hogy az álmodozás számomra alapvetően nem jelent gondot. De most válságba kerültem, álmodozási válságba: egyszerűen nem boldogulok a konyhával… Pedig ez lesz a legfontosabb helyiség a házban. Mivel úgy nagyjából hatévesen, ahogy felértem a gáztűzhelyt, elkezdtem főzni tanulni, volt néhány évtizedem arra, hogy szerezzek némi tapasztalatot a konyhát illetően. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a gáztűzhely anno palackos gázzal működött, amit hatévesen tudni kellett ám kezelni ahhoz, hogy a tényleges főzés elkezdődhessen…). Egész eddigi életemben főztem, és mindig is fogok főzni, mert imádom. Megnyugtat, lehetőséget ad a kísérletezésre, az önmegvalósításra – és nem mellesleg biztosítja a szükséges napi tápanyag-bevitelt is. És ha már kísérletezés: még nem voltam tízéves, amikor az öcsémmel egy nap meg akartuk lepni munkából hazatérő szüleinket, ezért vacsorát készítettünk nekik: rántott májkrémet… Hát igen. Nem volt egy Bocuse d ’Or kategóriájú fogás, az biztos… De mert finoman szólva sem voltunk tehetősek (talán a tisztes szegénység a legjobb kifejezés az akkori életünkre), ráadásul a 70-es évek végén vagyunk egy picurka faluban, rettentő találékonynak éreztük magunkat a tesómmal, hogy a rendelkezésünkre álló szinte semmiből vacsorát rittyentettünk anyáéknak. (A recept egyébként ennyi: a májkrémet hűtőbe tettük – hol voltak még a fagyasztók… -, hogy megdermedjen, majd mindkét végén felnyitottuk a dobozt, és egy darabban kinyomtuk belőle a tartalmát, amit kb. 1,5 centi széles karikákra vágtunk. Bepaníroztuk, forró zsírban (mert hogy a disznóvágás során finomított napraforgó étolaj nem keletkezik, ugyebár) kisütöttük és rizst főztünk hozzá (nyilván nem előgőzölt zacskós rizst, mert az még nem létezett, hanem a szemenként kiválogatós-hétszerátmosós-zsírban megpirítós-majd vízzel felöntős és kevergetős változatot…). Ilyen előzmények után meglehetős nagy pofára esés volt a főiskola első évében annak megtapasztalása, hogy a főzéstudás „olyan közönséges…” és „...undi…”. Ma, a főzőiskolák és gasztroblogok, meg lakáséttermek és a Yumber virágkorában talán vicces ilyet hallani – anno simán csak ijesztő volt. Nem nagyon tudtam felfogni, hogy mitől ér kevesebbet az olyan ember (na jó, nő), aki tud valamit (amit mások esetleg nem) – de hát akkor ez volt a menő a főiskolán. Meg a nyári csizma, meg a homlokpánt meg a Mystic rúzs, meg a tanulás melletti/helyetti kurválkodás (hú, ez micsoda anakronisztikus kifejezés… használja ezt még valaki?). Mi, butuska és rosszul öltözött vidéki lányok csak tátottuk a szánkat ezekre a menő, minden este más drága (=nyugati) kocsival hazahozott csajokra, akik rettentően lenéztek bennünket, mert hétvégente zöldborsós pulykanyak-pörköltet főztünk a kolesz közös konyhájában. Hogy a madamoknak végül lett-e diplomájuk, igazából sosem derült ki: nekünk minden esetre igen (többünknek több is), és egyszer aztán eljött az az idő is, amikor végre dicsőség (de legalább is normális dolog) lett, hogy tudunk főzni. Mivel elég sok időt töltöttem eddig elég sokféle konyhában, volt lehetőségem rájönni néhány dologra, amit a drímkicsönben biztosan nem szeretnék. Nem szeretnék homlok magasságban elhelyezett szagelszívót, mert rendszeresen beleverem a fejem. Nem szeretnék fejtető magasságban elhelyezett beépített mikrót, mert elég sz@r, amikor a forró üvegtálból az ember fejére zúdul a még forróbb leves. Nem szeretnék fej feletti magasságban elhelyezett polcokat, mert ami oda kerül, az számomra olyan, mintha nem is létezne. Nem szeretnék műanyag(bevonatú) munkalapot, mert az edények általában sokkal égetőbbek, mint hogy legyen időm alátét után turkálni, a kezem pedig már nem azbesztből van (bár régen puszta kézzel is kivettem a forró olajból a krumplis pogácsát…). Amit viszont nagyon-nagyon szeretnék a konyhámban: rengeteg tároló helyet; pultba épített szemétledobót; akkora mosogatót, hogy abban – legalább átlósan – elférjen egy sütőtálca vagy tepsi is; indukciós főzőlapot; villanysütőt; és nem utolsó sorban: sok-sok-sok konnektort. Ja és persze sok világítást. Meg egy hatalmas és masszív fa vágódeszkát. Meg persze mosogatógépet, ami hely hiányában nekem sokáig nem volt, viszont amióta van… Igen ám, de mindezen álmokat úgy kéne megvalósítani, hogy az ki is nézzen valahogy… Mivel még mindig a provence-i és az industrial tengelyen vagyunk, elég hülyén fog például kinézni a pultba épített indukciós sütőlap… Ha csak nem úgy csináltatom meg, hogy lesüllyesztik a főzőlapot a pult alá: ehhez viszont a munkapult lapjának valahogyan mozgathatónak kell lenni. A mozgathatóság viszont helyigényes, így ezen még sokat kell gondolkodnom. Az is eszembe jutott, hogy nem beépített főzőlapom lesz: mert hogy sokszor van bajom azzal, hogy amikor négy nagy edényben akarok főzni, azok egyszerűen nem férnek el egymás mellett. (Biztos nem vagyok egyedül azzal, hogy néha rám jön a csülkös bableves-főzés, és olyankor hirtelen készítek vagy ezer litert belőle… És ezzel egyidejűleg valamiért 500 liter csirke-curryt is csinálok, meg 100 kiló főtt rizst és a biztonság kedvéért néhány tucat palacsintát is…). Lehet, hogy