… amely azért készült, hogy lehetőség szerint elejét vegyem az olyan feltételezéseknek, miszerint: 1. a piszok blogíró javadalmazásban/ellenételezésben részesül a blogon említett vagy majdan említendő termékek/vállalkozások/szervezetek/hírességek/alkotások/dolgok nevesítéséért 2. a szegény blogíró háztartása nem rendelkezik a házépítéshez/felújításhoz szokásos, elvárható mennyiségű és minőségű férfierővel, ezért kénytelen egyedül megbirkózni a világ nehézségeivel 3. a HP (amely rövidítés ez esetben nem a nyomtatós céget és a házi cefrét takarja) blogíró rohadtul unatkozhat otthon, ha ideje van egy ilyen izét firkálni Fentiekkel ellentétben a tényvalóság ugyanakkor az, hogy: 1. a piszok blogíró egy teljesen átlagos és normális felnőtt ember módjára nem teljesen átlagos, de mindenképpen normális munkahellyel rendelkezik, ahol (a mindenféle jelzőktől mentes) munkájáért tisztességes javadalmazást kap. A blogíró a blogját kizárólag munkaidőn kívül, a mindennapi háztartási munkát és vacsorát követően, de még elalvás előtt készíti (ha esetleg a tartalom másra utalna, ezer bocsánat…). A blogíró a termékek/vállalkozások/szervezetek/hírességek/alkotások/dolgok nevesítéséért ellenszolgáltatást nem kér és nem kap. Ezen említések kizárólag az információ-lelőhelyek/inspirációs források rögzítése és az olvasók minél szélesebb körű tájékoztatása érdekében történnek (mégpedig nem kevés munka árán). A blogíró a saját szegényes tudása alapján igyekszik maximálisan korrekt és jogszerű módon eljárni, ha esetleg ez valamikor mégsem sikerülne, akkor – az ügy súlyosságától is függően - azonnal javasolt a katasztrófavédelem vagy a NATO bevetése, mellékbüntetésként pedig a szigetszentmiklósi Max Mara outlet bezárása. 2. a szegény blogíró jelenlegi állapota a nemrég beszerzett ingatlannak is köszönhetően minden kétséget kizáróan HÁZas. A blogíró véleménye szerint a házépítéshez/felújításhoz a férfierő valóban rendkívül szükséges/hasznos (mégis csak jobb, ha a pasik építik a falakat és ácsolják a tetőt), ezt az erőt azonban lehetőség szerint a konkrét feladatokhoz ténylegesen értő szakemberek/mesterek közreműködésével kívánja biztosítani. (Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy pl. a nőnemű gázszerelőket vagy kőműveseket diszkriminálni fogja.). A blogíró családja a folyamatban lévő ámokfutásról egyelőre csak annyiban vesz tudomást, amennyiben az hosszabb távon gyakorol negatív hatást a vacsora minőségére/létének tényére, illetve a hisztifaktor kiterjedtségére. 3. a HP blogíró az elmúlt évtizedek során sajnos soha nem rendelkezett az unatkozás lehetőségével, és a vonatkozó képesség hiányában valószínűleg már nem is fog. Amennyiben azonban valaki tud olyan online tanfolyamot vagy önsegítő csoportot, ahol ezt megtanítják neki a napi 2-3 óra ingázás, napi 8-10 óra munka, bevásárlás, főzés, vasalás, mosás, takarítás, hétvégente kertművelés, családozás, barátozás, olvasás, foltvarrás, izzócsere, fotózás, körömlakkozás mellett, úgy a blogíró örömmel veszi a lehetőséget… Tisztelt Bíróság!
A kedvező ítélet reményében – a korrupció látszatát egyidejűleg visszautasítva – ma a londoni Science Museum-ot szeretném az olvasók figyelmébe ajánlani. Mindahányszor Londonba vet a jó szerencsém, még ha csak rövid időre is, sosem mulasztom el, hogy legalább egy órát eltöltsek ezen a helyen. Túl azon, hogy ebben a múzeumban rengeteg, de tényleg rengeteg tudást halmoztak fel, amit befogadható – nem is: élvezetes! – módon mutatnak be, már a hely atmoszférája is olyan, hogy magával ragadja és aztán újra és újra vonzza az embert. Imádom, hogy a kiállítási terekben egymást érik az 5-6 éves kiskrampók csoportjai, akik cuki nyakkendős-télenisrövidgatyás-széptélikabátos szettjükben ücsörögnek a padlón és épp az elektromosság mibenlétét tanulják… Igen, tudom, Magyarországon is vannak múzeumpedagógiai foglalkozások meg osztálykirándulások, sőt, olyan iskolák is, ahol már természetes a „site-study/site-teaching” (ott tanulunk/tanítunk, ahol történt/történik/van a dolog, pl. a római birodalmat Rómában, a tölgyfát meg az erdőben), ez valahogy mégis más. Talán azért, mert az egész múzeum szemlélete és hangulata olyan, hogy a látogatók, a tanulók, az ücsörgők és a megszállott kutatók egy kellemesen nyüzsgő elegyet alkotnak, ettől pedig az amúgy halott kiállítási terek élettelivé és vonzóvá válnak. A Science Museum az a hely, ahová mindenki megérdemelné, hogy legalább egyszer az életben eljuthasson.
0 Comments
A fűtésrendszer lényegén – úgyis mint hőtermelő egység – egy laza bakugrással átszökkenve megint egyből a közepén kezdem az álmodozást, illetve az újfent rövidre sikerült keresés sztoriját. (A lényeget, vagyis a kazánt majd nálam sokkal okosabb emberek tanácsa alapján fogom kiválasztani… Igen, tudom, ez a lényeg, és nem a radiátor… De mint tudjuk, kellőképp felszínes vagyok ahhoz, hogy a formáról előbb döntsek, mint a tartalomról… :-)) A ház majdani fűtését padlófűtés (amely a jelenlegi lakásomban nagyon bevált, a házba tervezett betonpadlóhoz pedig tökéletesen megfelel) és radiátorok kombinációjával képzelem el, a nappaliban kandallóval. (Ez utóbbi egyelőre nem része a keresési sikertörténetnek, így lesz majd 2. sorszámú bejegyzés is a fenti címmel…). A radiátor-keresés témáját csak azért sikerült ezúttal is gyorsan megúszni, mert a lapradiátorok diszkriminálásával viszonylag kevesen maradtak a pixisben, ahonnan a meseszép, ámde piszkosul nem olcsó lábas öntöttvas radiátorok is elég gyorsan kiestek. Azért gyönyörködnivalónak teszek ide néhány képet (közben persze szakadozik a szívem, de muszáj erősnek lennem…). Igen, tudom, kereshetnék/találhatnék használt öntöttvas radiátort, és felújíthatnám… Hát ezt most valószínűleg kihagyom. Persze ha valaki tudja, hol van a Használt Ámde Jó Állapotú Öntöttvas Radiátorok Mennyországa, ahol akár 15-20 (OK, fogalmam sincs még, hogy majd mennyi kell belőlük, de úgy saccolom, hogy nem kettő vagy öt) db, nagyjából azonos küllemű radiátornak keresnek szerető gazdát olcsó pénzért, akkor azt ne tartsa tovább titokban. Mindaddig viszont, amíg meg nem találom a HÁJÁÖRM-be vezető utat, maradnak a Betatherm radiátorai. A gyártó 100%-ban magyar és családi vállalkozás, ami számomra egy erős hívó szó, bár ezeket illetően eddig leginkább csak élelmiszeripari termékek vonatkozásában van saját tapasztalatom (úgyis mint disznóvágás otthon). Most majd kiderül, mit tud a magyar ipar. A szobákba a Metrum nevű modellt gondoltam, ami „egy és kétsoros kivitelben, választható osztástávolsággal és lamella mérettel készül…”, ahogy azt a gyártó írja. A képek alapján a takarítás biztos nem lesz egy leányálom, de hát a radiátor-tisztítás soha nem az… Ha esetleg úgy hozná a sors, hogy szükség lesz egy minimalista fűtőfelületre is (mondjuk a télikertben), akkor sem fogok zavarba jönni, mert ott lesz nekem a Quantum fűtőfal. A fürdőbe a „HQ típusú csőradiátor”-t szemeltem ki, és nem is biztos, hogy fehérben. Szerencsére a Betatherm is lehetővé teszi a RAL színskálából történő választást, vagyis ha akarnám, akár türkizkék radiátorom is lehetne… Mondjuk pont türkizkék radiátort épp nem akarok, de hátha valakit majd inspirálnak a most következő képek: És ha már szép és magyar dolgokról volt ma szó, zárásként is nagyon szép (meseszép!!!) és magyar dolgokat szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, egészen pontosan az Elysiant, amely az egyik kedvenc magyar divatmárkám. Az idei őszi-téli kollekció néhány most következő képe szerintem ékesebben beszél az én akárhány szavamnál (akit pedig esetleg elriasztanának az olyan szóbeszédek, hogy a magyar tervezők piszok drágán dolgoznak, azoknak csak annyit írok ide, hogy egy kisszériás, méretre készülő Elysian holmi és a Zara drágábbik nagytestvére, a konfekciót árusító Massimo Dutti cuccai között árban lényegében nincs különbség…).
A Pinterest ma meggyőzött arról, hogy mégsem vagyok teljesen hülye. Pár hete ugyanis az kattog a fejemben, hogy márpedig én fából készült mosdókagylókat szeretnék (amihez valószínűleg egyébként az a hatalmas disznóforrázó kád adta az első lökést, amit a ház pincéjében találtunk…). Amikor a fából mosdókagyló ötletet leteszteltem a velem egy háztartásban élő férfin, annyi választ kaptam csupán, hogy OK, de hogyan? Hát, szerintem egyszerűen. Ha belegondolunk, a fát mindig is használták folyadékok tárolására szolgáló eszközök anyagául (lásd még boroshordók, teknő, amiben pl. az én nagyanyám is mosott, disznóforrázó kád, stb.) – és működött a dolog. Ha pedig ez így van, akkor mitől jelentene nagyobb igénybevételt a faanyag számára a napi 10 kézmosás + 3 fogmosás, mint mondjuk egy másfélnapos lúgos-áztatós mosás vagy a tanninokban és csersavakban gazdag mélyvörös két évig való tárolása? (A finn szaunákat már nem is említem, pedig ezek is jó példái a faanyag nagymérvű hő- és páraterhelésének…) Igen, tudom, gondolnom kell arra is, hogy manapság Florasept és Cillit bőséges adagolásával biztosítjuk a szükséges higiéniai faktort, a vegyipar fejlődésének köszönhetően ugyanakkor mostanra nem csak az említett áldásos szerek, de az ezek hatásait kivédő impregnáló/felületkezelő anyagok is léteznek. Szóval a feladat elvileg csak annyiból áll, hogy találjak egy olyan fatárgyesztergáló embert, aki a vásárokon is árult gigantikus méretű pecsenyés tálakat és trónszékeket csinálja, rávegyem, hogy találjon két megfelelő méretű szép és erős farönköt, aztán a megadott méretek (amiket gondolom akár az otthoni mosdómról is le tudok venni) alapján gyártsa le a 2 db, pultra ültethető mosdókagylót (vagyis lényegében két, kicsit nagyobb mélységű, vastag falú fatálat, amelyeknek az aljába kell fúrni egy szabvány méretű lyukat, ahová majd a lefolyó-illesztés kerül…). Persze lehet, hogy a projekt mégsem lesz ennyire egyszerű, és nagy eséllyel több helyen is kell majd próbálkozzak, amíg végre valaki rááll a dologra (és nyilván majd akkor is az lesz, hogy ilyet még nem csinált, és nem vállal garanciát semmire…). De sebaj, én vállalom a kockázatot! A legrosszabb, ami történhet, hogy valamennyi idő múltán esetleg be kell, majd lássam, hogy tévedtem, és vennem kell két új mosdókagylót. Én ennyi kockázatot simán vállalok! Már látom is magam előtt a csodás szürke betonpultra ráültetett gyönyörű fa mosdótálakat, az elegánsan egyszerű csapokkal… És akkor most jöjjenek épelméjűségem bizonyítékai. … mosdó bizony létezhet fából így is… ... meg az általam favorizált, ún, mosdópultra ültetett kivitelben is. Nagyon tudnék imádni egy ilyet... ...meg egy ilyet is (ez szerintem a mestermű kategória): Ez a darab kicsit "durvább", mint amire gondoltam, jól mutatja viszont a megoldandó feladat egyszerűségét: Ha minden jól megy, akkor vagy lesz két ilyen rönkszeletbe vájt kagylóm, vagy két szép mély fatálam, nagyjából ilyesmi: Ezután a sok-sok szépség után nem is nagyon tehetek mást, mint hogy egy újabb szépséget ajánljak a figyelmetekbe, mégpedig a Pannonhalmi Főapátságot. Ha az elmúlt 2-3 évben nem jártatok itt, akkor feltétlenül érdemes felkeresni, mert a rekonstrukció eredményeként csodaszép lett a bazilika, az új látogatótájékoztatási rendszernek köszönhetően pedig már egyénileg is bejárhatók azok a helyek, ahová régebben csak csoportosan lehetett bejutni. Kötelező megnézni a pincészetet és a gyógynövénykertet is, a nemrég megnyitott Viator Étteremben pedig akár meg lehet kóstolni a helyi borokat is. Ha pedig olyan időszakban mentek, amikor iskolaidő van, könnyen megeshet az is, hogy a gimnázium sportpályáján csuhás szerzetesek fociznak vagy kosaraznak...