elég lenne, ha vennék 4 db egyedényes indukciós „rezsó”-t (igen, kérem, már ilyen is van…), és mindig annyit használnék – egymástól akár jó távol is –, ahány éppen kell. Hogy miért vagyok ennyire beleszerelmesedve az indukciós lapba, ahelyett, hogy rárepülnék egy meseszép SMEG Cortina Colonial gáztűzhelyre? Hát mert az indukciós lap JÓ. Nagggyyyon jó. Sokkal-sokkal gyorsabb, mint akár a gáz, akár a kerámia főzőlap és sokkal jobban is szabályozható. De ami a legjobb, hogy nem bír rásülni semmi, mert az indukciós lap felülete sokkal kevésbé melegszik át, mint pl. a kerámialap (mondjuk a maradék hő is lényegesen kevesebb, de ezt meg lehet szokni), ezért biztonságosabb is. Én egyszerűen imádom! És mert mostanra minden edényem indukciós lett, úgy vagyok vele, hogy megtartom ezeket is, meg a remek indukciós főzési élményt is. (Amúgy a SMEG-nek sajnos van indukciós lapja, de szerintem piszok drága…Meg a sütője is… Szóval ezt elég gyorsan elengedtem). Azt is nagyon utálom – és ez a mostani konyhámban is így van sajnos –, hogy a napi/gyakori használatú elektricskák, úgyis mint kenyérpirító, vízforraló, kávéfőző, gyümölcsprés, turmixgép, stb. a pulton vannak és persze foglalják az amúgy is alig elég helyet. A mellettük meghúzódó kábelerdőről már nem is beszélek. Az álomkonyhában ezek a dolgok mind megvannak, mégpedig azonnali használatra kész, tehát áram alatti állapotban, de nem látszanak. Hogy a fenébe lehet mindezt megoldani egy alapvetően rusztikusnak szánt konyhában, ahol nem igazán szeretnék szekrénysort, de legalább is felső szekrényeket…??? Momentán egyetlen megoldást látok, mégpedig egy olyan, egész falat betöltő beépített szekrényt, aminek csupán két nagy ajtaja van, az is ebből a külső sínen guruló pajta ajtó fajtából. (Magyarán kell egy csomó polc, amit eltakarunk két nagy ajtóval, amikor a konyha nincs használatban.). A káoszt fokozandó imádnám, ha lenne végre egy konyhaszigetem is, amit körbe lehet járni, egyik oldalán le lehet ülni reggelizni, tele van tároló helyekkel, jó nagy a munkafelülete, de persze itt van a mosogató is… Meg talán a pultba épített szemetes is. Az már tényleg csak hab lenne a tortán, ha a sziget nem csak lenne, de újrahasznosított anyagokból készülhetne, vagy mondjuk betonból… Nagyon nem boldogulok a szagelszívó témával sem. A kifejezetten rusztikusnak szánt szagelszívók nem igazán tetszenek, olyat viszont eddig nem találtam, ami tetszett volna. Igazából beérném egy cső vagy téglatest alakú formával, ami persze a fejem FELETT van, és jó erősen szagelszív. Nagy kérdés a (kombinált) hűtő is: szabadon álló vagy beépített legyen? Mivel a hűtőt elég gyakran nyitogatja az ember, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne belerejteni az eltolható pajtaajtós konglomerátumba. Viszont a tolóajtóknak oldalt mindig kell egy falfelület, amire rácsúsznak, szóval ide nem tehetem a hűtőt, hiszen ha a tolóajtó előtte van, akkor nem lehet kinyitni… Lehet, hogy a hűtő fogja meghackelni a tolóajtós elképzelésemet??? És ha végül majd nem rejtem el a hűtőt, akkor milyen is legyen szegény? Az inox hűtőket – és úgy egyáltalán: mindent, ami inox – egy életre megutáltam. A speciális inox tisztítószer hatástalan, az ujjlenyomatokat és a tisztítószeres törlés nyomait csak órákig tartó csiszálással lehet eltüntetni, ha pedig valami megkarcolja, az egy életre ott marad és persze látszik is. Szóval éljen a zománc… Nnna. Mivel ez a konyha-projekt momentán ezer sebből vérzik, nem is hergelem magam vele tovább. (Mondjuk annyi hozadéka azért volt ennek a mai gondolatformábaöntésnek, hogy a henger/téglatest formájú szagelszívó ötlete agyba került… Valószínűleg ezen a vonalon fogok tovább keresgélni.).
A mai MÁSban az egyik legkedvencebb rendezőm, Guy Ritchie legutóbbi filmjét, „Az U.N.C.L.E. embere” címűt szeretném megnézésre ajánlani – bár azt előre kell bocsátanom, hogy nem ez lesz a legnagyobb filmélményetek. Én viszont, bevallom őszintén, rettentő elfogult vagyok Guy Ritchie-vel szemben (mert első két filmje - A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső; Blöff - szerintem akkorát ütött, hogy a Pulp fiction adta a másikat; vájtszemű ítészek persze nyugodtan vitatkozzanak a véleményemmel), így minden filmjének úgy indulok neki, hogy tuti jó lesz, hiszen Guy Ritcie rendezte… Nos, ez a ma ajánlott film végül is jó volt: arra a kb. másfél órára, amíg tartott. Legnagyobb bánatomra nulla darab Jason Statham és Vinnie Jones volt a filmben (pedig őket lényegében Guy Ritcie adta a világnak), jó sokszor elhangzott viszont a Teller Professzor név, amit mi, paksiak eléggé szeretünk, de legalább is szoktuk tudni, kiről van szó. (A sztori amúgy ölég sablonos, ne lepődjön meg senki, ha déja vu érzése lesz…). Ha borban kéne megtenni az összehasonlítást, akkor olyan volt ez a film GR első két rendezésével szemben, mint egy tavalyi balatoni rosé egy szekszárdi csúcs vörössel szemben. Ihatónak iható, de emlékezni nem fogunk rá. Viszont a UPC filmtárban most elérhető, és ha igazak a reklámok, akkor decemberben lényegében ingyen… Miről is ábrándozzon háztémában az ember így Karácsony közeledtével, mint a nagy