Ma abszolút szükségtelen, hogy teljesen hülye címeket adjak a bejegyzésemnek, lévén megtörtént az indító kapavágás álmaim manifesztálódásának mezején: elkészült az első építészeti tervvázlat!!! Elég a félhülye cím is! A fanfárok elcsendesülése után – naná, hogy hatásvadászatból kifolyólag – elsőként az álmodozásban társam építészről fogok néhány szót ejteni, már csak azért is, mert korábban ezt megígértem. Nos, a kádárkocka feltámasztója, a kis csúfság szépítészeti felelőse nem más, mint Ligetvári István építész tervező, aki nemrég meseszép ravatalozót csinált Dabason. Azt, hogy a rengeteg meló mellett hogyan fér bele az életébe a dabasi Trafik Kör Kortárs Művészeti Egyesület vezetése, éltetése, azt el nem bírom képzelni, főleg hogy olyan zseniális projektjeik vannak, mint a Gondolatmegálló. Az már tényleg csak szerencsés véletlen, hogy a Trafik Kör epicentruma egy folyamatosan éledező dabasi kockaházban székel, így Istvánnak egy tapasztalata már biztosan van ebben a témában :-) Az építészválasztás során azonban nem csupán a markáns szakmai tapasztalat és a tetszetős referenciák estek latba, sőt: ami ennél picit fontosabb volt, hogy Istvánt a barátomként tartom számon, barátságunk alapja pedig a számos ponton hasonló ízlésvilág és látásmód. Az, hogy ez a barátság egyáltalán csírázni kezdhetett, mindössze egyetlen dolgon múlt (most lehet rám dobálni méretes gellért-hegyeket és zalai dombságokat, amiért ilyen felszínes vagyok): István első találkozásunkkor viselt külső megjelenésén. Sajnálom, ha valakit ez megbotránkoztat, de én bizony úgy gondolom, hogy a bor és a cégér igenis legyenek egymással arányban, a suszternek pedig példaértékű cipője legyen. Aki bármiféle, az esztétikához kötődő szakmát űz – pl. meg akarja mondani másoknak, hogy milyen a szép ház/haj/ruha – attól elvárom, hogy önmagán is reprezentálni legyen képes a saját tudását, egészen pontosan az annak alapját adó esztétikai érzéket. (És egyébként igaz ez a kozmetikusokra, fodrászokra, körmösökre és mindazokra, akiktől olyan szolgáltatást várunk, amitől esztétikusabbak lehetünk. Gondolom, senki nem fizetne angolóráért olyannak, aki nem vagy alig beszéli a nyelvet…). Mivel egyébként is eléggé érzékeny vagyok a megjelenésre, és hiszem azt is, hogy első benyomást csak egyszer lehet kelteni, sokkal könnyebben teremtek kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiknél a stílus rendben van. A stílusos emberek (nemtől függetlenül) számomra olyanok, mint a mágnes: egyből felfigyelek rájuk, ha szóba elegyedünk, sokkal nyitottabb vagyok velük szemben, mint amúgy szoktam volt lenni, vagyis sokkal könnyebben boldogulunk egymással. Nos, Építész Úr antréja tökéletes volt: talpig feketében (de keresetlen lazasággal), ahogy azt egy valamire való építésznek (és ruhatervezőnek is!) kell, csodálatos fazonú és anyagú lábbelivel, remek kabáttal: ennyi volt a recept. Hogy miért emlékszem erre ilyen élénken? Mert ennyire jó volt a szett :-) (Aki ismer, tudja, hogy az arcokhoz könnyebben párosítok öltözékeket, mint neveket… És elég hosszú ideig simán fel is tudom idézni azokat a viseleteket, amelyek benyomást tudtak tenni rám.) Hát ez a mi barátságunk és mostani együttműködésünk hiteles története, előzménye, ahonnan most már in medias res rá is térek a lényegre, a tervekre. A mostani valóság (vagyis a leendő múlt) Hát igen, ez a kis szegény bumszli pillanatnyilag magán viseli a kádárkockaság valamennyi jellegzetességét: 2 db nagyméretű szoba, pincurka fürdő, cseppnyi konyha… A helyzetet nem javítja a kockaház és a vályogház közötti szintkülönbség, illetve a sok lépcső sem. A blogíró zseniális terve Ez a vonalvezetéséből is jól láthatóan a mestermű kategóriába soha nem tartozható ákom-bákom soknapos gondolkodással, valamint rengeteg radírt és hibajavítót felhasználva készült, természetesen több fejlesztési ciklusban. Építész Úr, a drága, volt olyan jó, hogy a blog nyilvánossága előtt védelmébe vette a kis torzszülöttet, aki szerencsére alig egy hétig létezett, arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy a blogíró tesztelje vele a házastársi türelem határait. Az igazi terv-tervezet Szögezzük le, hogy úgy persze könnyű, ha valaki tud… Most csak a földszintet teszem ide, mert a tetőtér tervezése lényegében olyan sima ügy lesz, mint az a bizonyos ágybaszékelés. Ami rögtön látható, hogy István meg tudott győzni, ne akarjam a hálókat az utcafronti oldalról eltenni (ami amúgy a kevésbé jól hasznosítható északi oldal), mert ott úgyis „csak” alszik az ember (és azt is jellemzően éjszaka, amikor a forgalom lényegesen kisebb mértékű, mint nappal.) Élni a nappaliban és a konyhában élünk, ezek a helyiségek az otthonok legjobban használt és kihasznált részei. A terv legmerészebb, és ezért szerintem a legimádnivalóbb része a fürdő, ami a jelenlegi, körben ablakos előszoba helyére kerülne (én ide étkezőt terveztem) úgy, hogy a kád a jelenlegi a főbejárat előtti toporgós teraszon lesz: vagyis a kádból csodálni lehet majd a kertet!!! Hát ez tényleg több, mint amit álmodni mertem… Ettől a perctől lényegében szerelmes vagyok a terv-tervezetbe, eufóriámat pedig a további részek sem csökkentik, sőt! Megkaptam a háztartási helyiséget, a télikertet (benne az oszlopokkal), a nagy konyhát és étkezőt, egy hatalmas nappalit kandallóval, és közvetlen kapcsolattal a fedett teraszra… Kaptam gardróbot, kaptam egy normális lépcsőházat és még egy különálló WC-t is. Egy dolgot vélhetőleg viszont elveszítettem, ez pedig a fedett teraszra remélt kemence: ő sajnos jelenleg pont ott van, ahová a házhoz újonnan toldandó nappali található… Sebaj, úgyis sparhelt-mániások vagyunk :-). Kérdés is csupán egyetlen maradt bennem, hogy akkor csókolom, hol/hogy is lesz a tolatásbarát szőkenős garázs...? De ez csak aprócska, incifinci kérdésecske, ami eltörpül a terv géniusza mellet... Ugye ti is úgy látjátok, hogy nem is kívánhatnék ennél többet...? Már csak azért sem, mert ha jól saccolom, most tartunk olyan 130 m2-nél, amihez még hozzájön majd a tetőtér is… (És igen, István, tudom, ez még csak VÁZLAT, amiben rengeteg HA van, többek között a temérdek szintkülönbség, amit át kell majd hidalni. Szóval még SOK minden NAGYON megváltozhat...) Nem baj, én már ennek a fázisnak is nagyon örülök!!! Szertelen nagy örömömben ma egy olyan zenészt ajánlok nektek, akit szerintem István Építész Úr is nagyon kedvel: ő pedig nem más, mint a csodaszép fekete énekesnő, Iyeoka. Drága Jézuska, kedves Télapó, drága-kedves Építész Úr! Az idei karácsonyotokat szeretném rendhagyó alapokra helyezni, ezért megígérem, hogy december 26. előtt semmiképpen nem bővítem a rendelkezésemre álló csizmácskák körét (10 db + a gumicsizmák; utána viszont kezdődik a leárazás, és hát ugye ilyenkor megeshet, hogy befigyel egy – kettő, három, négy, stb. – új darab). Cserébe viszont én is szeretnék kérni tőletek néhány apró dolgot, úgyis, mint:
Ha esetleg mégis karcsúnak tűnne a kívánságlistámmal egyenértékesként ajánlott csizmavásárlási önkorlátozás (ami szerintem hihetetlenül nagyvonalú és ehhez mérten komoly fájdalmat is okoz), megtoldom a bizniszt az egyik kedvenc panorámám felajánlásával is és bedobom a közösbe a százhalombattai finomító éjszakai (=sötétedés utáni) látványát az M6-ról. Ha eddig nem tudtátok elképzelni, milyen is lehet a Gyűrűk Ura Mordorja, vagy érezni akarjátok, hogy milyen is az, amikor életre kel a Star Wars-ból a Halálcsillag, akkor hála a közelgő télnek, már nem kell este 10-ig várnotok. Elég, ha délután 5 körül megindultok délnek az M6-os autópályán és a 25-35 km-ek között kicsit nézelődtök. Szerintem a legjobb látvány egyébként a Paksról Pestre való haladás irányából van, a 35-ös kavicstól már nagyon dögös a kép, főleg, amikor a lángcsóvák is felcsapnak … Igen, tudom, Schwechatnál sokkal jobb/mordorabb/osztrákabb finomító van… Nekem azonban ez sokkal szebb. Talán ez az egyetlen jó dolog az ősztől tavaszig tartó időszakban való ingázásban. LAPZÁRTA után érkezett az infó: A drága-kedves Építész Úr már nagyban vázlatol, az általam korábban küldött zseniális alaprajz tényleg nem rossz, csak hát tele van hülyeségekkel, mer’ például a gerendák keresztbe mennek, én meg nem… Vagyis lehet, hogy még máma látni fogom az álmaimat, nappali fényben :-) :-) :-)
A mai bejegyzés szerintem elég rövid lesz, lévén olyan témáról szól, amit akár sikertörténetnek is tekinthetek. A kapcsolók/aljzatok mellett a kilincseket gondoltam még olyan beszerzésnek, amivel majd biztos piszok sok dolgom lesz – a bénázásom azonban megakadályozta ezt, és nagyjából 3 órányi nettúrás után megtaláltam azt, amire szükségem van. Tudom, megint előreszaladtam, hiszen nyílászáró-elképzelések még sehol a határban… Mivel azonban általános érvényű életbölcsességeim egyik legfontosabb tézise az, hogy egy jó kiegészítővel a legegyszerűbb/jellegtelenebb öltözéket is fel lehet dobni, teljesen normálisnak tartom, hogy előbb keressek nyakláncot, mint ruhát. Bármennyire is nyitott szemmel járok a világban, megmondom őszintén, még kevés szép beltéri kilincset láttam. (Érdekes módon bejárati és kapukilincsekből viszont meseszépeket lehet találni, akár úgy is, hogy végig sétál az ember mondjuk Budakalász központjának egyik utcáján.) Illetve önmagában esztétikussal persze találkoztam, de olyannal, ami stimmelt az ajtóval és az enteriőrrel, na, olyannal leginkább csak műemlék kastélyokban. Nem tudom, mások hogyan közelítik meg ezt a témát, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy ez is azon dolgok közé tartozik, aminek a beszerzésére az utolsó pillanatban kerül sor, és leginkább az ár meg a legközelebbi barkácsáruházban elérhető kínálat az, ami meghatározza a végeredményt (ezúton is elnézést kérek azoktól, akik ennél figyelmesebben és szakszerűbben járnak el a kilincsválasztás során…). Olyat pedig, hogy egy házban az ajtó és az ablakkilincsek is (tudatosan!) stimmeljenek egymással és persze a környezetükkel, hát olyat még tényleg nem láttam. Ez persze jelentheti azt is, hogy egyszerűen csak nem a jó helyeken jártam, de lehet egy olyan olvasata is a dolognak, hogy az ilyen szintű tervezés még nem igazán része a laikusok beszerzési gyakorlatának. (Persze vannak olyan véletlenek, hogy minden kilincs fehér műanyagra sikeredik, mer’ azt adta az ablak/ajtógyártó, meg létezhet persze olyan is, hogy nem volt pénz/idő szétbarmolni egy régi belvárosi lakás eredeti nyílászáróit, és valami csoda folytán meg tudott maradni a valahai réz/alumínium cucc…). Mindez azért kicsit fura nekem, mert mára például azt a tanítást sikerült végre össznépi tudat szintjén is rögzíteni, hogy a cipő és a táska színének passzolni kell egymáshoz (az szinte mellékes, hogy napjainkra ez a nézet egyébként teljes mértékben elavulttá vált) – miért nem sikerül átültetni hát a tárgykultúra más területeire is ezt a felfogást? (Vagy egyáltalán: bármilyen felfogást/koncepciót/logikát. Jó dolog az improvizálás, az ötletszerűség, az esetlegesség: csak talán nem azon dolgok vonatkozásában, amik elvileg sokáig körülöttünk/velünk vannak. Persze a tudatosság/tervszerűség/előrelátás az élet kilincseknél jóval fontosabb dimenzióiban is hiányzik sokszor, nem is értem, miért akadok fenn ezen épp itt és épp most…). Szóval egy teljesen véletlen, lényegében elbénázott kattintás eredményeként jutottam el arra a weboldalra, ahol – ha már ott voltam –, nézelődtem kicsit és lássatok csodát, elég gyorsan ráakadtam STEFÁNIA-ra, aki hál istennek létezik hosszú címes, hosszú címes gombos és ablakfélkilincs formációkban is: imádom! Gyerekkorunkban nagyon sok helyen volt a faluban ilyesmi kilincs, sőt, otthon, anyuéknál, a kamraajtón ma is ilyen van (sajna alumíniumból és kevésbé áramvonalas fogantyúval), így hát egyből rám esett egy méretes adag nosztalgia is, amit egyáltalán nem bánok, sőt! A szerintem igazán esztétikus és szolid kilincseknek lesz majd egy újabb értéke is: mindazok az emlékek, amik általuk nap, mint nap felidéződnek majd. (A képek ezúttal is a saját Pinterest profilomon található ház-inspirációs táblán találhatók.) Mielőtt a fejemre tettem volna az ilyenkor szokásos babérkoszorút, operatív szinten kétszemélyes családom férfi tagja – tényleg csak nagyon halkan – megkérdezte, hogy és akkor jól látta-e a múlt héten, hogy tolóajtót is terveztem… Jól, Szívem. Koszorú vissza, keresés újratöltve… Hát igen, ez tényleg majdnem kimaradt. A két tolóajtó. Akiknek szintén stimmelni kell majd a rendszerrel. Velük kapcsolatban Stefánia lényegében kijelölte a kívánatos irányt: réz köll, másról szó sem lehet. Stefánia döntését csak helyeselni tudom, mert eddigi életem tolóajtóin bizony elkövettem egy durva hibát, aminek aztán elég sokáig ittam is a levét: nem fém, hanem csak fém színű (=műanyag) süllyesztett kilincset választottam… Ami viszonylag gyorsan, nem egészen két év után már annyira lekopott, hogy kifejezetten csúnya volt. Magyarázkodhatnék persze, hogy gyenge és tudatlan nő vagyok, aki rábízta magát az Ajtókészítő Mester bölcsességére, meg hogy nem volt pénzem fém kilincsre, a duma azonban nem javítana semmit a helyzeten. Lényeg a lényeg, hogy természetesen végül átcseréltettem a műanyagot fémre, a leckét viszont megtanultam: a napi igénybevételnek kitett kilincseknek és fogantyúknak lehetőség szerint használattűrő anyagból kell lenni és pont. A festett műanyag meg nem az. Süllyesztett réz fogantyúból szintén nincs kínálati dömping a kereskedőknél, de sebaj: vagy kör alakú vagy ovális, minden csicsától mentes, egyszerű darabot fogok választani, és ezzel tényleg lezártnak tekinthetem a projektet. Koszorú rögvest vissza a fejre, gyors ima, hogy Uram, kérlek, engedd, hogy Stefánia forgalmazója az elkövetkező 12 hónapban ne szűnjön meg, ne állítsa le a webshopját, és ne vonja ki a forgalomból ezt a terméket, továbbá hogy a majdani ajtó és ablakgyártó ne hackelje meg az elképzeléseimet; aztán jöhet megint a keresés, kutatás, mert most már tényleg kéne foglalkoznom a nyílászárók kérdésével is. Amíg én túrom a netet, nektek egy receptet ajánlok, mégpedig a csirke curry általam oly nagyon kedvelt, Londonban tanult változatát, amiért minden egyes alkalommal hálát mondok magamban Ilona barátnőmnek… A receptet Paksra érkezésemkor elkészítettem a Paksi Hírnök felkérésére is (ezt követően mondjuk többet nem kértek fel semmire), így ti már képekkel illusztrálva olvashatjátok. Aki szereti a csípőset/erőset – én nagyon! –, az vindaloo curry-porral készítse, tutira betyáros lesz…!