családi együttlétek és evészetek epicentrumáról, az ebédlőről… Furcsa dolog ez az ebédlő, mert szerintem az elmúlt 35 évet sikerült úgy leélnem, hogy nem volt kifejezetten ezt a célt szolgáló helyiségünk. Bár anyukámék az 1976-ban épült bakonyszombathelyi kockaházuk típustervének egyik kiskockáját ebédlőnek álmodták, az élet elég gyorsan úgy hozta, hogy az ebédlőből fiúszoba lett. Ha valaki esetleg nem találkozott volna a kockaház intézményével: e házak típustervei – főleg a kisebbeké – az utcafronti homlokzatra tettek két bazi nagy szobát, valahová középre egy nappalit, befért még egy pinduri fürdő, egy szintén picurka konyhácska, egy közlekedő, a már említett kiskocka, amiből szinte bármit nem lehetett csinálni a hülye mérete és alakja miatt, no és a padlásfeljáróval kombinált éléskamra. Ilyetén körülmények között a 2 db kölök jó ideig kényszerből együtt cseperedett a Réka elemes bútorok lágy ölén, aztán amikor eljött az idő, a gyerek (=fiú) volt a szerencsésebb, ő kapta az „új” szobát (igazából egy kis lukat… Én viszont rettentő irigy voltam jó sokáig erre a saját szobára – nem, mintha nekem nem lett volna saját szobám… Hát, a gyerekek néha nagyon furák....). Szóval az étkező és a nappali viszonylag gyorsan eggyé váltak, és így van ez a mai napig, amivel a világon semmi baj nincs. Leszámítva azt, hogy ha négynél többen akarunk asztalhoz ülni, először el kell mozgatni mindent a faltól, amit persze egyedül nem lehet megcsinálni, mert az asztal túl nehéz. És ha mindenki le tudott ülni, akkor viszont felállni már csak ketten tudnak, mert egyszerűen nem marad hely… Lehet, hogy ezért is tartanak nálunk akár több órán keresztül a vasárnapi ebédek…? A nappaliba oltott ebédlő a mostani lakásomban is adottság – mondjuk cígölni szerencsére már nem kell a bútort. De valahogy nem az igazi az egész. Úgy hogy a sóskúti házban egy régi nagy álom valósul meg azzal, hogy dedikált étkező részleget fogunk kialakítani, ami kapcsolatban áll majd a konyhával és a nappalival, sőt, a télikerttel is! de mégis önálló rész lesz. Hogy mi kell egy ebédlőbe? Hát, szerintem nem túl sok minden. Kell egy jó nagy asztal, néhány kényelmes – de tényleg kényelmes! (nyáron nem a seggünkre cuppanós, jóllakva kényelmesen hátradőlős, lehetőség szerint inkább karfás) – szék, világítás és esetleg egy tálalószekrény, ha másnak nem, hát a ritkábban használt ünneplős étkészletnek meg eszcájgnak. Nagyjából ennyi. A jó nagy asztal lehetőség szerint masszív legyen és ne olyan origami-jellegű, összecsukhatós-kihajthatós-lapozós, mert az összes eddigi ilyennel mindig jó alaposan megjártuk. Az álomasztalom egy vastag deszkákból vagy gerendákból ácsolt afféle hastok-asztal, stabil lábazattal. Ha szerencsém lesz, és a régi tetőgerendázat nem lett bogaras, valószínűleg fogunk tudni házilagosan is ácsolni egy olyasféle asztalt, amilyet szeretnék: aranykezű apukám tisztára biztos, hogy meg fogja tudni csinálni. És ha esetleg mégsem, láttam a DIY hölgyek-urak berkeiben olyat, aki erre alkalmas lehet, úgy hívják Wind&Beer és nem csupán szuper lámpákat csinál rézcsőből, de például ezt a szépséges polcot is ő követte el: A megfelelő székek majd biztosan az utamba fognak akadni, egyelőre külön keresést erre nem indítok. Nem bánnám, ha többféle székből sikerülne összerakni az áhított 6, de inkább 8 személyes szettet, és a legjobb persze az lenne, ha mindent újrahasznosítással/felújítással tudnék megoldani. És akkor kellenek majd még lámpák, amik vagy a most oly divatos – lehetőleg jó nagy! és természetesen használt – ipari lámpák, vagy egyedileg, újrahasznosított anyagokból készített szépségek lesznek. Eszméletlen jó dolgokat lehet ebben a témakörben is találni: Utóirat gyanánt: ha valakit érdekelne, mibe is kerül a múltkor mutatott dombormintás Cevica csempe, nos, az ár 17.100 Ft/m2. (A kézzel készített Pataki Tiles mintás csempéjének ára emlékeztetőül: 35.000 Ft/m2.) (Képek szokás szerint - a most már határozottan szégyenletes - házinspirációs Pinterest táblámról...) A végére ma egy verset teszek: mert arra jöttem rá, hogy rettentő ritkán olvasok verseket. Szégyen ide vagy oda, de a középiskola befejezése óta lényegében csak akkor volt verseskötet a kezemben, amikor kerestem valamit. Önmagáért a versolvasás öröméért igazából csak tegnap vettem újra a kezembe ilyet, mégpedig Lackfi János 100 vers című válogatását, és persze azonnal találtam benne egy olyan költeményt, ami akár rímelhet (?)/ reflektálhat (?) is a közéletben momentán zajló, szerintem egyébként rendkívül lealacsonyító és méltatlan acsargásra. Legyen bárhogy, ez csak egy vers. Amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar, vagy tud. Ben Johnson
DAL ARRÓL, HOGY AZ ASSZONY NEM MÁS, MINT A FÉRFI ÁRNYA Kövess egy árnyat – elrepül, bújj el – máris nyomodba vágtat. Kerülgess asszonyt – elkerül, fuss előle – s szalad utánad. Bolond, ki rá másképp tekint: a nő a férfi árnya mind. Éjjel az árnyék nagyra nő, s nappal mintha el vágyna tűnni. Ha gyenge vagy, erős a nő, ám elvész, ha naggyá leszünk mi. Bolond, ki rá másképp tekint, a nő a férfi árnya mind. EÖRSI SAROLTA fordítása Hát, kérem, a blog indulása (november 1.) óta eltelt hatalmas időben néhány dolog picit megváltozott, vagy épp alakulni kezdett. Gyorsan összeszedem őket, mielőtt a karácsonyi őrület teljesen elhatalmasodna az agyamon - ezt megelőzően azonban (a koncentráltság eme szupercelláját kihasználva) megragadom az alkalmat arra is, hogy néhány olvasói bekérdezésre/beszólásra ezúton (is) reagáljak. Mostantól amikor csak tudom (vagy lehet), ki fogom írni a dolgok árát/költségét, amit eddig alapvetően azért nem tettem meg, mert nem túl sok ilyen információm volt - és egy kicsit tartottam attól is, hogy esetleg felvágásnak tűnhet, ha beárazom az álmaimat ("Né'má', ezt a hülye p.csát, ez miket meg nem engedhet magának... De jól megy neki..."). Aztán rájöttem, hogy remélhetőleg az azért mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy építkezéshez pénz kell, így túlságosan senki nem fog irigyelni azért, amiért a jelenlegi otthonom árát tetőre meg falazóblokkra meg lábazat-vízmentesítésre meg cementre és habarcsra verem el. Remélem azzal, hogy megmutatom, az egyes megoldási lehetőségek milyen anyagi következményekkel járnak, hasznosabbá és valóságszerűbbé teszem az itt fellelhető információkat. Biztos, hogy többször is tanúi lehettek majd annak, amikor a jövőben leárazom az álmaimat: a takaróm ugyanis véges hosszúságú, a megoldandó problémák viszont a nyulakhoz hasonlóan szaporodnak. Szeretném megnyugtatni azokat is, akik esetleg attól tartanak, hogy a most divatos trendeknek megfelelően jövő ilyenkor már a Teszkó szépirodalmi szekciójának polcain vigyorog majd a "Ház És Más - válogatott kockaházfelújítási életbölcsességek" keménytáblás kiadása, hogy NEM, nem dédelgetek ilyesfajta ambíciókat, sőt! Nem vágyom rá, hogy naponta több ezren olvassanak és lájkoljanak, nem akarom, hogy a keresőmotorok megtaláljanak, nem szeretnék hirdetéseket befogadni: ez egy személyes blog, és az is marad. Nem ebből élek, nincs és nem is lesz belőle anyagi hasznom. Örülök, hogy ezzel együtt/ennek ellenére egyre többen olvasnak és biztatnak, nagyon hálás vagyok az irányomban megnyilvánuló figyelemért és jóindulatért. A tőlem telhető módon igyekszem informatív és szórakoztató lenni - ez azonban nem mindig sikerül, szerintem ma sem igazán. De hát ez van. Annak ábrázolására, mennyire szürreális napom volt ma, álljon itt néhány sóskúti fotó, amiket nemrég készítettem. És akkor íme egyes korábbi ügyek aktuális állása. Közben beszállt a versenybe a Schneider Electric Merten Antik szerelvénycsaládja is. Őszintén szólva ezek a kapcsolók sajnos kicsit sem olcsók: az antik réz keret picivel 9.000 Ft felett van, az egyes kapcsoló/billentyű veri a háromezret, a kettes pedig az ötezret, szóval egy komplett szerelvény 14-15 ezer forint… Viszonyításképpen: fehér vagy krém színben ugyanezen termék ára mindösszesen kb. 1.400 – 1.500 Ft. (Emlékeztetőül: a réz váltókapcsolók durván 3.500 Ft körüli árban vannak, és annyi fenntartásom valóban van velük kapcsolatosan, hogy túlságosan fényesnek látom/gondolom a színűket… Szóval nem kizárt, hogy a fehér vagy krém Merten Antik lesz a megoldás, mert stílusban is stimmel és árban is az eddigi legjobb.) 2. Itt van aztán a kilincsek dolga is, ahol borzasztó gyorsan megtaláltam a szépséges Stefániát. A nettúrás során viszont utamba került az Elzett Certa Kft. kínálata, amelyben rábukkantam kevésbé fényes/csillogó kilincsekre is, így most Valentina személyében komoly konkurenciája akadt Stefániának. (És mert nehezen akarom elhinni, hogy valaki 60.000 Ft-ot adjon egyetlen kilincsért, ide teszem ezt a példányt, csak hogy legyen összehasonlítási alapunk…). 3. Építész Úr is újabb terepszemlét tartott a háznál, amelynek végeredményeként elveszítettem a teraszra kihelyezett fürdőkádat és egy WC-t is, viszont feltárási munkákat fogok kérni és kapni a közelgő születésnapomra… Hát, járhattam volna rosszabbul is. De legalább letutiztuk, hogy a garázs a terasz alatt legyen, és én már ennek is nagyon örülök. Meg annak is, hogy valamivel nagyobb lesz a télikert, mint eredetileg gondoltuk, kibontjuk a csodaszép oszlopok kettétört és befalazott darabjait mostani börtönükből, és tető ügyben is dűlőre jutottunk (a lemeztető nyert a cseréppel szemben…). Alakul a ház tömege, már látszik, milyen irányba tartunk… 4. Írtam a fa mosdótál készítésére kiszemelt mesternek, Pozsinak, aki így ismeretlenül is remekül fogadta a kérésemet/kérdésemet (mert hogy ő is szereti kihívásokat és a gépe is tudja, amire szükségem van), így hátha lesz valami hasonlóm: (Mondjuk az erkölcsi érzékemről csak annyit, hogy néhány óra erejéig azért eljátszottam a réz mosdótálak gondolatával is, mert hogy megtaláltam őket… Jesszum, majdnem lavórcéda lettem…) 5. Türkiz csempe témában is javultak a lehetőségek, megtaláltam ugyanis a spanyol Cevica termékeit, és a meseszép Antic Verde és Provenza Oceano csempéket: Ezek négyzetméterára 13.000 Ft körül van, ami jóval alatt van a kézzel készült csempe, és a mozaik árának is. Ugyan csak nekik van egy olyan csempéjük is (Feelings néven), aminek az érdi kereskedésben elvileg néhány napon belül lekérik az árát, addig meg csak nyálcsorgatok… 6. Francia kapcsolatom, Bea is szívfacsarásba kezdett néhány XV. Lajos stílusú székkel, így muszáj lesz bővítenem a hazajövésre váró különítményt legalább egy darabbal, csak még azt nem tudom, milyen legyen. A képen látható színkombinációban pont stimmelne a nemrég vásárolt nagyméretű szőnyeghez (ami Építész Úr jóvoltából végre hozzám került a messzi Ceglédről), viszont rettentően mozgatja a fantáziámat más színkombináció is, amihez viszont Beának a kárpitot is be kéne festeni a krétafestékkel… A színpárok ezek (első helyen a fa, második helyen a kárpit színe): ...hát nem is tudom. Olyan bizonytalan vagyok... Ennek örömére egy igazán dilis számot teszek ide a 2000-es évek legelejéről, aki majom, nyugodtan vegye magára :-) Drága Jézuska!