Ma olyat teszek, amit az általam példának tekintett és napi szinten olvasott házügyi bloggerek -Otthonkommandó Házprojekt Ditta, Kicsi Ház Kata és Budoirhome Réka – már jó régóta csinálnak: írok végre egy olyan bejegyzést, aminek egyrészt köze van a házhoz, másrészt van benne sok kép meg némi értelmes (hasznos???) tartalom is. Hogyaszongya: kezdjük akkor a villanykapcsolókkal. Hogy miért? Egyrészt mert hiszem, hogy a részletekben búvik meg az Őr és a Dög is, de ami ennél sokkal fontosabb, ezeket az apróságnak látszó dolgokat a legkönnyebb elfelejteni. Viszont amikor a mester majd ott vakarja a fejét a frissen bevillanyvezetékezett fal előtt, hogy akkor Kisnaccsád, köllenének az aljzatok, na akkor én majd tutira nem fogok elrohanni a legközelebbi OBI-ba, hogy nabasszus, gyorsan kell kapcsoló meg konnektor, és nem fogok megvenni valami bűnronda műanyag vackot (se sok, se kevés pénzért). Legalább is most ezt gondolom… Abban, hogy előre kell dolgozni, amiben csak lehet, biztos, hogy nem tévedek. Amikor ugyanis – lényegében a házkereséssel egy időben – elkezdtem a keresgélést a neten, rá kellett jönnöm, hogy vannak dolgok, amikből irtó nehéz jót, vagy legalább elfogadhatót találni. A kapcsolók bizony közéjük tartoznak. (Úgy láttam, hogy a fent említett bloggerinák is megküzdöttek ezzel a kérdéssel, és ha jól vettem észre, végül mindannyian azonos vagy közel hasonló megoldásra jutottak. Nem kevés kutatás után aztán én is megtaláltam azt, amit ők – plusz egy bónusz tapasztalatot is. Ha blogot olvasol, főleg ha ilyen DIY (Do It Yourself = Csináld magad!), vagy házépítős/felújítós/lakberendezős blogot, akkor olvasd el a kommenteket is, mert sok kérdésre ott lehet megtalálni a választ… És mindig kattints rá a hiperlink szavakra is, mert a feljövő weboldalakon hasznos infó lehet. Én erre kicsit későn jöttem rá, így eltöltöttem jó pár napot azzal, hogy a megfelelőnek tűnő villanykapcsolót keresem megfeszített munkával, miközben a megoldás egyébként két blogon is ott volt...). Aki ismer, tudja, hogy képes vagyok gombhoz kabátot venni, csak hogy a mindenható stílus (=koncepció) rendben legyen; ennek okán viszont lehet, hogy addig nem kéne kapcsolókról értekeznem, amíg a ház megálmodott stílusáról nem mondok valamit. Hát igen, lehet hogy így valóban szakszerűbb és logikusabb lenne, de én nem látok abban semmi zavarót, ha az egyes részleteket a teljes rendszer nélkül kezdem el megmutatni – már csak azért is, mert ez a szegény kis rendszer momentán csak az én fejemben létezik. (Amióta elküldtem az építészemnek – róla külön fogok majd írni – az elképzeléseimet tartalmazó szolid kétoldalas listát és a magam által kigondolt, szerintem egészen zseniális alaprajzot, még nem szólt hozzám egyetlen szót sem… Lehet, hogy aggódnom kéne, mert túlálmodtam magam???) Aggódás helyett vissza a kapcsolókhoz. Amiben biztos voltam, hogy elegánsan különleges (decens???) kapcsolókat és dugaljakat szeretnék, ez azonban megvalósíthatatlannak látszott mindaddig, amíg eszembe nem jutott, hogy a kedvenc paksi helyemen, a Sárgödör téri Fabro Pince éttermében mennyire tetszettek a régimódi, csak jobbra/balra tekerhető villanykapcsolók. (A hely a tulajdonosok személyes ízlésének megfelelően, nem az általam viszonylag utált nagyon direkt, hanem a finom és visszafogott rusztikus stílusban van berendezve, mégpedig úgy, hogy a teljes lakbert ők csinálták!!!). Anno sajnos nem figyeltem meg a kapcsolókat túl alaposan, így bizony eltelt némi idő, míg rájöttem, hogy a „porcelán kapcsoló” a legjobb keresési kulcsszó. Nem mondanám, hogy a keresés hatására elszabadult a pokol, és rám esett százmillió szupcsi porcelán kapcsoló: Magyarországon eléggé korlátozott a választék, ellentétben pl. Spanyolországgal, ahonnan állítólag az idehaza elérhető modellek egy része is származik. (A nemzetközi beszerzés lehetőségét végül egyébként elengedtem, mert villanyszerelési ismeretek maximális hiányában egy mukkot sem értek a műleírásokból, és félek, hogy ha esetleg megveszek egy rakás kapcsolót kintről, biztosan akad majd valami kis apró bizgentyű, ami garantáltan nem lesz kompatibilis mondjuk a magyar csavarhúzókkal…). Porcelán kapcsolóból tehát egyrészt nem túl nagy a választék, másrészt viszont – nekem – brutál drága. Nyilván vannak, akik elképzelhetőnek tartják, hogy darabonként 20.000 Ft körüli pénzt fizessenek egy olcsóbb porcelán kapcsolóért – és 60.000 Ft-ot egy mondjuk középkategóriásért –, én azonban ezt irracionálisnak tartom. Ha csak 10 db villanykapcsolóról, és mondjuk 30 db dugaljról beszélünk (ami nem sokkal olcsóbb, mint a kapcsoló), máris levertük a félmilliós lécet, de jó alaposan… és tényleg csak az olcsóbb változattal számoltunk. Ne értsetek félre: sem anyagias, sem sóher nem vagyok, sőt. Egyszerűen csak igyekszem helyükön és értékükön kezelni a dolgokat. Soha nem vennék csak azért arany kilincset, mert megengedhetem magamnak. A kilincs az kilincs, egyik szebb tud lenni, mint a másik, egyik tartósabb tud lenni, mint a másik, de nagyjából azért ugyanazt tudja mindegyik: nyitja az ajtót. Az, hogy aranyból van gyémánt berakásokkal, nem ad hozzá semmit a használati értékéhez, és annyit az esztétikai funkciójához sem, hogy megérje… Na, hát ilyen kapcsolóim biztosan nem lesznek... ... és sajnos ilyenek sem. Ez már egész jó kompromisszum lett volna... ... ha nem találtam volna meg őket! (Karos kapcsoló a becsületes nevük, és szerintem remekül fognak mutatni majd ebben a szálcsiszolt réz változatban... A fotókon kicsit harsány a színük, a valóság szerintem ennél diszkrétebb lesz, főleg ha majd néhány néhány takarítás után elkezdenek mattabbá válni.) Az érdekesség kedvéért teszek ide képet a tipikus amerikai kapcsolóról is, ami komoly lehetőségeket enged a kreativitásra - de sajnos nem idehaza: Bár a Vaterán meg a Jófogás.hu-n lehetne találni használt retró kapcsolókat, nem igazán szeretnék kockáztatni ilyenekkel (ráadásul általában csak pár darab érhető el egy adott helyen, így a szükséges mennyiség valószínűleg több helyről jöhetne össze. Arra pedig aztán tényleg semmi garancia, hogy a különböző használtsági fokú kapcsolók tényleg egyforma színűek és állapotúak lesznek, arról nem beszélve, hogy konnektorok is kellenek, ezekből viszont egyáltalán nem láttam még használtat.