Hivatkozással f. év november 6-án kelt csoportos üzleti ajánlatomra, illetve arra a ténysorozatra, miszerint az együttműködés egyes résztvevői – lásd még: Építész Úr, A Drága – az irányomban történő rövid- és középtávú álomteljesítést megkezdték (más résztvevők – lásd még: Télapó – ugyanakkor sajnálatos módon csak hosszabb távú álmaim, miszerint én leszek a Világ Legkövérebb Nője, bekövetkezéséhez járultak hozzá), ezúton kezdeményezem együttműködésünk új alapokra helyezését. (…hogy nem tartottam be az ígéretemet, és a moratórium ellenére vettem magamnak lábbelit…??? Nos, ez annyira csekély mértékben helytálló tény, hogy szerintem akár nagylelkűen el is tekinthetünk tőle, mert hát mégis csak közeleg a Karácsony… Amúgy valóban vettem egyetlen pár CIPŐt, amit viszont a legrosszabb indulattal sem lehet csizmának tekinteni, holott a felajánlásom anno erre vonatkozott, ugyebár… Ha pedig azt vesszük, hogy hány cipőt/csizmát NEM vettem meg a kérdéses időszakban, akkor tényleg statisztikai hibahatáron belül marad ez a kis apróság…) Visszatérve a javasolt üzleti koncepció módosítására: legyen az, hogy én idén nem kérek ajándékot. Nnna. Gondolom most leesett az állad… Én magam is meglepődöm, amikor néha emberi jellemzőket tudok produkálni, még ha csak nyomokban is (tudom, vannak, akik ezzel is vitatkoznának… innen is csókoltatom őket) - és igaz, ami igaz, most is inkább a helyszűke, mintsem az önfeláldozás az, ami motivál. Természettudományos tény, hogy mostanra valóban rendelkezem a jövő év végéig (OK, 2018 decemberéig) biztosan elegendő szürke és fekete ruházati tárggyal, fekete lábbelivel, illetve táskával is. (Nem mondom, néhány nyers/bézs/ekrü/krém/törtfehér darab még jól jönne, de én ugyebár tudok lemondani…). És sajnos az is egy tény – bár rendkívül otromba -, hogy a gardróbom momentán csak 3,5 m széles. Fenti tények kombinációja pedig azt a szomorú végeredményt adja, hogy már nem fér be semmi. Szóval nem, ne is erőltesd, tényleg nem kérek semmit, mert úgyis csak gyűrődne, meg kínlódna szegény a nagy zsúfoltságban… És köszönöm, de ne hozzál, lécci, háztartási és lakberendezési hasznosságokat, sőt! könyveket sem, mert lehetőség szerint nem növelném tovább a majdan költöztetésre váró (tehát tönkremehető és megsérülhető és elveszhető) motyó mennyiségét. Viszont. Ha jó fej akarsz lenni velem, akkor: - elintézed, hogy találjak becsületes és szép munkát végző, határidőre dolgozni képes és akaró kivitelezőket, mesterembereket, szakikat; olyanokat, akik jártasak a saját szakmájuk rejtelmeiben és újdonságaiban, és nem tőlem kell megtanulják például a betoncsiszolást vagy az ipari parkett lerakását - a jövő év első két hónapjára Sóskút települést és annak 3 km-es körzetét hómentes (esetleg mediterrán?) vidékké teszed, hogy a bontás/építkezés megkezdése előtt hétvégenként tudjuk csinálni a lomolást. A hómentes hónapokat követően ugyanakkor átmenetileg esőmentes vidékké is teszed a jelzett régiót, legalább arra az időre, amikor a tetőcsere, az új falak építése, és egyáltalán: az összes kültéri munka zajlik. (A kerttulajdonosoktól, illetve biatorbágyi és tárnoki ismerőseimtől, barátaimtól előre is elnézést kérek, ígérem, hogy a kimaradni kért folyadékot egy más időpontban pótoltatni fogom…) - az előző kéréshez kapcsolódóan elintézed azt is, hogy konténeres hulladék- és sittszállítási árcsökkentést hirdessenek a fenti földrajzi területen házfelújítók részére, mondjuk januártól augusztus végéig - szólsz az érdi építéshatóságnak, hogy lehetőség szerint ne legyenek barátságtalanok a majd várhatóan január végén beadásra kerülő anyagunkkal, továbbá ne hosszabbítsák meg a rendelkezésükre álló eljárási határidőt se 30, se 60 nappal. Hát nagyjából ennyi, illetve – ha már úgyis beszélünk - más jellegű kisebb kéréseim, észrevételeim azért még lennének.