Gondolkodhatnék ipari kapcsolóban is, és tetszik is az industrial stílus, de valahogy nem érzem úgy, hogy ezt az utat kellene járjam. Főleg azért nem, mert végül megtaláltam a számomra küllemben és árban is elfogadható megoldást, így ezt a kérdést ünnepélyes keretek között nyugvópontra helyeztem: kapcsolóprojekt kipipálva, mostantól nem stresszelem magam tovább ezen a témán. Jöhet a következő! (A bejegyzésben látható képek a Pinteresten található, a házzal kapcsolatos inspirációimat gyűjtő tábláról származnak, forrásuk ott megtekinthető.) A mai ajánlatom megint egy film lesz, elsősorban azoknak, akik kedvelik az északi abszurdot. A tavalyi év számomra egyik legjobb filmje Az eltűnés sorrendjében címet viseli (eredetiben: Kraftidioten). Lenyűgözően abszurd és kontrasztos, végig norvég nyelvű (persze van magyar vagy angol feliratozás), ami önmagában is egzotikus, a szereplők pedig egészen zseniálisak. Az én kedvencem a cseppet egzaltált norvég maffiavezér volt, aki legutolsó divat szerinti öltönyében reggelente egy környezetkímélő elektromos autóval (persze egy Teslával) indult a melóba, és napközben répalét készített a kollégáknak… A film egyébként épp csak annyira véres, amennyire egy megtorlós-bandaháborús mozinak annak kell lennie, szóval csak ez ne tartson vissza senkit a megnézésétől. A blogindulást közhírré tevő Facebook bejegyzésem kapcsán valaki feltette a kérdést: Komolyan ki akarok költözni a Fővárosból??? Vidékre??? Egy kicsi faluba??? Nooormális??? Szerintem mind a négy kérdésre nyugodtan válaszolhatom, hogy igen. Egyrészt nem vagyok dilidoki, így nyilván azt sem tudom eldönteni, hogy ki a normális és ki nem, másrészt viszont miért ekkora riadalom az, ha valaki nem akar Budapesten élni??? Nem szeretnék mélyebben belemenni a szerintem rém unalmas és értelmetlen Főváros kontra vidék, ki kit néz le és miért, hülyepestiekhülyevidékiparasztok témakörbe: elhangzott és leíródott már minden, amit mondani érdemes (meg az is, amit nem), a téma mára szerintem egyszerűen offtopic lett. Ennek ellenére azért csak leírom a saját mondandómat... :-) Én vidéken – egy picike bakonyaljai faluban – nőttem fel, a családom és a famíliám egy része pedig a mai napig is ott él, így van némi tapasztalatom arról, hogy bizony a Fővárostól távol is lehet létezni. Mivel azonban 25 éve Budapesten élek, tudom azt is, milyen a „pestiség”. (Nálunk a faluban valamiért nem szokták kimondani Budapest teljes nevét, és igazából azt a szót sem, hogy Főváros. Egyszerűen csak Pestnek hívják, és mindenki pesti, aki ott él, függetlenül attól, hogy a Duna melyik partján lakik. Ezt a Buda és Pest megkülönböztetést bevallom, én is kicsit nehezen szoktam meg, mert nem igazán értettem, hogy egy folyóvíz egyik partja mitől jobb/értékesebb/előrébb való, mint a másik...). Csináltam egy gyors számvetést, amiből kiderült, hogy bizony elég sok részében éltem már a Fővárosnak. Kőbánya, Zugló három különböző része, a klasszikus 5. kerületi belváros, a „Nyócker” normálisabb, Kálvin tér környéki része, a 12. és a 2. kerület, majd végül a 11. és most a 22. kerület. Ahhoz képest, hogy határozottan utálok költözni, úgy tűnik, elég sokszor végigcsináltam már… Számomra az igazi nagy szerelem egyébként a 11. kerület, annak is a Gellért-hegy környéki része, aminek nagyon egyszerű oka van. Amikor Pestre kerültem főiskolába, a suli és a kolesz a Gellért-hegy oldalában volt (ma is ott van), a kollégiumi szobából pedig három évig folyamatos kilátás nyílt a Szabadság szoborra. (Meg a szomszéd villára, ahol a 90-es évek egyik népszerű és sármos férfiszínésze rendszeresen teregette a női bugyikat a teraszon… :-)). Mivel elég sokszor maradtam bent a koleszban hétvégén is, számtalanszor bejártam a környéket – környék alatt értve a hegy körüli durván 5 km sugarú kört. Igen, tudom, pesti mércével 5 km egy hétvégi gyalogtúra programja (elnézést mindazoktól, akik manapság háromszor ennyit futnak naponta egy laza edzés során), szerintem viszont ez egyáltalán nem távolság. Gyerekkorunkban időjárástól függetlenül gyalog jártunk oviba és suliba a tesómmal, ami azt jelenti, hogy naponta kétszer tettük meg a kb. 3,5 km-es utat. Így már talán nem csoda, ha a mai napig furcsállom, hogy a pestiek képesek egy megálló kedvéért is villamosra vagy buszra szállni… Summa summarum, már a fősuli alatt elhatároztam, hogy én egyszer majd a 11-ben fogok lakni, lehetőség szerint valahol a Móricz környékén (nem fővárosi olvasók részére: a Móricz Zsigmond körtérről van szó). Amikor úgy 15 év múlva eljutottam oda, hogy végre tényleg lehet egy saját fészkem Pesten, irgalmatlan nagy pofon volt, hogy a vágyott környéket semennyire sem engedhettem meg magamnak :-(. Végül persze jól alakultak a dolgok, mert a körtértől csupán három villamosmegállónyira sikerült lakást vennem, ami lényegében elhanyagolható távolság. Normális szombat reggeleken kifejezetten jól esett felsétálni a Fehérvári úti piacra… A 11. kerülethez és a budai oldalhoz való ragaszkodásom másik nagy indoka a Bakonyba való hazamenés és az onnan való Pestre jövés egyszerűsítése. Imádtam, hogy nem kellett átküzdeni magát az embernek a városon ahhoz, hogy felpattanjon az M1-re és irányba kerüljön… És persze anyuséknak sem kellett fordított irányban végigcsinálni ezt a kínlódást, amikor hozzám jöttek. (Azzal, hogy januárban Budafokra költöztünk, egy picivel megint közelebb kerültünk az én imádott kis falumhoz – és ami legalább ilyen fontos, a másik szerelmemhez, az atomerőműhöz és Pakshoz is.) Az elmúlt egy-két évben sajnos ki kellett ábránduljak az addig hőn szeretett Fővárosból. Anyáék sokszor elmesélték, hogy már hatéves koromban Budapesten akartam lakni (pedig semmit nem tudtam róla, és életemben először 14 éves koromban jutottam el a Nagyfaluba, ahogy felénk hívják), így amikor 18 évesen végre megérkeztem, úgy éreztem, hogy igen, akkor én most végre a helyemen vagyok. Ez az eufória kábé két évtizedig ki is tartott, aztán elkezdett repedezni a szerelem-máz, mostanra pedig napvilágra került a város durvábbik arca. (Az elfajulás talán nem volt ennyire hirtelen, mert hát a városok igazándiból azért lassan változnak: valószínűleg én is sokkal érzékenyebb lettem olyan dolgokra, amiken régebben még felülemelkedtem). Mára