(A többi kérésemet már tényleg személyesen, esténként mondom, hogy nagyon ne terheljelek le… Köszike!!! Tudom, hogy az év többi napján közel sem vagyunk egymással ennyire intenzív beszélő viszonyban, de azért remélem, tudsz időt szakítani az én ügyeim menedzselésére is…). És hogy a zajos siker minden egyes tényezője ma is meglegyen a blogon, teszek ide mindent, amit a reklámszakma aranyszabályai szerint kell… Cuki gyerek, cuki kutya, cuki cici, cuki pasi… Csupa-csupa eye candy, ahogy azt magyarul egyre ritkábban és rosszabbul beszélő honfitársaink mostanság mondják. (A kifejezés lényegében egy metaforát takar: olyan látványosságokat /képeket, látványokat, effektusokat/ hívnak így, amelyek szemgyönyörködtetőek, de – legalább is az adott pillanatban – egyéb relevanciájuk nincs. Nekem amúgy a szemgyönyörködtetés pont elég lenne magyarítás gyanánt – de nagyon tetszik a VPS = Vakulj Paraszt System is, amit eddig csak informatikusoktól hallottam…) Egészen méretes pofáraesés alanya lettem a kandalló téma kapcsán; ahhoz képest ugyanis, hogy nagyjából két órányi, legnagyobb részt a Pinteresten töltött képkereséssel gondoltam elintézni ezt a témát, immáron lassan egy hete kínlódom a dologgal… De meg is érdemlem, mert minek kezdek el olvasni. Középeszű szőke nőhöz illő módon tényleg maradnom kellett volna a képkeresésnél, a természettudományokkal ráértem volna egy év múlva is foglalkozni… Amikor persze már túl késő lett volna, az igaz: viszont hőtannal vacakolni Karácsony előtt, na, az sem egy gusztusos dolog. A házzal kapcsolatos igénylistán első perctől szerepel a kandalló, Építész Úrnak hála pedig a nappaliban helyet is kap majd. (Mondjuk ennek a beavatkozásnak a kemence sajnos áldozatul fog esni, de lehet, hogy nem teljesen…). Az inspiráció-keresést természetesen Franciáéknál kezdtem, de mivel egy magára valamit is adó provence-i kandalló nyitott tűzteres, ezt az irányt vérző szívvel elvetettem… brühühü. (Na nem, mintha ekkor még olyan sok fogalmam lett volna arról, hogy a nyitott tűzteres kandalló fűtési hatásfoka alacsonyabb, mint a zárt tűzteresé… Inkább biztonsági megfontolások vezettek, amikor arra jutottam, hogy nem kockáztatnám a kipattanó szikra, nagyobb mennyiségű füst és a direktben kiáramló forró levegő által okozható problémák bekövetkezését.). Szóval ilyen az a kandalló, amilyenem nekem nem lesz: Aztán kerestem az industrial vonulatba illeszkedő kandallót is, és persze megint olyat találtam, amitől sírni tudnék, annyira durván jó: Na, valahol itt jött el a pillanat, hogy belefutottam egy weboldalba, ahol az ilyen kandalló-hülyéknek próbálnak rendet tenni a fejében, mint én vagyok. Az első kérdések egyike, hogyaszongya, hőközlő vagy hőszigetelő burkolattal szeretné a beruházást, Kisnaccsád…? Háááát… Én a magam részéről el tudok tekinteni tőle, hogy a kandalló felolvassa a híreket és hátat is mosson… Nekem elég, ha jól néz ki és tüzet lehet gyújtani benne… Ja, hogy ez ennyire nem eccerű… Az klassz. Biztos, ami biztos, menet közben Építész Úr, A Drága is volt olyan kedves elejteni egy gondolatpöttyöt arról, hogy ő bizony beleszámolja majd a kandallót a ház teljes fűtési matematikájába, innentől fogva pedig itt dübörög a felelősség a fejem felett, hogy a kandalló (továbbiakban inkább kályha) ne csak szép legyen, de valami teljesítményt is tudjon produkálni… Mint azt meg kellet tudjam, a kandallónál a cserépkályhának sokkal jobb a hatékonysága, mert hogy jobb hírolvasó és hőközlő, mint a K& A LLÓ. A kettőjük szerelméből született öszvér a csempekandalló, aki pedig még a felmenőknél is sokkal jobban közöl... Hááát... Nem tudom. Barátkoznom kell. Végül is egészen egészen normálisakat/vállalhatóakat is sikerült találni, főleg hogy már nem csak fényes máz létezik, hanem van szép matt is. Egy ilyen finomabb kiképzésű darab akár a nappali ékszere is lehetne és érdekes kontrasztot mutatna pl. a tervezett cementpadlóval és -fallal. Vagy azt is lehetne, hogy egy díszesebb, franciásabb környezetbe egy nagyon-nagyon egyszerű vonalvezetésű kályha kerül: Ha esetleg mégsem tudnám legyőzni a cserépkályha iránti fenntartásaimat, menekülőút gyanánt elindulhatok a téglakályhák irányába. Ez talán lehetőség lenne arra is, hogy újrahasznosítsuk a szegény kis halálraítélt – egyébként téglából épített – kemencét, és végre méltó helyre kerüljön az a néhány tucat régi billogos bontott tégla is, amit apukám egy korábbi projektem kedvéért beszerzett. A téglakályha azért sem tűnik hülyeségnek, mert lehet bele tenni sütődobozt is, vagyis a kályha lényegében sütőkemenceként is használható. Ezzel a megoldással csak annyi bajom van, hogy bár rusztikusnak rusztikus, de sajnos nem úgy, ahogy azt én szeretném… Hiányzik belőle a sikk, a szellemesség… Persze ha találnék egy kellőképp bevállalós és tehetséges kályhaépítőt, aki ért a hőközléshez meg a vakoláshoz is, akkor talán lehetne egy ipari stílusú téglakályha-kandallóm… Legendásan alacsony (de tényleg… 70/90, 60/100, ezek a leggyakrabban mért értékek…) vérnyomásom akkor kezdett felmenni, amikor a sok-sok hőtani okosság közepette bekerült a képbe a tömegkályha fogalma is. Egyszerű kommunikációs vagyok, ha a szóból nem értek, próbálok a képből, de ezúttal csődöt mondtam: a téglakályha és a tömegkályha az összesmindegyik fotón teljesentökreugyanúgy néz ki. F.sza. Ahhoz képest, hogy tényleg nincs látható különbség közöttük, a neten azért megy a szakmai elhatárolósdi, viszont ember legyen a talpán, aki egy ilyen mondás alapján sutba vágja az addigi fűtésötletét, csak hogy rámozdulhasson egy tömegkályhára: „Általában azokat a fatüzelésű, adott helyszínen, egyedileg épített berendezéseket nevezzük így, amelyek tömör tégla köpenyfallal és ettől