eljutottam odáig, hogy tortúrának élem meg a városba való bemenést/kijövést, irtózom az állandósult közlekedési káosztól és dugóktól, a megoldhatatlannak tűnő problémát jelentő, viszont egyre növekvő mennyiségű kutyaszartól és mocsoktól, az elcseszett-látszatfelújított utcáktól, a mindigmorcos idegbeteg tömegtől, a pofátlanul közlekedő bringásoktól és pofátlanul parkoló autósoktól – és nem sorolom tovább, pedig bizony lenne még mit. Aki azt gondolja, hogy biztosan nagyváros fóbiám van, az erősen téved. London icipicit sokkal nagyobb város, mint Budapest, jóval nagyobb a tömeg, mégis imádom. És imádom Amszterdamot is, pedig az sem kicsi, és hát ott aztán tényleg a bringásoké az összes út. És odavagyok Barcelonáért is, ahol sokkal, de sokkal több kutyát látni az utcákon, mint nálunk, a kapcsolódó végterméket viszont egyáltalán nem. Hogyan lehet ez? Mit tudnak ezek a városok, amit mi nem? Órákon át tartó vitákra alkalmasak ezek a kérdések, amiket én magamnak annyival szoktam megválaszolni, hogy másutt rend van, mindenki tudja, hol a helye, nálunk meg nem. Rend alatt a rendszert értem, azt a tudatosságot és következetességet, amely néhány egyszerű, mindenki által betartható és betartott szabályból, és az ezek mellett bárki által szabadon követhető „élni és élni hagyni” elvből áll. Kellenek persze megalapozott és mindig az adott kor(szak) igényeire reflektáló tervek és megoldások, kellenek rövid- és hosszú távra egyaránt kitekinteni képes vezetők, no és persze kell némi pénz is, de ami ennél is fontosabb, az a kultúra, kulturáltság. Ameddig az a normális/természetes, hogy a használt papírzsepit a 2 méterre lévő szemétgyűjtő helyett az utcán dobjuk el, és még el is küldjük az anyjába azt, aki ezért esetleg szólni mer, addig nem nagyon számítok semmi jóra. Inkább lelépek, elkerülök, menekülök – mert nekem már nem ér ennyit az egész. Visszatérve az alaptémához: szerintem egyáltalán nem ciki, ha az ember az adott életszakaszának leginkább megfelelő helyen próbál lakni. Volt időszak, amikor szuper jó volt, hogy a belvárosi szórakozóhelyekről (és persze kulturális intézményekből) akár négykézláb is simán haza lehetett érni a Szabadság térre (ilyen természetesen sosem volt :-)), és tényleg klassz volt az is, hogy szombatonként egy perc alatt átértem a Kálvinról a Szabó Ervin Könyvtárba meg a Nemzeti Múzeumba, villamosra vagy metróra ülve pedig bármelyik színház 10 percen belül volt. De ez az időszak elmúlt, és valljuk be őszintén, a kritikusokat és jegyszedőket leszámítva hányan járnak napi szinten színházba? Aki azt mondja, hogy a vidékre költözéssel elvágja magát az ember a kultúrától, de legalább is jelentősen megnehezedik a számára ennek beszerzése, az vagy sznob vagy korlátolt. És nem gondol bele abba, hogy pusztán azért, mert mondjuk távol lakik a kórháztól, még nincs veszélyben az egészsége. Amikor arról döntünk, hogy hol éljünk, - az anyagi lehetőségek mellett – arról is döntünk, hogy a szükségleteink, igényeink között hogyan és mit preferálunk. És tudomásul vesszük azt, hogy amikor valami mellet döntünk, akkor lesznek olyan dolgok is, amiket nem választottunk, amikről lemondunk. A városközpontban élni bulizás és reggeliző helyek szempontjából tökéletes, ezzel ugyanakkor együtt jár a felborogatott kukák, a szmog, a nem működő liftek, no meg a parkolási kilátástalanság viselése is. Vidéken élve mienk lehet a jó levegő, a szép táj, akár egy kert is, és persze a csillagokkal pettyezett éjszakai égbolt, szűkösebbek lehetnek ugyanakkor az oktatási, vásárlási vagy épp infrastrukturális lehetőségek. Az ilyen döntéseknél nincsenek kizárólag jó vagy rossz megoldások, sokszor valódi döntési helyzet sincsen, hiszen a szükség mindennél nagyobb úr (arról már nem is beszélve, hogy milyen sokan vannak, akiknek egyáltalán nincs módjuk a hajlékuk vonatkozásában bármiről is dönteni, mert hát sajnos nincs olyanjuk). Én hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy – életemben nem először – eldönthetem, hol és hogyan akarok élni, mit tartok fontosnak és mi az, amit köszönöm, de már nem kérek. Szerintem ez a döntési szabadság az igazi luxus (bár nagyon tudok örülni pénzen megvehető javaknak is…:-)), én pedig minden nap hálás vagyok azért, hogy dönthetek, hogy dönthettem. Hálából azért, hogy végigolvastátok ezt a kicsit terjedelmesre sikerült tirádát, ma egy dalt és egy zenekart ajánlok nektek. Hallgassátok meg a belga dEUS „7 days, 7 weeks” című dalát (de akár az egész Pocket revolution albumot is): szerintem nagyon fincsi kis nóta ez, amire elaludni és felébredni egyaránt remekül lehet! Mielőtt bárki azt gondolná, hogy valami nagyon "hűha" házikóra tettem szert, szeretném eloszlatni a lehetséges félreértéseket. Nem, az ingatlan sajnos nem egy autentikus százéves parasztház, meseszép látszó gerendákkal, fejkendős nénik sokszoknyás feneke által fényesre koptatott lócával és lusta kandúrral a tornácon: a szerzeményem egy olyan igazi, 60-as években épült családi ház, vagyis egy kádárkocka. Nálam jóval okosabbak azt mondják, hogy a kádárkocka a (modern kori) népi építészet gyermeke, ha másért nem, hát mert irgalmatlanul sok van belőle. Talán ez is az oka, hogy elég sok cikket lehet találni ebben a témában, főleg fikázó (=tényfeltáró) építészi és szociológusi mondásokat. Ha úgy veszem, a kádárkocka tehát divatos. Mivel én is egy ilyen típusházban nőttem fel - és mégis normális ember lett belőlem -, csak a formája és az építési éve miatt azért sem diszkrimináltam ezt az amúgy tényleg bumfordi, esetlen kis házat, holott már csak a kora miatt is van bizony egy csomó hibája. De pont ez volt az egyik ok, amiért megvettem. Épp annyira vacak az állapota, hogy az ára még megfizethető a számomra, annyira viszont nem gáz, hogy az egészet le keljen dózerolni. Nyilván könnyebb lett volna venni egy építési telket (nem lett volna könnyebb... normális építési telek ma már lényegében nincs, vagy ha van, akkor aranyáron... és most nem a települések külső peremén kialakított új parcellázásokra gondolok, mert ilyesmiben aztán egyáltalán nem gondolkodtam: nem szeretném életem hátralévő részét egy steril, Akármilyen Ligetnek vagy Csiribiri Lakóparknak hívott rezervátumban tölteni...), én viszont olyan házat szeretnék