többé-kevésbé független samott tűztérrel, maggal rendelkeznek. Lehet egy- és kéthéjú kivitelű, a téglák lehetnek élükre állítva vagy fektetve, leginkább a vakolatlan kivitel megszokott. Szűkebb értelemben a finn és dán kamrás, ellenáramú kályhákat sorolhatjuk ide (lásd: Lars Helbro munkássága). Kezdetben és eredetileg olyan északi tájakon épültek, ahol inkább könnyűszerkezetes házak (faház) fűtését kellett megoldani. Olyan berendezésre volt szükség, amelyik nagy tömegével hosszú időn keresztül tudta pótolni a főfalak gyengébb hőtároló kapacitását. A kályha tömege (~2—5t) jóval meghaladja egy középnehéz építésű csempekályha tömegét. A nagyobb felhasznált tömeg, azaz anyagmennyiség, nagyobb hőtároló kapacitást jelent hosszabb felfűtési idő mellett. Az ilyen felfűtött kályha felületének hőmérséklete alacsonyabb, mint a cserépkályhánál megszokott, a hőleadás viszont hosszabb.” (Forrás: Kályhakuckó) A stroke akkor tette teljesen taccsra az agyamat, amikor valamelyik bölcsességforrása weboldalon leírták azt a szót is, hogy pórusbeton falazat. Mármint kályhával kapcsolatban. Hát komolyan nem akarom elhinni, hogy TÉNYLEG atomfizikusnak kell lenni egy házépítéshez…??? De persze valószínűleg én vagyok a hülye, hogy minden lehetséges alternatívát ismerni akarok, és meg is akarom őket érteni, tanulni… Mi a fenének? Azért vannak a szakemberek, hogy megcsinálják, amit kell. Én pedig csak odabillegek majd hozzájuk ezzel a fotóval, és szépen elmesélem, hogy azt szeretném, hogy bontott kemencéből legyenek kedvesek építeni nekem egy ilyet, keressenek olyan vakolatot és festéket, aminek jó a hőközlő képessége és oldják meg, hogy valahol gyártsanak egy ilyen ajtót. …Nnna. És ha mindez nagyon nem megy, akkor egész egyszerűen veszek majd egy ilyen kályhát, és kész. Ha már álomkandallóval kezdtem, a végére szintén egy álomkályhát teszek. Erre a nagy izgalomra nem is tudok jobb nyugtatót elképzelni, mint az egyik kedvenc édességemet, a cigánygombócot (70-es évekbeli szakácskönyvekben feltűnik még ördögpirula néven is).
A cigánygombóc lényegében a tejbegríz desszertté avanzsált változata, és még azok számára is fogyaszthatóvá teszi ezt az ételt, akik már általános iskola harmadik osztályban megundorodtak a napközis menzán a tányér közepébe placcsantott, a takony és a csiríz között megállapodott valamitől, amire pont csak annyi, a kakaót maximálisan nélkülöző szórás került, hogy az íze ugyan nem lett jobb, viszont kicsi összekevergetés után kifejezetten gusztustalan bármit lehetett előidézni vele. Az oviban, ahová sokak örömére én viszonylag keveset jártam csak, az öcsém és a Majorbalázs legkedvencebb foglalatosságainak egyike pont ez volt: összefutyurkázni a tejbegrízt és a kakaót, majd jól otthagyni az egészet. A Majorbalázs amúgy az orvos fia volt, szóval komoly potentátnak számított már a középső csoportban is, mindezek mellett ő volt az öcsém legjobb barátja. Ez a barátság nem csupán a tejbegríz kortárs művészeti absztrakcióként való megközelítésében nyilvánult meg, de abban is, hogy amikor egyszer nagyobb nyilvánosság előtt megkérdezték a Majorbalázst, hogy akkor mileszelhanagyleszelkisbalázs?, a gyerek simán bemondta, hogy betörő, az Iványirobival... Ezek után igazából senki nem lepődött meg, amikor alig néhány év múltán, még alsó tagozatos korukban Majorbalázs világgá ment. Naná, hogy hozzánk, a falu végére, az Erdősor utcába. Ami az orvosék faluközepi házához képest jó három és fél kilométeres távolság volt, egy nem gyenge dombon felfelé, közvilágítás és lakóházak nélkül, vagyis Majorbalázs és az ő világszép kempingbiciklije tényleg nagy utat tettek meg. Dátumilag amúgy a 70-es évek második felében járunk, amikor nem csak mobil nem volt, de telefon sem… Pontosabban az orvoséknál nyilván volt, meg a tanácson, meg a pártirodán, meg a suliban, a TSZ-irodán és talán a papnál is, de nagyjából ennyi. És nem volt kocsink sem, így a világgájövésmenés első egy-két órájában drága szüleink megpróbálták meggyőzni a gyereket, hogy mégis csak haza kéne menni, meg hogy anya és apa már biztosan aggódnak… Majorbalázs azonban tudta a frankót, miszerint kicsit sem aggódik utána senki (anyu-apu orvos, rendelnek valahol, dadus rövidet lát és hall), úgy hogy fogta magát, és saját maga által összepakolt motyójával (létfontosságú Hahota újságok, egy-két játék, némi édesség, pár színes ceruza, elemlámpa) egyetemben beköltözött a szobánkba, nekiadta az öcsémnek a fullos bringát, kért egy kis kaját, mert hát megéhezett ebben a nagy világgámenésben, és úgy, ahogy volt, máris jól érezte magát nálunk (amit mondjuk nem csodálok, mert az ő világához képest nálunk olyan egzotikumok is voltak, mint kukoricagóré, persze egerekkel, trágyadomb, nyulak, pottyantós budi, tyúkok, disznók, a kertben mindenféle növények...) Apámnak végül nem volt más választása, mint elbiciklizni a dokiékhoz, szólni, hogy Kisbalázs nálunk van, ne aggódjanak (nem aggódtak… észre sem vették, hogy lelécelt…). A doki végül valamikor este jött a gyerekért a szolgálati Trabival, és persze vitte a fullos kempingbringát is. A megszökési fiaskó ellenére a barátság eléggé hosszú életű