magamnak és a családomnak, aminek története van. Még ha csak ötvenéves is. Szóval ott tartottunk, hogy a ház a szükséges mértékben rossz állapotú, erről pedig építész és statikai szakértő is meggyőződött, természetesen még mielőtt vételi ajánlatot tettem. Ugyanők viszont azt is mondták, hogy nincs olyan hibája, amin ne lehetne segíteni, az épület a korának és használatának megfelelő állapotban van. (A tulajdonos/eladó testvérpár mindkét tagja elég idős már, anyukájuk egy évvel ezelőtti halála után értékesítették a házat, szemmel láthatóan nehéz szívvel.). Fentiek alapján már nem nehéz kitalálni, hogy akkor biztosan lesz: - egy komplett tetőcsere, előtte koszorúépítéssel, mert hogy tetőtér-beépítést is szeretnénk (a ház momentán fafödémes, manzárd tetővel, bár lehet, hogy tavaszra már tetőtlen lesz, egy nagyobb hó vagy közepes vihar ugyanis bármikor viheti a cuccot) - nyílászáró-csere (a kádárkockáknál megszokott csúnya háromszárnyas ablak + még rondább redőny kombó itt is játszik) - minden-minden vezeték, cső, fűtőberendezés, kapcsoló, stb. cseréje, vagyis totális gépészeti felújítás (amiben a frissiben épült csatornahálózatra történő rákötés csak egy aprócska kis momentum lesz) - lábazat-vízszigetelés (hát igen, sajnos az egyik szomszéd szabálytalanul elhelyezett és kivitelezett emésztőjének – magyarul pöcegödör – és a rosszul elvezetett csapadéknak köszönhetően tapasztalható némi falnedvesedés, ahogy azt Ági, a rendkívül kedves és energikus statikus néni megállapította.) - felesleges falak eltüntetése, szükségesek megépítése - garázsépítés, hogy csak a legfontosabbakat jelezzem. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha ennyi baja van a háznak, miért ragaszkodom hozzá mégis ilyen nagyon? Biztosan egyszerűbb lenne az életem a sok-sok megoldandó probléma nélkül… Biztosan. Én viszont úgy gondolom, hogy mindenkinek jobb úgy, ha inkább találok, mintsem csinálok problémákat... Egyébként meg igenis vannak előnyei a kis bumszlinak.
Arról, hogy mi mindent álmodtam – pontosítok: álmodozom folyamatosan – a házzal kapcsolatban, már egy következő bejegyzés fog szólni. Addig viszont ajánlok egy (szerintem) remek - nem is: durván jó! - filmet. Ha időtök engedi, feltétlenül nézzétek meg az eredetiben az "In Bruges" címet viselő opuszt (magyar címe, a sajnos hihetetlenül kretén és elcseszett "Erőszakik" annyira gáz, hogy évekig direkt elkerültem ezt a mozit, ami bizony nagy hiba volt...) (A kép - amelyért köszönet az ingatlanközvetítő cégnek - a vályog házrész előtt található két szépséges kőoszlopot mutatja, amelyek remélhetőleg egyszer majd a télikertet ékesítik. Annak idején valószínűleg a tornác tartóoszlopai lehettek, mára sajnos csak ez a kettő maradt meg épségben.)
Ahogy annak normális körülmények között lennie kell, sok éves (=évtizedes) vágyódás, jó néhány hónapnyi (igazából közel egy évnyi) keresés, és persze a kellő számú fiaskó után végre van egy HÁZ!!! Annak fényében, hogy alig 10 hónapja költöztünk be az új lakásba, és lényegében épp csak elmúltak a bútorszereléskor szerzett vízhólyagok a tenyeremről, talán kicsit gyorsnak tűnhet a tempó: ahhoz képest viszont, hogy mennyi ideje szeretnék egy saját házat, szerintem irtó lassan jutottam el ide. Az új (persze csak nekem az) lakás imádni való: remek (vagyis zöld és csendes) helyen van, tökéletes az alaprajza, mindent tud, amit egy ilyen lakásnak tudnia kell és nem utolsó sorban kiváló a fekvése a napi szintű paksi ingázáshoz. Viszont azóta, hogy megvettem, elég nagy változás történt az életemben, így új lakáska sajnos cseppet szűk lett (igen, tudom, mások 40 négyzetméteren nevelnek 3 gyereket, úgy hogy kussoljak, mert mi ketten "szorongunk" 60-on...), nem mellesleg pedig rákattantam a paradicsomlekvár-főzésre is (de az majd egy másik blogbejegyzés tárgya lesz, valamikor egyszer). Szóval a legnyomósabb érv a költözés mellett, az a kert. És persze a benne termeszthető mindenféle virág/zöldség/növény. No meg a kutya. (Meg persze az is, hogy a saját házában az ember a maga ura lehet. És hogy egy ház átépítése/felújítása olyan lehetőség, ahol az önmegvalósítás oltárán is áldozhat az ember lánya... Még ha ezen utóbbi szempont esetleg önzőnek is tűnik.). A házkeresés jó ideig teljesen eredménytelen volt, vagyonokért ugyanis nem akartam romot venni, de olyat sem, amihez (akár csak burkolatcsere-szinten) hozzá kell nyúlni. (Tudom, nem egyszerű elvárásaim voltak, amit nehezített az is, hogy mindannak a "valaminek", amit akartam, még olyan helyen is kellett lenni, ahonnan könnyen tudok Paksra bejárni...). Teljesen véletlenül került a képbe az a Tárnok és Biatorbágy közötti kis falu, amely kőbányája mellett az ott élő királyi sarjakról is híres (ez itt egy találós kérdés, Story-olvasóknak nem lesz nagy truváj megfejteni), és amit élőben meglátva elsőre szerelem volt. Nem azért, mintha cuki mézeskalács házak sorakoznának az utcákban és kolbászból lenne a kerítés: egyszerűen csak szép helyen fekszik, klasszul elérhető akár az M7-ről, akár az M1-ről, rendelkezik minden olyan infrastruktúrával, ami a normális élethez kell (pl. épp most fejezik be a csatornázást), normális(nak tűnő) emberek lakják, és a szomszédok köszönnek egymásnak. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy végül nem az a ház lett az enyém, amit először szerettem volna: de most már úgy gondolom, hogy ez nem is akkora baj. Nem gyenge diliház részese lettem, amikor elkezdtem érdeklődni és egyeztetni az Első Szerelem Ház kapcsán; a tulajdonosok egymás iránti gyűlölete, zavaros dolgai és a mindezt súlyosbító, a kisebbségi tulajdonost képviselő, kifejezetten rosszindulatú ügyvéd azt eredményezte, hogy papíron bármennyire is eladó volt a ház, akármit csináltam, a gyakorlatban mégsem tudtam megvenni. Lehet, hogy csak nekem nem volt eladó, nem tudom. De valószínűleg jobb is így. Arról, hogy mit tud az Igazi Szerelem HÁZ - és mit nem -, a következő bejegyzésben fogok írni. Addig viszont javasolom elolvasni Jonas Jonasson Az analfabéta, aki tudott számolni című könyvét, mert bár semennyire nem tartozik a témához, rendkívül jó :-) (A képek forrása a kitalálandó település hivatalos - önkormányzati - weboldala.)
|
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|