volt, és kitartott egészen az általános iskola végéig. Na és hogy végre a cigánygombóc receptjét is kinyögjem: főzz olyan kemény tejbegrízt, amilyet csak lehet! Ez 1 liter tej esetén legalább 1, de inkább 1,5 bögre (háromdecis bögre…) grízt jelent, amit a szokott módon készítünk el. Én a cukrot a legvégén, amikor már lekapcsoltam a tűzhelyt, akkor szoktam beletenni, így esélye sincs leégni a cuccnak. Aki a hagyományos tejbegríz-ízt szeretné feljavítani még valamivel, az tegyen a még meleg anyagba vaníliát, esetleg fahéjat, vagy előre beáztatott mazsolát, kandírozott narancshéjat. Meg kell várni, amíg a massza jó alaposan megdermed/megkeményedik – de azért még egy kicsit langyos. Ekkor bele kell ütni 2 egész tojást, és kézzel (igen, kézzel… dzsuvás lesz a kezed, de majd lemosod. vagy találsz valakit, aki lenyalogatja…) bele kell dolgozni. A jól eldolgozott masszából kisebb marékra való darabokat veszünk ki, pogácsára lapogatjuk, majd többször átforgatjuk zsemlemorzsában (a pankó sem kizáró ok). A panírozott pogácsákat forró olajban – amely kb. félmagasságig kell ellepje a pogácsát – aranybarnára sütjük, az olajból kivéve pedig porcukorral elkevert kakaóporba forgatjuk (többször is, hogy a bevonatnak legyen vastagsága). És ezzel el is készültünk. Lehet hidegen vagy melegen, kanállal vagy villával fogyasztani: egy a lényeg, hogy jó sok készüljön belőle, mert gyorsan fogy… Jó étvágyat kívánok! Négynapos kakaós tészta alapú diéta után végre helyreállt a disznólkodásban megtépázott savbázis egyensúlyom, így folytathatom tovább kedvenc sportomat, a házügyi ámokfutást. (Előtte azonban szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik írásban, telefonon, füstjelekkel és óriásplakátok formájában gratuláltak a bloghoz és biztattak, hogy írjak-írjak-írjak… Az ő jóságuk/kedvességük létező világunk törvényszerűségei alapján tutira elnyeri majd a büntetését, amihez vélhetőleg én is hozzá fogok járulni néhány további bejegyzéssel.) Nahogyakkor: mámma színes ajtókról álmodozom, abból is a bejárati fajtából. Ha böcsületes provanszi házat gondolnék magamnak, csak ilyen ajtót álmodnék: Sajnos ezek sem néznek ki rosszul: Egy finom kis vasajtó is jól tudna esni, immáron az ipariság jegyében: Egy ilyen csodáért pedig simán bevállalnám még a tökfőzelék evést is... Sőt! Akár a kelkáposztát is... Szóljon, akinek van otthon ilyenje felesleges... Na de hát szokás szerint közelítenem kell a valóság göröngyös talajához, ahonnan valami ilyesmi látszik elérhető perspektívának: (Képek szokás szerint a táblámról.... bocs a kupiért!) És ha már ilyen szépen összejöttünk, elárulok nektek egy olyan infót, amire a Gugli úgy sem adna találatot, hiába is keresnétek. Mert hogy árajánlat jöve a meseszép burkolatokat készítő Pataki Tiles-tól (ebben a bejegyzésben mutattam meg kézi készítésű csempecsodáikat), és annyira nem is veszélyes, mint vártam. Az általam kiszemelt Provence kollekcióból a sima, minta nélküli mázas 10x10-es csempe nettó 20.000 Ft/m2, a mintás/dekor/strukturált 10x10-es csempe pedig darabonként nettó 350 Ft, vagy 35.000 Ft/m2. OK, ez így elsőre tényleg brutál, főleg ha azt vesszük, hogy a Zalakerámiánál vagy az OBI-ban akár 2.000 Ft-ért is találhatunk csempét. Ha viszont onnan nézem, hogy az általam alternatívaként kiszemelt mázas kerámia csempemozaik négyzetmétere 42.000 Ft (bruttóban), akkor ez az ár annyira nem is szörnyű. (Találtam türkiz üvegmozaikot - aminek a színe ugyan közel sem tetszik annyira - 9.500 Ft per négyzetméterért is, így ha eléggé kompromisszumképes leszek, vagy mondjuk valaki végre gyárt közben türkiz színű metrócsempét, biztosan találok majd valami megoldást...) PS: lapzárta közben érkezett a hír – mivel közben lementem a tárolóba –, hogy ma napközben, szokás szerint a legnagyobb titokban itt jártak nálunk az én drága jó szüleim és feltöltötték frissen füstölt kolbásszal és disznósajttal, no és persze friss tepertővel a kajás polcot… Most néhány napig erősen fognak utálni a kolbásztalan lakótársak, de hát az élet ilyen, születni tudni kell. Mondjuk a lúgosításnak most megint annyi, a hájasítás viszont teljesen rendben lesz… Jön a tél, nem kell új kabátot vennem. Meg hát hogyan is tudna tavasztól – na jó, kora nyártól… OK, a bikiniszezon kezdetétől… - fogyókúrázni az ember lánya, ha híján lenne a leadandó kilóknak. Ennek örömére szerintem főzök vagy 10 tojást is, meg sütök pár krumplit héjában… És valahol láttam lilahagymát is kallódni… Csak hogy ne legyen olyan árva szegény, hozzácsapom a menühöz őt is. Ha már blogger, legyen kövér… Csütörtök esti parasztvacsorához egyszerűen nem is lehet mást ajánlanom, mint a Bëlga napokban bemutatott legújabb nótáját, az „Egyszer fent…” címűt, amiben Wahorn András autodidakta avantgárd festőművész grafikus webdizájner (gyengébbek/fiatalabbak kedvéért: az A.E. Bizottság egyik alapító tagja) is szaxofonoz és szövegez. A dalocska szokásosan bëlgás-hülyés lett, amin a drága Bandibá’ extra szőrös cici-poci villantása pont annyit ront, amennyi ahhoz kell, hogy érezzük, a nyolcvanas évek még mindig itt van velünk. |
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|